Hihetetlen érzés volt mellette lenni, és csak figyelni egyenletes szuszogását, emelkedő mellkasát és szép, nyugodt arcát. Valahogy ilyenkor engem is elöntött a nyugodtság. Pedig a szívem mélyén tudtam: nem szabadna itt lennem. De valami ott legbelül nem hagyott elmenni; pedig észszerűen gondolkodva az lenne a helyes. Tudom, hogy ebben közrejátszik az az énem is, aki a vérére pályázik, de úgy érzem az a másik, aki erősebb és mélyebb érzéseket tartogat, az fontosabb. Nem szabad, hogy kárt tegyek Bellában. Nem, egyszerűen nem lehet. Bármennyire is szeretem, de ha majd úgy fogom érezni, hogy nem bírom tovább, akkor elmegyek. Az életem legnehezebb döntését kellene akkor meghoznom, de muszáj lenne megtennem. Karját hirtelen rám hajtja, a fejét pedig a kezemhez tolja, így kénytelen vagyok átölelni, de nem bánom. Szeretnék vele a lehető legtöbb időt tölteni, amíg a sors úgy nem határozza, hogy el kell válnunk. De most olyan jó, pedig tudom, hogy vele nem lehet jövőm. Nem vehetem el az életét, az önzőség lenne. Neki el kell mennie Forks-ból tanulni, főiskolára menni. Nem szabad visszafognom, ha itt lesz az ideje el kell engednem, az ő érdekében. A reggel első napfényei erőszakosan törtek át a szoba ablakán. Felsóhajtottam. Napos napunk lesz, ami egyenlő azzal, hogy nem mutatkozhatok nyilvános helyen. Ebben a pillanatban a mellettem lévő törékeny test megmozdul, jelezve, hogy felkelt.
- Jó reggelt! - köszönök neki mosolyogva, - Hogy aludtál?
- Jól, főleg, hogy itt voltál mellettem. Köszönöm! – a kijelentésére egy mosoly fut át az arcomon. Csak most jutott eszembe… hogy is felejthettem el? Jaj, Bella! Látod, mit művelsz velem? Már csak te vagy a gondolataimban. De visszatérve… nem tudom, hogy leszek képes megtenni… de meg kell tennem.
- Bella… - kezdem halkan, és lassan, mire barna szemeimet rám emeli, - mondanom kell valamit.. Carlisle megkért, hogy menjek el Olaszországba a Volturihoz. – a végét már gyorsan hadartam.
- Veled megyek – jelentette ki. Számítottam rá, tudtam, hogy így fog rá reagálni.
- Nem, Bella. Te is tudod, hogy ez a vámpírcsalád nem olyan, mint az enyém. Ők emberi vért isznak. Szóval teljességgel lehetetlen, hogy elvigyelek. – válaszoltam teljes nyugodtsággal. Először mondani akart rá valamit, de mégsem tette. Pillanatok alatt az arca megtelt dühvel, kibontakozott az ölelésemből, leugrott az ágyról, és megállt velem szemben, mire én felvontam az egyik szemöldökömet; nem értettem miért csinálta ezt.
- Csalódtam benned. Legalább elmondanád, ha el akarsz hagyni. De…
- Micsoda? – vágtam közbe, mert nagyon meglepődtem a mondanivalóján.
- Ne add az ártatlant! – kiabált velem, miközben szeméből kifolyt egy könnycsepp. – A múltkor Alice látta… Látott egy másik lánnyal… Azt mondta nem látta kristálytisztán, de az egyik alak rád hasonlított. – itt egy kis szünetet tartott, - Tudom, hogy ezek a látomások sohasem biztosak, hiszen az emberek döntései alapján változnak, így nagyon nem is foglalkoztam vele. Most meg jössz ezzel az áldumával! De mit is hittem? Azt, hogy elég jó leszek neked… neked a megtestesült tökéletességnek? – a hangjában most már egy cseppnyi gúnyt is véltem felfedezni – Már egy ideje készülök erre az időszakra. De sohasem hittem volna, hogy így oldod meg… így, hogy még arra sem méltatsz, hogy a szemembe mond. – most már nem könnyezett, hanem sírt. Bennem is pillanatok alatt fellobbant a düh. Mégis hogy gondolja ezt? Hogy gondolja azt, hogy őt, akit mindennél jobban szeretek, elhagyom, sőt egy másik lányért…
- Bella! Félreérted! Semmi ilyesmiről nincs szó! Csupán féltelek, nem akarom, hogy bajba kerülj! Szeretlek! – megpróbálom átölelni, de ő kitér előle. Mitől változott meg? Mi történt vele?
- Nem, hallgass! Nem akarom hallani a hazugságaidat! – itt nagy levegőt vesz, - Kérlek, menj el! – fejezi be tekintetét a padlóra függesztve.
- Mi történt veled? - kezdem, majd megint karjaim közé akarom zárni, de újfent kibújik alóla.
- Edward, menj el! – mondja újból, még mindig nem néz fel rám.
- Bella…
- Menj el most! – szólal meg hangosabban, miközben felemeli arcát, amely könnytől ázott. Most nem tehetek semmit, túl zaklatott. Később visszajövök, és megtudom, hogy mi a baja.
- Rendben – válaszolom, de búcsúzásképpen megsimogatom arcát, majd elfutok, amiből ő csak annyit lát, hogy eltűntem. Nem fér a fejembe, hogy mi történt vele… Hiszen sohasem adtam tudtát annak, hogy nem szeretem. Honnan veheti mindezt? Beszélnem kell Alice-szel, ő talán többet tud, hiszen végül is ő indította el ezt az egészet. Hjaj, Bella! Hát nem érted meg, hogy téged szeretlek a világon a legjobban? Melletted vagyok, pedig ez nem lenne helyes. De nem tudok mit tenni, egyszerűen muszáj a közeledbe lennem.
Indulatosan lépek házunk nappalijába, hol éppen Jasper és Alice ül a kanapén tévét nézve.
- Alice, beszélhetnék veled? – szólítom meg dühösen. Irtóan dühös vagyok. Talán ha egy szobányi bútort törnék össze, az sem lenne elég, hogy levezessem magamon a feszültséget.
- Történt valami? – kérdez vissza megszokott dallamos hangján. Ezután belenéz a szemembe, és rögtön tudja választ. – Mindjárt jövök! – majd gyors puszit ad Jaspernek, majd kimegyünk a konyhába.
- Alice… mégis miket mondtál te Bellának? – szabadítom rá az összes dühömet.
- Edward… légy szíves ne haragudj, de el kellett mondanom neki, tudnia kell az igazat.
- Az igazat? Milyen igazat? Velem sajnos senki sem közölte… - vetettem oda epésen.
- Láttam… még pár hónappal ezelőtt. Egy lánnyal voltál… egy vámpírral.
- Már megint ez a hülyeség. Alice… te is tudod, hogy Bellát sohasem hagynám el! Hogy mondhattad el neki ezt?
- Soha ne mond, hogy soha! Nem tudod, mit hoz a jövő, és végképp azt nem tudod, hogy te hogy fogsz dönteni. Én úgy láttam, hogy el kell mondanom neki. Sajnálom. – ezután visszament a nappaliba. Nem hiszem el! Ez csak egy félreértés lehet… Alice tévedett. Muszáj valahogy tisztáznom a dolgokat Bella előtt. Még mielőtt elmegyek. Nem szeretnék tőle haraggal elválni.
- Edward! – hallom Carlisle nyugodt hangját mögöttem, amin egy kicsit meglepődök, nem éreztem, hogy mikor jött be. Hjaj…
- Igen?
- Akkor mikor indulsz? – tudtam, hogy meg fogja kérdezni.
- Holnap… mert még vagy egy-két dolog, amit el kell rendeznem. Így jó lesz?
- Persze. Csak kérlek légy nagyon óvatos és nyugodt!
- Rendben… - megpróbálom… teszem hozzá magamban. Úgy tervezem, kicsit elmegyek az erdőbe… vadászni, addig nem gondolok Bellára, és talán addigra ő is megnyugszik egy kicsit.
Amilyen gyorsan jöttem haza, olyan gyorsan távozok is. Imádok gyorsan futni, és ez most sincs másként. Így szoktam mindig a legjobban gondolkodni. Nem csoda, hiszen a futás a második természetem. Itt egy mosolyt engedek meg magamnak, mert eszembe jut, hogy kinek mondtam ezt legutoljára. Bella… Sohasem gondoltam, még csak nem is sejtettem, hogy a szerelem ilyen erős, és kellemes érzés. Persze nálam nem mindig csak kellemes, hiszen szinte minden percbe aggódok érte, hogy nehogy kárt tegyek benne… benne, aki óriási változást hozott az életembe, amit nélküle már nem is tudnék elképzelni. Most pedig nagyon rossz… főleg itt belül… ez a szorító érzés. Szükségem van rá… szükségem van rá, hogy tudjak élni. Vagyis az pontosabb kifejezés, hogy létezni. Remélem ezt ő is így gondolja. Ebben a pillanatban megérzem az illatát. Képzelődök? Mit keresne itt az erdőben? Körbenézek. Most már valóságosnak tűnik az illat, mert annak a rétnek a közelébe vagyok, ahol szinte elkezdődött minden. Mint mindig, most is lassan, de biztosan egyre inkább elkábít az illatod. Muszáj beszélnem veled. A rét felé veszem az irányt, és megállok előtted pár lépésnyire.
- Edward? – lepődsz meg, amin nem is csodálkozok, hiszen még mindig meg szoktál lepődni a gyorsaságomon.
- Bella szeretnék veled beszélni, és kérlek hallgass végig! – teszem hozzá, mikor tiltakozni akar.
- Hallgatlak! – mondja sóhajtva, de tudom, hogy igazából érdekli a mondanivalóm.
- Bella, te ezt az egészet félreérted! Nem bizonyítottam be már neked, hogy nekem te vagy a legfontosabb? Sohasem hagynálak el egy másik valakiért! Nézd meg, még magamtól sem… pedig az lenne az egészséges. Miért nem hiszel nekem? – a mondatom végére hangom, ha nem is akartam, de lehetett rajta hallani a kétségbeesést. Szerelmem, válaszképpen csak lehajtotta a fejét, a haja eltakarta szép arcát. Tudtam, hogy közel vagyok a győzelemhez, már korántsem olyan dühös, mint reggel. Ezen felbátorodva közel lépek hozzá, és átölelem. Boldogan nyugtáztam, hogy belesimul az ölelésembe, én pedig boldog vagyok.
- De ugye nem haragszol? – kérdezi suttogva, miközben felemeli arcát, és rám néz, mire elmosolyodok, olyan aranyos, amikor elpirul.
- Hogy haragudhatnék rád, kicsi Bella? – válaszolom kedvesen, majd csókot lehelek meleg ajkaira.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés