Legnagyobb csodálkozásomra, és ijedtségemre fel kellett ismernem, hogy Olaszországba tartunk. Nem fér a fejembe, hogy miért pont oda? Egyáltalán miért? Talán ő is egy Volturi? Mert más magyarázatot nem találok. Mi másért tartana egy vámpír Olaszországba, ahol talán minden idők legnagyobb vámpírcsaládja él, hogy találkozzon ezzel a családdal? De miért kellek én? Ezt nem értem. Az sem javít a helyzetemen, hogy „útitársam” nem éppen kellemes társaság. Bunkó, gúnyos, rideg. Röviden jellemezve belsőjét. De hát mit is vártam volna egy vámpírtól? Vajon Edwarddal mi van? Miért nem hívott? Megígérte, hogy felhív. Még egy furcsaság. Hirtelen megállunk.
- Szállj le! – parancsol rám, majd leszállok hátáról, és már a földön állva nézek körbe. Egy eléggé kivilágított utcában vagyunk. Az úton szinte alig lehet haladni az autóknak. Majd követem a szememmel az út vonalát, és… azt hiszem rosszul látok. Nem az nem lehet. Pisa városába lennénk? Mert amit magam előtt látok az nem más, mint a Pisai ferdetorony. Hát mégis jól tippeltem, Olaszországba vagyunk. – Ha eléggé kibámészkodtad magad, akkor azt hiszem el is indulhatnánk oda, amiért eredetileg megálltunk. – El kell ismernem társam a maga módján kedves. Hiszen már nem egy alkalommal áll meg miattam, igen miattam… azért, hogy tudjak enni. Legalább ezt észben tartja, és nem felejti el. Valahogy nem tűnik már olyan félelmetesnek, mint az elején.
- És mi a neved? – bukik ki belőlem a kérdés, ami már egy ideje foglalkoztat.
- Oliver – válaszolja tömören, de ez is több mint a semmi. Legalább már tudom, hogy hívják. Haladás. Szomorúan veszem tudomásul, hogy itt a közelbe nincs önkiszolgáló sem ilyesmi, így be kell mennem egy étterembe. Nagyszerű! Cseppet sem fognak hülyének nézni, hogy egy 17 éves lány az éjszaka közepén beül egyedül egy olaszétterembe.
- Fél órád van. – közli, majd ott sincs. Mindig ezt csinálja, legyen éjjel, vagy nappal. De legalább nem lakok éhen, és a számlát is ő fizeti. Az étteremben kis asztalok voltak, két személyesek. A helységből nyílt egy terasz, mely egyenesen a Dóm-térre engedett kilátást. Én az egyik sarokban foglaltam helyet, mindig próbáltam nem feltűnő lenni. Nem sokkal később egy középkorú, fekete hajú pincér, persze az étteremhez tartozó ruhában lépett az asztalomhoz. Kedvesnek tűnt.
- Buona Sera, Signora!* – mire egy kicsit összeráncoltam a homlokom, nem tudtam olaszul. Ezt meglátva máris angolra váltott. – Jó estét, hölgyem! Mit hozhatok? – Még meg sem néztem az étlapot, bár nem hiszem, hogy értettem volna sokat belőle, így ami először eszembe jutott, azt válaszoltam:
- Spagettit… kólával. – más nem jutott eszembe.
- Rendben – szólt, majd visszament a konyhába leadva a rendelést.
Meg kell mondanom nagyon finom volt, nem hiába mondják, hogy az olasz spagetti, az az olasz spagetti. Immáron már jól lakottan álldogáltam az utcán, várva Olivert. Vajon hol lehet, mit csinál? Vagyis jobban belegondolva nem is akarom tudni, hogy mit csinál. Vajon Olivernek mi köze lehet a Volturihoz? Hiszen most már biztos, hogy odatartunk, csak tudnám, hogy miért, és hogy én, miért kellek neki.
- Látom végeztél – szólal meg mögöttem, mire hátrafordulok. Nem látok rajta semmi változást. Ruhája, arca, megjelenése ugyanaz.
- Miért viszel engem a Volturihoz? – kérdezem meg hirtelen, mire az arcán egy pillanatra a meglepődés suhan át, aztán visszaveszi szokott rideg, közönyös arcát.
- Honnan tudod, hogy odatartunk?
- Vajon miért másért tartana egy vámpír Olaszországba? Csak azt nem értem, hogy ehhez miért kellek – válaszolom halkan, hiszen így kimondva, már nem is hangzik annyira logikusnak. Ő erre csak sóhajt egyet, majd megszólal:
- Látom, te sokkal többet tudsz, mint hittem - kezdi, majd zsebre vágja egyik kezét, amire már rájöttem, hogy gyakori szokása, - Úgyis megtudnád, így inkább elmondom most. – itt szünetet tart, - Az a helyzet, hogy a te kis Edwardodat, - igen, erről még mindig nem szokott le, - nem másért hívták oda, hogy elvegye Heidi Volturit. – erre a mondatra teljesen lesokkolok.
- Hogy… micsoda? – csak ennyit bírok mondani.
- De ha rajtam múlik nem. Heidi az én mennyasszonyom. – itt már értek mindent. Szóval Oliver Heidi vőlegénye, akit hozzá akarnak adni Edwardhoz. Most mi van? Zavarodottságomat látva, folytatja, most már részletesebben, - A Volturi család fejébe vette, hogy Edwardnak és Heidinek össze kell házasodnia. Fogalmam sincs, hogy miért, de Marcus, a „családfő”, ezt akarja. De persze, őt nem érdekli a mások érzései, csakis a sajátja számít; önző. Heidi a jól tudom hajnalban már Volterrában lesz, így nekünk is addigra kellene odaérni. Megbeszéltem vele, hogy játssza a szerepét legalább addig, amíg mi, - itt rám mutat, - meg nem érkezünk. Tudom, szinte lehetetlen, hogy megakadályozzam ezt az egészet, de azért megpróbálom. – fejezi be. Azt hiszem ez a sok információ sok volt egyszerre, szinte szóhoz sem jutok. Csak annyit fogtam fel szinte az egészből, hogy Edwardot el akarják venni tőlem. Szinte sírni, és törni-zúzni tudtam volna egyszerre, de ezek ellenére mégis sikerült a helyzethez képest nyugodtan válaszolnom:
- Muszáj, csinálni valamit! Nem hagyhatjuk ezt! Te neked fontos Heidi, nekem pedig Edward!
- Tudom, ezért próbálom menteni a menthetőt. Gyere! – válaszolja, miközben én már szinte gépiesen kapaszkodok belé, hogy elindulhassunk. Hirtelen már nagyon várom, hogy megérkezzünk, hiszen már tudom, hogy miért tartunk Volterrába. Csak abban reménykedem, hogy sikerüljön a tervünk. Nem szabad elveszítenem Edwardot. Erre a gondolatra egy könnycsepp folyik végig az arcomon.

***

Nem hittem volna, hogy a Volturi ilyen hagyományőrző család. Hála Marcus-nak már az egész kastélyt ismerem töviről-hegyire. Közben megtudtam, hogy a többi családtag nem tartózkodik most a birtok területén. Két dolog aggaszt a legjobban. Legjobban persze Bella. Hogy van? Jól van? Nem esett semmi baja? Már hiányzik. Nem simogathatom meleg arcát, nem ölelhetem át védelmezően, nem lehetek vele. Remélem, mielőbb szabadulok ebből a „modernkori” várból. A másik dolog, ami még aggaszt, hogy Marcus még mindig nem mondta el, hogy miért kellett idejönnöm. Ez felettébb zavar, és dühít is egyben, úgy érzem magam, mint egy bábut, akit ide-oda rángathatnak, és nem lehet ott, ahol lenni szeretne.
- Mr. Cullen! – hallom a hátam mögött Julius hangját. Nem is vettem észre. Ennyire elgondolkodtam volna?
- Igen? – fordulok meg.
- Az Úr hívatja – közli, majd elmegy, én pedig elindulok Marcus dolgozószobája felé. Gyorsan érkezek meg, mert van egy olyan érzésem, hogy most meg fogom tudni, hogy miért kellett eljönnöm ide. Marcus, mint mindig most is a nagy, fekete székében ül az íróasztala mögött. Mikor látja, hogy megjöttem, felpillant papírjaiból, majd megszólal:
- A tegnapi kérdésedre válaszolok, csak kérlek, menjünk le az előtérbe – közli udvariasan, majd kiindul a szobából, velem együtt. Hirtelen rossz érzés fog el, nem tudom, hogy miért. Az aulába leérve látom, hogy egy vámpír jött, méghozzá egy nő. Fehér, szinte vajszínű ruhát visel, hosszú szőke haja leér derekáig. Arcvonásai szépek, melyekhez kék szemek társulnak. Ez nagyon ritka, talán ritkább, mint a zöld. Összegezve a látottakat, szinte olyan, mint Rosalie-t látnám magam előtt.
- Edward, tegnap kérdezted, hogy miért hívtalak ide, hát itt áll előtted az oka – szólal meg mellettem Marcus szokásos hangján. Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Tessék?
- Edward, azért hívtalak ide, hogy megmondjam, feleségül kell venned Heidit. – majd rá mutat.
- Hogy micsoda? – Olyan dühös vagyok, hogy szinte ezt már morgom. Marcus erre meglepődik, de tartja magát, és visszaválaszol:
- Igen, és nem érdekel semmi kifogás. Össze fogtok házasodni, és kész. – Tart ki töretlenül álláspontja mellett, ami már nagyon dühít. Mégis, hogy képzeli, hogy csak így tapsra fogom, és elveszik valakit? Sőt, abba bele sem gondol, hogy én mást szeretek. Bella. Most a várt jó érzés, és nyugalom helyett, végtelen düh fog el, amikor eszembe jut szerelmem. Elismerem, hogy talán a Volturi a legősibb vámpírcsalád a Földön, de akkor sem fogom hagyni, hogy rávegyenek valamire, amit nem akarok. Erre meg főként nem!
- És ha mégis megtagadom? – kérdezem vissza, talán túl gúnyosan, miközben kezeimet ökölbe szorítom.
- Akkor sajnos kemény eszközökhöz kell nyúlnunk, ami hidd el, neked cseppet sem tenne jót! – válaszolja gúnyosan vigyorogva, majd hozzáteszi: - Vajon most milyen idő lehet Forksban? Bella szerinted megázott? – fejezi be. Hát persze! Hogy nem gondoltam erre előre? Biztos lehettem volna abba, hogy tudnak róla, hiszen ők mégis a Volturi, és ami céljuk útjába áll elsöprik az útjukból. Bella! Erre a gondolatra nekitámadok Marcus-nak, de ő kitér előtte, és megáll Heidi mellett, aki, feltűnt, hogy eddig egy szót sem szólt.
- Nyugodj meg, Edward! Így csak magadnak ártasz! Szóval mi a válaszod? – Hirtelen megértek mindent. Ha nem teszem azt, amit mondanak, akkor Bella meghal, vagy még rosszabb. Ezt pedig nem engedhetem. Inkább én szenvedjek, mint ő meg meghaljon! Hiába fáj majd iszonyatosan, ő legalább akkor megmenekül, és élni fog. Engem pedig úgyis elfelejt idővel, hiszen az emberek felejtenek. Én pedig majd átvészelem; én nem vagyok fontos. Elsősorban most Bella a fontos.
- A válaszolom… - kezdem, de hirtelen kivágódik az ajtó, és belép rajta két alak. Egy vámpír és... Bella! Hogy kerül ide? Gyorsan szedi a levegőt, szíve is döngeti bordáit; izgatott. Rám néz, egyenesen a szemembe. Szeméből szerelmet, fájdalmat, és keserűségét olvasok ki. Egyszerűen nem tudok máshova nézni csakis a szemébe. Valahogy boldogsággal tölt el, hogy újra láthatom, de tudom, nem szabadna. Most már biztos vagyok a döntésemben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés