Abban a pillanatban szinte el sem tudtam képzelni, hogy kerül ide, méghozzá egy vámpírral. Hiszen neki Forks-ban kellene lennie. Vajon mi történhetett? Vajon miért hozta ide az a vámpír? Vagy esetleg ő is egy Volturi? Nagy nehezen elveszem a tekintetemet Belláról, majd a vámpír felé fordítom, és megpróbálok belelátni. Nagy csodálkozásomra sikerül is:
„Tudom jól, hogy mi a képességed. Mielőtt bármi rosszat gondolnál, én a ti oldalatokon állok, egy célért küzdünk. Nekem a mennyasszonyom Heidi, és nem fogom hagyni, hogy a Volturi elvegye tőlem.”
Ennyi éppen elég volt, hogy tudjam mi a helyzet. Szóval, ha jól értem ő velünk van, és Heidi is, hiszen akkor ő ezért hallgatott eddig. Meg kell küzdenünk. De nem lehet… túl veszélyes, itt van Bella is, őt pedig könnyű szerrel elintézhetik. Ezt nem engedhetem. Muszáj, hogy ő biztonságban legyen. Muszáj, élnie. Mielőtt megszólalnék, ránézek Bellára, megpróbálom tudtára adni, hogy mennyire szeretem, és mennyire szeretni fogom, ezek ellenére is.
- Igen - mondom ki talán létezésem legfájdalmasabb válaszát, de muszáj. Ezután döbbent csend lesz. Marcus arcára mosoly ül ki, Heidié kifejezéstelen marad, vőlegénye, vagy inkább most már volt vőlegénye, arca meglepettséget, majd dühöt tükröz, és ekkor rápillantok. Bella… arcán hirtelen a mélységes fájdalom ül ki, majd arcát fokozatosan lepik el a könnycseppek. Az én bensőmet is szorító érzés fogja el, hiszen éppen most veszítem el azt, aki számomra a legfontosabb. Nagyon fáj így látnom téged, de hidd el, neked így a legjobb. Még mindig nézek a szemébe, de nem bírom tovább. Talán most először fordul velem elő, hogy nem tudok más szemébe nézni. Szégyellem magam, de tudom, hogy a legjobbat tettem, amit adok helyzetben lehetett. Hirtelen erős lökést érzek magamon, és már a földön találom magam. Az a vámpír van felettem, aki vele jött. Nagyon dühös. Megértem, hiszen szereti Heidit. De értse meg nem tehettem mást Bella érdekében. Ütések érnek, de nem védekezem, azt hiszem, ez kijár nekem ezek után. Amolyan büntetés. Majd már csak azt látom, hogy a vámpír erősen nekicsapódik a kőfalnak. Gondolom ez Marcus volt. Telekizés, ügyes.
- Mindig is tudtam, hogy heves természetű vagy, Oliver! – kezdi gúnyos hangon Marcus, majd folytatja, miközben az elesett vámpír felett áll, - Mikor fogod már fel, hogy ellenem, vagyis a Volturi ellen nem győzhetsz?! Eddig megmentett szeretett kis unokahúgom, - itt Heidire néz, - de most nem fog! – fejezi be, majd hirtelen ráugrik, hogy széttépje, ám ekkor különös dolog történik. Heidi, aki eddig szótlanul állt megszólalt:
- Nem! – mondanivalóját nyomatékosította is, mert nagybátyja abban a pillanatban lebénul, egyszerűen nem tud mozdulni. Meglepődök, de mindenesetre látom rajta, hogy ez igen nehéz neki, hiszen gondolom, Marcus ez ellen igen tiltakozik. Kihasználva a helyzetet, és egyszerűen nem gondolkodva, futok Bella felé, majd hátamra kapom, és futok tovább. Hirtelen nem is fogtam fel, hogy mit csinálok, csak annak örültem, hogy végre újra őt érezhetem. Azt hiszem ő is meglepődött, érződött ez a testén; szinte minden izma megfeszült. De ekkor hirtelen két oldalról egy-egy gyors csíkot látok, és tudom, hogy követnek. Ám ebben a pillanatban hirtelen összesek, fogalmam sincs, hogy miért, Bella pedig mellém esik.
- Lassítani is kell néha – szólal meg mellettem egy ismeretlen hang.
- Köszönöm, Athenodora! Úgy látszik, Edward ma nagyon mozogni akar – hallom most már Marcus hangját is. Már kitisztul a látásom, és fel tudok állni. Nagyon furcsa volt ez az egész. Mintha egy pillanatra elvesztettem volna az erőmet, és nem tudtam volna futni. Majd felsegítem Bellát, aki az esés miatt mellém esett. Védelmezően átkarolom a derekát, talán utoljára. Kellemes érzés újra érezni ezt az édes illatot, valahogy megnyugtat.
- Edward sajnálom, de ezzel eldöntötted Bellácska sorsát… - kezdi gúnyosan a család feje, de én félbeszakítom.
- Nem, belemegyek a házasságba, - közlöm, mire mellettem a törékeny test megfeszül, de most nem foglalkozhatok ezzel, így hát folytatom, - van egy feltételem.
- Még neked áll feljebb? – szólal meg újra Marcus mellett álló vámpírnő, Athenodora.
- Teljesítem a kéréseteket, de Bella jusson vissza Forksba, és hagyjátok élni!
- Sajnálom Edward, de ezt nem tehetjük meg. Halandó nem tudhat rólunk – mondja ki könyörtelenül a tényt Marcus. Ettől féltem. Nem szabadott volna Bellának idejönnie. Csak magának tett rosszat. Látod Bella, igazam lett. Megmondtam, hogyha velem barátkozol, csak rossz vége lehet számodra! Keserűen sóhajtok, belátom ez a helyzet reménytelen. Hát bekövetkezik az, amitől a legelejétől óvtam, és amitől a legjobban féltem. Igen féltem. Attól, hogy ő is szörnyeteg lesz, ugyanúgy, mint én. Tudom most már, hogy át fog változni.
- Rendben – mondom ki végre, mire Oliver és Heidi is meglepődnek, - De engedjétek meg, hogy Carlisle változtathassa át – fejezem be úgy, mint egy halálra ítélt kérné élete utolsó kívánságát.
- Megengedem – válaszolja Marcus, majd folytatja, - Felix majd vigyáz rá addig, amíg Carlisle meg nem érkezik! – majd megejt egy gúnyos mosolyt, mire még jobban dühös leszek, és még erősebben szorítom magamhoz Bella reszkető testét.
- Nem! – tiltakozom talán túl hevesen, mert Marcus összevonja két szemöldökét, ezért már megpróbálom nyugodtabban folytatni, - Bella velem marad! Nyugodj meg, teljesítem a kérésed, és elveszem Heidit, de Bellára én vigyázok! – jelentem ki magabiztosan.
Marcus és Athenodora összenéznek, majd bólintanak, végül megszólal a nő:
- Oké, de csupán addig míg Carlisle meg nem érkezik, és nem hagyhatjátok el a birtok területét, rendben? – kérdezi szigorúan, és be kell látnom, hogy jogosan, hiszen ő felettem áll. Válaszul bólintok, mire érzem, hogy mellettem Bella kiereszti az eddig benntartott levegőt.
- Oliver te meg jobb, ha távozol, mert még rossz vége lehet számodra... Heidi várlak az irodámban - közli Marcus, majd elmegy, nyomában Athenodorával, így legalább már tudok Bellával rendesen beszélni, de még mielőtt elkezdhettem volna, Oliver megszólal:
- Bella! Köszönöm, hogy mellettem maradtál, igazán lekötelezel, és Edward, - mondja ironikusan, majd felém fordul, - nehogy azt hidd, hogy végeztünk! – fenyeget meg, majd csókot lehet Heidi ajkaira, és elmegy. Ezután Heidi is eltűnik, feltételezem, hogy az irodába megy. Végre kettesben maradok Bellával. Annyi féle érzés kavarog bennem: szerelem, szeretet, bűntudat, fájdalom, keserűség. Egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni.
- Edward! – szólít meg végre, mire én megint úgy érzem, mint régen: hogy több ezer lepke repdes a gyomromban.
- Igen? – kérdezem vissza suttogva, miközben egyre közeledek arca felé, majd a homlokunkat összeérintem. Erre ő kissé elpirul. Egy mosolyt eresztek meg, ilyenkor annyira aranyos.
- Én nagyon sajnálom, hogy eljöttem, és bajba kevertelek té… - kezdi, de félbeszakítom; mutatóujjamat meleg ajkaira teszem.
- Sss! Nem számít! – Most már nem, teszem hozzá magamban. Azt hiszem, most csakis a pillanatot akarom kiélvezni, hogy végre újra itt tarthatom karjaimban, amire már régóta vágytam. Úgy látom, ő sincs másként, szorosan belesimul az ölelésembe.
- Mire gondolsz most? – bukik ki belőlem a már megszokott kérdés.
- Arra, hogy elveszítelek, és tudom, hogy elveszítelek – teszi hozzá, mikor látja, hogy tiltakozni akarok, - Annyira szörnyű. Pont akkor, amikor együtt lehetnénk, hiszen most már én is vámpír leszek. Mégis mit fogok magammal kezdeni, nélküled? – suttogja mellkasomba elkeseredetten kérdését. Bíztam abban, hogy ezt a kérdést nem teszi fel. Mert erre én sem tudom a választ, sajnos. Fogalmam sincs mi lesz vele. Szerintem majd megkérem Carlisle-t, hogy vigyázzon rá, sajnos többet nem tehetek. Pedig mennyivel más lenne, ha én lennék az a bizonyos személy, aki vigyáz rá. Hjaj… Vajon miért mindig mindennek ilyen rosszul alakulnia? Dühös vagyok. Mérges vagyok, Marcusra, az egész Volturira, de legfőképpen magamra, azért mert voltam olyan gyenge, hogy elfogadtam, hogy szeretsz, pedig még a legelején el kellett volna mennem a közeledből, mikor elkezdtem irántad érezni azt a mély érzést. De túl gyáva, és talán naiv is voltam, hiszen magamat nyugtattam azzal, hogy úgysem lesz baj, hiszen majd én vigyázok rád. Hát tévedtem, de elég nagyot, hiszen át fogsz változni, és ugyanolyan szörnyeteg lesz belőled, mint belőlem. Neked pedig élned kell! Nem szabadna ennek megtörténni. Már egyedül csak Carlisle-ban és a többiekben bízhatok, hátha ki tudnak találni valamit, de kétlem, hiszen mégiscsak a Volturiról van szó.
- Nem tudom – válaszolok ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy ő tette fel kérdését. Csendben fordulunk a napnyugta felé; alkonyodik. Milyen szép is! Pedig ilyenkor vége mindennek, bármennyire is szeretnénk; vége a nappalnak, és kezdetét veszi az éjszaka, ami igazán a mi napszakunk. Mindketten csak nézzük ezt a természeti jelenséget, és nem gondolkozunk semmin, itt, mondhatnám úgy is, hogy az oroszlán barlangjában; Volterrában. A Nap lassan, de biztosan adja át helyét, az éjszakának; a csillagoknak; a Holdnak és minden velejárójának. Ezután karjaimba kapom Bellát, majd a szobámba vezetem, hogy had aludjon nyugodtan az én altatódalom alatt, hiszen tudom milyen veszélyes Volterra éjszaka.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés