Kevesebb, mint öt nap alatt értem Olaszországba, ami elég rövid idő, hiszen csak éjszaka közlekedhettem, hála az éghajlati adottságoknak. De egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna Bellára. Vajon jól van? Nincs semmi baja? Legjobban az dühített, hogy a mobilomat sem tudtam használni, így persze, hogy aggódtam. A Volturi család pontosan Grosseto városától nem messze, az Apennini-félsziget észak-nyugati részén található. Nem fér a fejembe, hogy egy vámpírcsalád miért él ilyen napos területen, talán élvezik, hogy csak éjszaka mozdulhatnak ki? Végül is ő nekik a táplálkozási szokásaik eltérnek a mieinktől; éjszaka könnyebb a gyanútlan embereket elfogni. Autóm hangosan fékez le a ház, vagyis mondhatnám azt, hogy kastély kovácsoltvas kapuja előtt. Igazából még sohasem jártam itt, a röpke száz évem alatt, így nem látva jobb megoldást, közelebb megyek a kapuhoz. Szerencsém van, mert ott áll egy őr. Fekete ruhába van öltözve, fején egy furcsa sapka, amely eltakarja az arcát, gondolom azért, mert nappal is őrzi a kaput, és nem lenne kis feltűnés, ha látnák össze-vissza csillogni, mint egy gyémántot.
- Ki vagy? – szögezi nekem egyből a kérdést, barátságtalan hangsúllyal.
- Edward Cullen vagyok, a...
- Ó! – vág közbe, miközben meglepődik, majd megnyom egy gombot, amitől a kapu kinyílik, - jöjjön be az autójával együtt. A bejáratnál majd Julius mutatja az utat, az Úrhoz. – fejezi be, mire kicsit elcsodálkozva visszamegyek a Volvóhoz, és elindítom, majd bemegyek a kapun, és a bejárat felé igyekszek. Ott leparkolok, majd felmegyek a lépcsőn, és már kopognék az ajtón, mikor egy tenyérbe mászó hang megszólal mellettem:
- Jó napot, Mr. Cullen! – majd megfordulok, és szembetalálom magam, egy vörös hajú, és zöld szemű vámpírral, aki valamilyen öltönyt visel. Az arca merev tartású, és ridegséget tükröző. A vámpíroknál elég ritka a tiszta, zöld szem. Még hány dolgon fogok elcsodálkozni, amíg itt leszek?
- Jó napot! Ha jól tudom, ön Julius. Azt mondták ön fog engem elkísérni Marcushoz. – még mindig furcsa volt ez a sok magázás.
- Igen, igen. – válaszolja gonosz mosollyal, ami pillanatokon belül eltűnik arcáról, - Kérem, kövessen! – nyitja meg előttem a nagy tölgyfaajtót. Az aulába érkezünk. A padló parkettával van lerakva, mely ropogott a járásunk alatt, a fal színe egyhangú szürke volt, szinte mindenhol festményekkel díszítve. Különböző rokonokról vannak portrék, esetleg egy-két helyen családi képek is. A mennyezetről csillárok lógnak le melyek gyertyafénnyel égnek, világosságot adva a helységnek, mert az ablakok előtt a sötét függöny el van húzva. Úgy érzem magam, mintha egy középkori várban lennék, de annyira nem lep meg ez, hiszen Carlisle beszélt erről. A helységből, középről két nagy lépcső vezet, egyik balra, másik jobbra. Julius-sal a bal oldali lépcsőn megyünk fel, majd egy folyosóra fordulunk, ami ugyanúgy van kivilágítva, mit az előtér.
- És milyen volt az útja Mr. Cullen? – kérdezi meg mellettem a kísérőm, úgymond csak illemből.
- Egész jó. – válaszolom röviden. Ekkor egy ajtóhoz érünk, amin Julius előrelépve, bekopog.
- Szabad! – hallatszik egy mély hang az ajtó túloldaláról, mire az előttem álló vámpír kinyitja az ajtót, és előreenged. A szobában először egy íróasztalt pillantok meg, nagy, fekete székkel, ahol egy fekete hajú, barnaszemű, férfi ül. Tartása nyugodt.
- Jó napot kívánok, Marcus úr! Mr. Cullen megérkezett!
- Köszönöm, Julius. Elmehet. – válaszolja a székbe ülő vámpír, mire az ajtó becsukódását hallom, - Szia, Edward! Örömmel látom, hogy végre megérkeztél! Milyen volt az utad? – áll fel Marcus, majd kezet fog velem. Meglepetten tapasztalom, hogy ő a mai „divathoz” van öltözve. Sötét famert, és egy fekete inget visel, melynek a felső két gombja nincs begombolva. Úgy látszik, csak a „személyzet” hord régi ruhákat.
- Szia, Marcus! Jó, bár néhol sok volt a közlekedési dugó. – válaszolom a már másodszorra feltett kérdésre.
- Értem, de az a lényeg, hogy itt vagy – hát úgy látszik ő nagyon optimista típus. Megpróbálok olvasni a gondolatai közt, de sajnos nem tudok, megtanulta elrejteni.
- Bocsánat, hogy ilyen hamar megkérdem – kezdem -, de miről akartál velem beszélni? – erre elmosolyodik.
- Nyugalom Edward. Mindent a maga idejébe, holnap megtudod. Gyere, addig is megmutatok neked pár érdekes helyet – fejezi be még mindig mosollyal az ajkán, ami be kell, hogy valljak, nekem egyáltalán nem tetszik.

***

- Végre, hogy találkoztunk, Bella! - hallok magam mögött, egy kísérteties, férfias hangot. Félelemtől remegve fordulok hátra, és a csodálkozástól egyszerűen nem tudok mozdulni.
- Te? – csak ennyit bírok kinyögni.
- Végtelen örömmel tölt el, hogy felismersz. – válaszolja gúnyosan, majd felém lép egyet.
- Ne gyere közelebb! Még jó, hogy felismerlek! Hiszen te vagy az, aki már hónapok óta riogat álmomban! – vágok vissza dühösen, mikor tudom, hogy nem igazán kellene. Mondanivalómra felnevet.
- Ha már nem ment a személyes találkozás, akkor megpróbáltam így. Hát nem volt élvezetes? A sok sikítás, futás, kergetés… nekem személy szerint nagyon tetszett – mire gúnyosan elmosolyodik. Nekem viszont még csak az említésére is, hideg futkos a hátamon. – Végre elment a hőn szeretett lovagod, így tudtam veled találkozni. – fejezi be, hirtelen hasít belém: Edward! Csak miatta hagyott békén, de most, hogy nincs itt, már bármit csinálhat velem. A legszomorúbb az, hogy tudom, hogy vámpír az előttem álló személy.
- Mit akarsz? – vetem neki oda kétségbeesetten. Megpróbálom visszatartani a könnyeimet, nem okozhatok neki örömet azzal, hogy sírni lát.
- Nekünk van egy közös utunk, kicsi Bella – mondja, mire gyorsan hasít belém a tudat, hogy látott, hallott minket Edwarddal!
- Te szemét! Hogy voltál… - kezdek kiabálni, de durván befogja a számat jobb kezével.
- Csend! Nem kell, hogy az egész utca felfigyeljen ránk. – majd leveszi a kezét számról, és folytatja – Ha tetszik, ha nem, velem jössz! Most nincs itt a kicsi Edwardod, hogy megvédjen – válaszolja, majd elkezd magával rángatni, a karomnál fogva.
- Állj! Hova viszel? – kérdezem, miközben sikertelenül próbálom lefejteni kezét a karomról.
- Oda, ahova kell! – válaszolja mérgesen, mikor megunta állandó kérdésemet. Körbenézek. Az erdőbe tartunk. Már teljesen besötétedett, az égen a csillagok világítottak. Milyen romantikus is lehetne, ha éppen, nem egy vámpír rángatna át az erdőn, feltételezem, azért, hogy megöljön. Amikor már eléggé beértünk a sűrűjébe, hirtelen megáll, aminek következtében nekimegyek. Szerencsére nem reagál. Ezután várakozóan rám pislant.
- Mi van? – kérdezem dühösen, mikor rájövök, hogy nem tudom, hogy miért bámul. Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ilyen, hiszen csendbe kellene maradnom, mégiscsak az életemről van szó.
- Innentől, ha nem bánod, szeretnék gyorsabban haladni, úgyhogy… - kezdi, mire én félbeszakítom:
- Na, nem! Nem fogsz vinni! Egyedül Edwardnak hagyom. Nem érdekel, ha ezek után megölsz, de az biztos, hogy nem teszem meg. – válaszolom magamból teljesen kikelve.
- Ne nyavalyogj, már itt. Ha szeretnéd látni hőn szeretett kicsi Edwardodat, akkor azt ajánlom, tedd meg! – kiabál rám, mire megsemmisülten, és csendben felmászok hátára. Csalódottan tapasztalom, hogy itt nem érzem azt a megnyugtató illatot, amit ilyenkor szoktam.
- Csukd be a szemed, mert nem fog érdekelni az út közbeni nyavalygásod – közli, mire gyorsan becsukom a szemem, és lehajtom a fejem, persze vigyázva, hogy nagyon ne érjen a pulcsijához. Még egy napja sincs, hogy Edward elmegy, én pedig már megint bajba kerültem. Vajon hova tartunk? És egyáltalán minek kellek neki én? Mert vagy egy olyan érzésem, hogy fontos vagyok az útja szempontjából „társamnak”. Hiszen ha nem lennék, már rég megölt volna, hiszen csak táplálék vagyok neki, nem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés