Egész éjszaka figyeltem, ahogy alszik. Úgy hiányzott már ez az érzés; ez mikor védelmezően karolhattam át, a feje mellkasomon nyugodott, és ő is átölel. Mindent megadtam volna ezekért a pillanatokért. Főleg, hogy tudtam, hogy már nem lesz ilyen, soha többé. Hiszen, hogyan is lehetne, amikor nekem el kell vennem Heidit? Ez a dolog nem is bosszant annyira. A legjobban az bánt, hogy Bella is szörnyeteg lesz; szörnyeteg, ugyanolyan, mint én. Pedig neki nem szabadna. Miért is voltam olyan önző és engedtem a gyenge érzéseimnek? Ha nem lettem volna ilyen önző, és gyenge akkor ő még mindig biztonságban lenne, és talán boldogabb is. Hiszen Mike, vagy bármelyik fiú is meg tudta volna védeni, szeretni is, sőt még sokkal többet tudtak volna, mint én, és mégis ezek ellenére most is van velem. Együtt vagyunk. Pedig nem kellene. Nem! Hiszen ő neki normális életet kellene élnie, nem pedig meghalnia, ilyen fiatalon. Igen, vámpír lesz, vagyis az egyenlő a halállal, talán csak egy picit jobb. Hjaj, Bella… miért kellett beléd szeretnem? Egyáltalán te miért viszonoztad? Keserűen sóhajtok. Elrontottam az életedet, Bella… ezt sohasem bocsájtom meg magamnak. A reggeli Nap fényei erőszakosan törnek át az ablaküvegen, így fényt jutatva az ágyra, ahol fekszünk. Épp a szemébe süt a nap, így lassan leengedi rólam a kezeit, nyújtózik egyet, és kinyitja szép, barna szemeit, amiket mindig megcsodáltam.
- Jó reggelt! – köszön vidáman, majd egy puszit nyom az arcomra. Hiába hallottam a hangját vidámnak, a szeme mély fájdalomról árulkodik. Ő is tudja, hogy egyre fogy az együtt töltött időnk. Megpróbál minden pillanatot kiélvezni, és ezen nem is csodálkozom; én is így vagyok ezzel. Megpróbálom az összes még hátralevő időt kihasználni arra, hogy vele legyek.
- Szia! Hogy aludtál? – teszem fel szokásos kérdésemet, ügyelve arra, hogy hangom a legvidámabban csengjen, amennyire persze lehet.
- Jól, hiszen velem voltál, még… - a végét már csak motyogja, de én meghallom, mire a szívemet újra egy kínzó, és szorító érzés lengi körbe. Ha ez még nem lenne elég, érzem, hogy a karjaimban tartott test hirtelen megrázkódik, és pólómat könnyek árasztják el. Bella sír. Miattam. Már nem először fordul ez elő, de most érzem csak azt, hogy ezen a helyzeten tényleg nem lehet segíteni, így nyugtatásképpen elkezdem simogatni a hátát, és még szorosabban tartom, de erre sírása csak még jobban felerősödik, így már tényleg nem tudom, hogy mit tegyek. Elkeseredett, szomorú, szerelmes, és dühös is voltam egyben. Vajon miért jutott ez az egész zagyvaság eszébe Marcus-nak? Miért kellett neki ezt az egészet kitalálnia? Hiszen nem veszi észre, hogy így csak kárt okoz. De nem érdekli. Neki csakis a személyes érdekei a fontosak; csakis az a fontos neki, hogy ha ő véletlenül meghal, méltók vegyék át a „családfő” szerepét. Hjaj…
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj… - nyugtatgattam, de amit mondok, azt én sem hiszem el. Gyenge hazugság. Hiszen ha nem teljesíteném a „kérést”, Bella meghalna, és nem támadna fel vámpírként, az talán még nagyobb veszteség lenne. Így hát elfogadom, és bízok a legjobbakban; bízok abba, hogy ő legalább megtalálja a boldogságot, mégis így is: nélkülem és vámpírként, ha én már nem is. Szinte biztos vagyok benne, hiszen nem hiszem, hogy van még egy ilyen, bátor, melegszívű, és ennyire bizalommal teli lény; Bella téged nem lehet nem szeretni. Majd észreveszem, hogy már csak szipog, így gyengéden ránézek.
- Mit szólnál hozzá, ha mutatnék neked valamit? – teszem fel úgy a kérdésemet, mintha az előbbi dolgok meg sem történtek volna.
- Rendben – válaszolja suttogva, majd fejét a nyakamba fúrja.
- Remélem tetszeni fog. – majd elfutok vele, hátra a kertbe. Ez volt az első dolog, amit ezen a helyen megcsodáltam, és szerintem az utolsó is. A kert meseszép volt. A legtöbb helyen juharfák voltak, így a reggeli napsütésben, még szebbnek hatott vörös lomkoronájuk, mint általában. Még elszórva lehetett találni, magyal-és nyírfákat is. Az ösvény, melyen haladtunk liliomfákkal voltak körbekerítve, enyhén rózsaszín viráguk még jobban növelte a kert szépségét.
- Ez egyszerűen gyönyörű – válaszolta Bella, miközben még mindig ámuldozva nézett körbe. Ezen halkan kuncogtam, bár az én reakcióm se tért el nagyon az övétől, mikor ezt először megláttam.
- Gyere, még van pár dolog, amit látnod kell – mondom, majd átkarolom a derekát, és megmutatom a kastélyt belülről.
Izgatottan állok a nagy bejárati ajtó előtt az előtérben, várva Carlisle-kat, hiszen ma érkeznek meg. Julius is itt van, persze az egyik sarokba húzódva. Már lassan négy napja van itt Bella. Ez alatt az idő alatt minden percet együtt töltöttünk, nem érdekelt Marcus. Bellát is távoltartottam minden családtagtól, hiszen ő mégiscsak ember. Ezek a napok nagyon kedves voltak számomra, és sohasem felejtem el őket, még akkor sem, amikor már talán ezek a dolgok nem is fognak létezni; hosszú az örökkévalóság… Hirtelen ajtónyitást hallok, ezért arra fordítom a fejemet, miközben Bella kissé megmerevedik mellettem. Nem csodálom, hiszen nem mindennapos dolog, amin most fog majd keresztülmenni.
- Szia, Edward! Helló, Bella! – hallom Alice hangját, majd egy pillanattal később meg is látom, később pedig a többieket: Carlisle-t, Jaspert. Úgy látszik, hogy Esme, Rosalie, és Emmett otthon maradtak.
- Sziasztok! – köszönök sóhajtva, majd utánam Bella is köszön halkan.
- Nyugodjatok meg, megpróbálok beszélni Marcus-szal, nem lehet reménytelen a helyzet – hallom Carlisle nyugodt hangját, majd látom, hogy elindul a dolgozószoba felé.
- Igaza van, Carlisle-nak, nyugodjatok meg, majd kitalálunk valamit. – ezt követően Alice átöleli Bellát, és váratlanul rám tör egy megmagyarázhatatlan nyugodtság. Tudom, hogy ez Jasper műve, így szúrósan ránézek, aminek következtében abbahagyja, utálom, mikor manipulálni próbál, főleg ilyen helyzetekben. Kínos csend áll be köztünk, amit Bella tör meg, igaz elég értelmetlen kérdéssel:
- És milyen volt az utatok? – úgy tűnik, itt rászoknak, hogy egy idő után, ezt kérdezgessék mindenkitől.
- Gyorsan ideértünk – zárta le röviden a témát Jasper. Ő is aggódik, látom rajta. Most csak az előtérbe lévő, ódon, régi óra kattogását hallgatjuk, várva a híreket.
- Sajnálom, nem tudtam mit tenni – hallom meg Carlisle szomorú hangját mögöttem, mire egyszerre fordulunk arra. Talán csalódott is, nem csodálkozom, hiszen tudom, hogy azt hitte, hogy van olyan erős a barátságuk Marcus-szal, hogy ezt meg tudja beszélni.
- Most mi lesz? – teszi fel a kérdését szerelmem, melynek a válaszától előre rettegek.
- Az, amiért idejöttem – közli nyugodt hangon nevelőapám, közben egy pillanatra Juliusra néz. Carlisle mondanivalóján mind a négyen egyszerre lepődünk meg, - Gyertek! – teszi hozzá, mire követjük fel a lépcsőn. Julius végre eltűnik az egyik ajtóban. Féltem, talán létezésemben először. Talán jobban, mint Bella. Nem tudtam elhinni, hogy most az fog megtörténni, amitől már a kezdetektől óvni akartam, és mégis kudarcot vallottam. Egyszerűen csapnivaló vagyok. Carlisle, eddig számomra ismeretlen szobába vezetett. Egy elhagyatott szoba volt, csupán egy szekrény volt elhelyezve az ablak mellett. Jasper becsukja az ajtót, ami nagy csattanással záródik be, majd Carlisle felénk fordul, és hirtelen megszólal:
- Azt gondolom, hogy Bellát ki tudjuk vinni innen, anélkül, hogy vámpírrá válna, amit persze egyikünk sem akar. – itt jelentőségteljesen Bellára néz, - Jasper és Alice lefoglalják Marcus-t, én pedig a kapuőrt, majd Edward megszöktetni Bellát, persze azt ne felejtsed el fiam, - itt felém fordul, - hogy neked vissza kell térned. Ha nem teszed, ugrott az egész, hiszen így már biztos, hogy a Volturi utánunk jön. Rendben? – Válaszul bólintunk. Jasper és Alice kimegy az ajtón, gondolom Marcus irodájába, kíváncsi vagyok, mivel tudják elvonni a figyelmét.
- Bella, nyugodj meg, kiviszünk innen – mondja Carlisle, majd ő is eltűnik, így újból kettesben maradok vele.
- Igaza van, Bella. Ki fogsz jutni innen… emberként. – majd szorosan magamhoz ölelem. Ebben a pillanatban boldog vagyok, de másrészt pedig szomorú. Boldog vagyok, mert Bella megmenekül, szomorú vagyok, mert most látom utoljára, de némiképp vigasztal, hogy ő legalább ugyanúgy folytatja az életét, mint eddig. Remélem, idővel elfelejt, és tud majd teljes életet élni.
„Minden készen áll. Mehet.” – hallom meg Alice gondolatát, mire gyorsan felkapom Bellát, majd a lehető leggyorsabban futok. Pillanatok alatt érünk ki a házból, és már az udvaron járunk. A kerítés sincs már olyan messze, legfeljebb kétszáz méter. Persze nem a kapu felé megyek, hanem egy kicsit arrébb, hogy semmiféleképpen se legyen esélye az őrnek meglátni minket. Már csak pár méter. Az a boldogság, amit most érzek, szinte semmihez sem fogható. Ez ki is ül az arcomra: hosszan elmosolyodok. Sikerül. Sikerül megmenteni Bellát! Érzem, hogy Bella eddig megfeszített izmai elernyednek. De váratlan dolog történik. Ekkor hirtelen megfeszülök; egyszerűen megbénulok, nem tudok mozogni, és érzem, hogy Bella sem. Az előbbi boldogságom, pillanatok alatt tűnik el, és átveszi helyét, a fájdalom, és a csalódottság. Ebben a pillanatban elemi erővel tör rám a tudat, mert rájöttem: bármit is teszünk, nem győzhetünk ellenük, hiába vagyunk többen; lehetetlen. Most már végre teljesen megértem azt, hogy amiben hittünk, csupán hiú remény volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés