Most ugyanolyan nyugodtan és békésen fekszik itt mellettem a fűben, mint reggel. Imádom ezt az érzést. Ezt, amikor megszűnik a világ, és csak ő és én vagyunk. Egyszerűen hihetetlen érzés. Sóhajtok. Ez már kezd a szokásommá válni. Akármennyire élvezem ezt a helyzetet, hogy a karjaim között tarthatlak, muszáj megtörnöm a pillanatot, hiszen meg kell beszélnünk az utazásomat.
- Bella!
- Hm? – fejedet leveszed mellkasomról, majd felém fordítod az arcodat.
- Muszáj elmennem Olaszországba, de hidd el, nagyon  szívesen maradnék itt; nem szeretem, amikor nem vagy mellettem. De sajnos a Volturi család feje, Marcus, sürgősen beszélni akar velem, még én sem tudom, hogy milyen ügyben, de megígérem, hogy a lehető leggyorsabban próbálok majd visszajönni. Addig szeretném, hogyha Alice-t és a többieket rendszeresen meglátogatnád, így legalább tudnám, hogy jó kezekben vagy. – fejezem be nyugodtan, remélve, hogy most jobban fogadja, mint reggel.
- Értem. – majd szomorúan felsóhajt, de folytatja, - De sehogy sem lehetne megoldani, hogy veled menjek? – eddigi mosolyom lehervad, miért kell neki még ennél is jobban megnehezíteni?
- Nem, sajnálom. Még Carlisle sem jöhet velem, pedig tudod, hogy ő miatta ismerjük őket. Valami olyat akarnak megbeszélni velem, amit csak én hallhatok, és csak nekem akarják elmondani. – mondom el, mire enyhe borzongás fut végig a gerincén.
- Kérlek, vigyázz magadra! – mondja, mire újra szorosan hozzám simul.
- Rendben, megígérem, de te se törd össze magad! – majd egy puszit nyomok a homlokára. Lassan ideje menni, hiszen alkonyodik, nekem pedig már hajnalban indulni kellene.
- Mennünk kellene – töröm meg a csendet, ami néhány perce kialakult köztünk.
- Rendben – válaszolja halkan, majd kelletlenül feláll.
- De azt nem mondtam, hogy egyedül mész, hazaviszlek! – mondom mosolyogva, mire ő is elmosolyodik, de utána félelem fut át az arcán.
- Edward… én nem hiszem, hogy… - kezdi, de az ajkaira helyezem mutatóujjamat, így félbeszakítom.
- Nem lesz semmi baj, csak hunyd be a szemed! – ejtek meg egy félmosolyt.
- Oké. – majd látványosan nyel nagyot.
- Ebben sohasem fogsz változni? – kérdezem nevetve, majd hátamra kapom.
- Nem tervezem – mosolyog, majd az arcát lapockáim közé fúrja, jelezve, hogy indulhatunk. Lába görcsösen kapaszkodik belém, mint a keze. Még mindig mosolyogva szelem az erdőt, hiszen imádok futni, de így a legjobb, hogy ő is itt van. Az erdő gyorsan fogy körülöttünk, amit talán először veszek szomorkásan. Az erdő széléhez érve lelassítok, majd idővel megállok.
- Bella, jól vagy? – kérdezem aggódva, mert egy ideje nem mozdult.
- Persze – válaszolja mosolyogva, majd leszáll a hátamról, szerencsére nem esik el. Magamhoz húzom, majd fejemet belefúrom a hajába, mélyen beszívom az illatát, hogy a lehető legkésőbb menjen ki az emlékezetemből.
- Menned kell, ugye? – szólal meg halkan, de én így is hallom.
- Igen – válaszolom szomorúan sóhajtva, - Vigyázz magadra!
- Rendben, te meg siess vissza! – mondja meg, már könnyeivel küszködve. Az ajkaimat lágyan érintem az övéhez, majd még egyszer megpuszilom a homlokát, és elmegyek. Szörnyen nehéz, de ha még jobban elnyújtom a búcsúzás pillanatát, akkor talán, soha nem megyek el, pedig el kell. Nem lehet valami elhanyagolható dolog, amit a Volturi akar velem megbeszélni, nem véletlenül hívtak ilyen hirtelen hozzájuk. Hazaértem. Úgy döntöttem kocsival megyek, így csak azért jöttem haza. A többiektől pedig már elbúcsúztam. Beszállok a Volvóba, majd rátaposok a gázra, és kiindulok Forksból…

***

Szinte pillanatok alatt tűnt el a szemem elől, de megértem őt, gondolom nem akarta még jobban lelassítani a pillanatot. Hirtelen elemi erővel tör rám a hiánya, és a magány szomorú érzése. Tudtam, hogy nehéz lesz nélküle, de hogy ilyen rövid alatt hiányozni fog, azt sohasem gondoltam. Lassan sétálok, bár sötét van már, de nem érdekel. Valahogy most jó így… elgondolkodni mindenen. Még sohasem voltam szerelemes, ő az első, így nem is tudtam, hogy milyen valaki nélkül. De most legnagyobb sajnálatomra megtapasztalhatom. Nagyon aggaszt még az a dolog is, hogy egy olyan család, mint a Volturi, mit akarhat Edwardtól? Miért nem kísérhette senki sem el? Olyan nagy titok? Ezt nem értem. Carlisle-t már ismerik, de még őt sem engedték el. Nagyon aggódom miatta, remélem nem lesz semmi komolya baja, és a lehető leggyorsabban lesz itthon. Meglepődve veszem észre, hogy már a házunk ajtajánál állok. Előveszem a kulcsomat, majd benyitok. Charlie, mint mindig most is baseballt nézve ül kedvenc foteljébe a tévé előtt.
- Szia, Bells! Milyen volt Jessicánál? – hát igen úgy tudja, hogy nála voltam. Most mondtam volna azt, hogy: „Bocsi, apa, elmegyek az erdőbe gondolkodni Edwardon, hogy vajon, miért választott helyettem inkább egy vámpírlányt?” Biztos, hogy örültnek nézett volna. Így sem nézi túl jó szemmel, hogyha Edwarddal vagyok, mert mindig azt mondja: „Ez a fiú olyan furcsa…” Még jó, hogy furcsa neki, hiszen vámpír! De ezt Charlie nem tudja, és reményem szerint soha nem is fogja megtudni.
- Nagyon jó volt, sokat beszélgettünk, de ha nem baj, most le szeretnék feküdni, nagyon fáradt vagyok – hazudok szemrebbenés nélkül. Mi tagadás az elmúlt időszakban volt alkalmam gyakorolni.
- Rendben Kicsim, jó éjszakát! – kívánja, majd arcát újra a készülék felé fordítja. Én pedig lassan, egyesével veszem a lépcsőfokokat. Fogalmam sincs, hogy mikor fáradhattam el így. Talán a lelki világom kihat a fizikai állapotomra, nem tudom… Beérek a szobámba, szinte gépisen nyúlok a neszesszeremért, és a pizsamámért, majd elmegyek fürdeni.
Miután ellazítottam az izmaimat, nedves hajamnak nevezett valamiből, próbálok egy annak is látszott, hajat varázsolni fésűvel. Nemsokára sikerül is, így visszaballagok a szobámba, majd elrakom a dolgaimat, és fáradtan dőlök a puha párnák közé.
Az iskola ugyanúgy telt, ahogy szokott akkor, amikor Edward nem jön a vadászat, vagy a napfény miatt, talán azzal az egy különbséggel, hogy a többi Cullen viszont jár, így mégsem éreztem olyan egyedül magam, hála főleg Alice-nek, aki szinte mindig beszélt nekem szünetekben. De mégis… mennyire más nélküle, mint vele, azért a testvérei mégsem ugyanazok.
- Bella, akkor ma ugye átjössz hozzánk? – kérdezi Alice a maga dallamos hangján, már iskola után a parkolóban. Hát hogy őszinte legyek, nem volt nagy kedvem elmenni, hiszen ott szinte ordítana a falakról Edward hiánya, de végül, csak annyit mondtam kedvesem húgának, hogy:
- Még meglátom, rendben?
- Persze, de nyugodtan bármikor átjöhetsz… szívesen látunk. – teszi hozzá, majd búcsúzóul megölel. Már nem csodálkozok ezen a tettén, hiszen már hozzászoktam. Először nagyon furcsa volt, hiszen egyik Cullen sem a nyitottságáról híres, ám ő ezzel ellentétben már először is nagyon kedves volt, és legelőször is így köszöntött. Azóta is mindent megosztunk egymással, talán ez miatt váltunk nagyon jó barátnőkké. De ezen nem csodálkozik, hiszen ő előre megmondta, mondjuk, nem hiába látja előre a jövőt. Már sokszor segített nekem. Ott van például a tavaszi bál, amire ő öltöztetett fel; ő készített fel. Akkor persze nem volt valami kellemes, hogy egésznap próbálgatta velem a ruhákat, és piszkálta a hajamat, most viszont már jól esik visszagondolni rá. Aztán még számos olyan eset volt, ahol segített. Például sokszor fordult elő, hogy megáztam az iskolába jövet, ő pedig adott száraz ruhát. Meg persze a tanácsai sem elhanyagolhatóak, amik szinte mindig beválnak, hála annak, hogy nagyon jól ismeri testvérét. A többi családtaggal sincsen semmi bajom. Jasper a maga módján kedves, persze még mindig tartózkodó, de nem haragszom rá, megértem, több idő elteltével biztos, hogy könnyebb lesz neki. Emmett-tel pedig igazán jókat lehet nevetni. Valahogy ő, mindig humoros, talán még a legnagyobb baj közepén is képes lenne egy poént elsütni, csupán csak azért, hogy a másikat egy kicsit felvidítsa. Rosalie pedig az elmúlt időben talán már nem olyan ellenséges, igaz még mindig nem vagyok neki a kedvence, de már enyhült a helyzet, talán kezd már megszokni. Esme pedig mondhatjuk úgy, hogy a pótanyukám lett, nagyon rendes velem, néha még sütit is szokott sütni, ami igazán kedves tőle. Carlisle pedig ugyanolyan amilyen volt a legelején: kedves és nyugodt velem mindig. Már sokszor mentem be hozzá, különféle bajokkal, például kéztörés, bokahúzódás, és mindig ugyanúgy fogadott. Úgy hiszem, sikerült magam elfogadtatnom magam Edward családjával. Ekkor hazaértem. Charlie még nincs itthon, mostanában késő estig dolgozik. Éppen elkezdeném enni a spagettit, mikor megszólal a mobilom. Gyorsan kapom ki a nadrágzsebemből, azt hittem Edward az, de csalódnom kellett:
- Szia, Bella! – hallom a túloldalról Angela kedves hangját.
- Szia! – válaszolom csalódottan, de igyekszek, hogy ez a hangomon ne érződjön.
- Nem lenne kedved átjönni hozzám? Régen tudtunk beszélgetni – itt akaratlanul is Cullenékre gondolok, hiszen a suliban szinte minden időmet velünk töltöm. -, van mondanivalóm, és én is kíváncsi vagyok, hogy te hogy vagy. Vagy ha más dolgod van…
- Nem, nem, persze, hogy átmegyek. – válaszolom, hiszen ha jól emlékszem, már vagy kétszer utasítottam vissza.
- Rendben, akkor várlak! Szia!
- Szia! – majd a telefon másik végéről már csak búgást hallok.
Megebédeltem, majd átgyalogoltam barátnőmhöz.
Estig beszélgettünk, most már így hazafelé sötét van. Angela elmesélte, hogy vannak Eric-kel. Edwardról kérdezett, mire elmondtam, hogy jól megvagyunk, csak most elutazott egy távoli igazi, vérrokonához… ez ironikus. Hát sohasem voltam valami jó a hazugságokban… A szél felerősödik, így megrezegteti a fák leveleit. Átkozom magam, amiért nem a furgonnal jöttem. Hirtelen nagyon rossz érzés fog el, és elkezd fájni a fejem.
- Végre, hogy találkoztunk, Bella! – hallok magam mögött, egy kísérteties, férfias hangot. Félelemtől remegve fordulok hátra, és a csodálkozástól egyszerűen nem tudok mozdulni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés