Nem tudom, hogy mi történt. Csak azt veszem észre, hogy nem tudok mozogni, és Bella sem. Aztán rájövök; hiszen akinek ilyen ereje van, csak egyetlen személy: Heidi. De miért tette? Hiszen ő mellettünk áll, vagy nem? Pár nap ezelőtt még ő tartotta vissza attól Marcus-t, hogy Olivert megölje. Mi történhetett azóta?
- Látom megfogadtad a tanácsomat, Heidi! – hallom meg mögöttem Marcus hangját, de nem tudok felé fordulni. – Megnyugodhatsz Oliver biztonságban lesz! – fejezi be, mire rájöttem, hogy Heidi miért tette; Marcus megzsarolta. Így már mindjárt más; így érthető, de mégis bosszantó. Nem hittem volna, hogy a Volturi egy ilyen család. Hosszú és régi történetek szólnak arról, hogy milyen régi, hagyományőrző, és nemes család, de megtapasztalva koránt sem ilyenek. Önző, hatalomra törő család. Csak így tudtak fennmaradni; csak így tudták megőrizni a „méltóságukat”. Szánalmas. Ekkor észreveszem, hogy már tudok mozdulni. Először Bellához megyek, felsegítem, majd szembenézek a többiekkel. Heidi arca, mint mindig, most is kifejezéstelen, sőt még a gondolatai közt sem tudok olvasni. Marcus pedig önelégülten mosolyog.
- Mi volt ez az egész, Edward? – szögezi nekem kérdését, - Azt hiszem megállapodtunk valamiben. A kis Bellácskád vámpír lesz. Úgy látszik, már a régi barátaiba sem bízhat manapság az ember –erre a szóra még jobban elmosolyodik, -, igaz Carlisle? – fordul nevelőapám felé, aki most jött ide, nyomában Felix-szel. Carlisle sóhajt, majd válaszol:
- Nem hittem, hogy ez lett belőled.
- Változnak az idők. Távozz, az egész családoddal együtt, persze Edward és Bella itt marad – fejezi be Marcus, érződik hangján, hogy nehezen tartja vissza a dühét. Ő és Carlisle pár percig mereven néztek egymás szemébe, majd nevelőapám megszólal:
- Rendben- a hangja most túlságosan is fagyosnak tűnt, ezután elmegy, pillanatok alatt. Mégis mit tehetünk? Semmit. Még Carlisle sem tud semmit tenni. Hjaj… Bella. Hát mégis muszáj lesz. Muszáj lesz átváltoznod.
- Bella! – szólította meg talán túl hangosan Marcus, mert mellettem Bella összerezzent, - Kövesd Felixet! – utasította, mire Bella lassan, de megindul az említett vámpír felé. Tiltakozásképp elkapom karját, és nem eresztem. Nem fogom engedni, hogy Felix karjai közé kerüljön. Túl veszélyes, csak velem van biztonságban.
- Edward, gondolom, hogy milyen nehéz lehet neked elengedni Bellát, de sajnos te nem érsz rá… neked az esküvődre kell készülnöd – kezdi Felix a maga mély hangján, - De nem tudom, hogy miért kell egyáltalán átváltoztatni ezt a lányt. Finomnak tűnik. – majd mosolyra húzza a száját, amit inkább lehet vicsorgásnak nevezni. Belőlem dühös morgás hallatszik. Nem elég, hogy szörnyeteg válik majd belőle, és ez sem elég nekik. De nem engedem, hogy megöljék. Joga van az élethez, még ha csak olyanhoz is, mint az enyém.
- Mind a ketten hagyjátok abba! – dörren hirtelen Marcus hangja, - Edward, Felix csak kimondta a véleményét. Nem kell mindjárt a fejének ugorni. A döntésem a következő, hogy lássátok, milyen nagylelkű vagyok, megengedem, hogy te változtasd át Bellát - itt rám néz, -, de Felix ott lesz mindenesetre. Menjünk biztosra. – majd Felix felé fordul, - Még kérni szeretném tőled azt, hogy vigyázz a kastélyra a távollétünkben. Mindenki jól tudja, hogy ma éjszaka lesz a Vámpírok Éjszakája, amely esemény a legrangosabb ünnepély Olaszországban, természetesen csak a legnemesebbeknek – fejezi be, majd visszavonul a házba, Heidivel a nyomában. Hárman maradunk.
- Ha jól nézem – itt Felix az órájára pillant -, még pontosan két órátok van. Azt tanácsolom Edward, addig készítsd fel a kicsi Bellát, az előtte álló dolgokra. – ő is csúfondárosan elmosolyodik, majd őri helyére megy.
- Ugye akkor biztos, hogy ott leszel velem? – hallom meg szerelmem halk hangját, mire ránézek, és közelebb húzom magamhoz. Muszáj valami megoldásnak lennie. Főleg, hogy senkise lesz itt, kivéve Felixet. Ennél jobb alkalom sohasem lesz, most kell cselekedni. Akkor, ha jól tudom Felix, Bella és rajtam kívül senki sem fog itt tartózkodni, szóval könnyű szerrel kiszöktethetem Bellát, mert az biztos, hogy nem változtatom át szörnyeteggé.
- Persze, hogy leszek veled, de támadt egy ötletem – válaszolok, miközben beszívom édes illatát, ez mindig megnyugtat.
- Mi?? – kérdezi, kicsit hangosabban a szokatnál, mire mutatóujjamat ráhelyezem ajkára.
- Sss! - majd folytatom, - Majd meglátod, de ne aggódj, meg fogsz menekülni! – ígérem meg neki. Érzem, hogy megkönnyebbül. Látszik rajta, hogy tart a dologtól, pedig mindig azt mondja nekem, hogy vámpír szeretne lenni. Most pedig… Sóhajtok; nem értem. De nem ez a fontos. Ha sikerül a tervem, akkor végre ő békében, és nyugodtan élet, a Volturi pedig úgy fogja tudni, hogy vámpír. Terveim szerint, úgysem fognak többet Bellával találkozni, és tudom, hogy Bella pedig velem nem; de legalább ő biztonságban lesz. Még szerencse, hogy Carlise-ék a város közelében maradtak, így legalább vissza tudják vinni Bellát. Így legalább, azért nem kell aggódnom. Tudom, hogy ők vigyázni fognak Rád, ha már én nem tudtam. Hirtelen még jobban hozzám bújsz, és tudom, hogy te is érzed ezt rossz érzést. Megsimogatom a hajadat, majd összeérintem ajkainkat, lágyan, és lassan, majd idővel eltávolodom tőle.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – mondom, majd átkarolom a derekát, és elindulunk a kert felé. Alkonyodik, ilyenkor talán még szebb, mint máskor. A lemenő Nap fénye még gyönyörűbb fénybe foglalja a kertet, szinte természetfelettivé téve a növényeket. Csak sétálunk némán, és összeölelkezve, kiélvezve a pillanatot, mint eddig, szinte mindig. Valahogy elfelejtem Marcus-t, Heidit, az egész Volturit, minden gondot, és csak ő marad. Ő, akit mindennél jobban szeretek. Érzem, hogy ő is boldog.
- Miért nem lehetne minden pillanat ilyen? – kérdezi sóhajtva Bella, de tudom, hogy igazából nem vár választ.
- Remélem kellőképpen kiélveztétek egymás társaságát. – előttünk terem Felix, - Az átváltozás a régi dolgozószobába fog megtörténni, kövessetek! – majd elindul, mire Bellát szorosan tartva, én is elindulok. Szerelmem egész idő alatt remeg, mint a nyárfalevél.
- Bízz bennem! – súgom halkan a fülébe, mire kicsit megnyugszik. Az előttünk haladó Felix úgy látom, nagyon el van merülve a gondolataiba, de sajnos nem tudom, hogy mire gondol. Ő is megtanulta elrejteni a gondolatait. A folyosó egy nagy, fekete ajtóhoz vezet. Felix kinyitja az ajtót.
- Ez… - rájöttem, hogy most jött el az időm. Megfogom hátulról, majd egy ütést mérek a fejére, mire elájul. A teste hangosan csattan a folyosón, még szerencse, hogy nincsenek a kastélyban. Bella meglepődik kissé, ami ki is ül az arcára.
- Még él, nyugalom, de gyere, sietnünk kell! – mondom, majd szokás szerint elkezdek vele futni, a kijárat felé. Most viszont tudom, hogy sikerülni fog. Hiszen Marcus és a többiek ünnepelnek, az egyetlen személy, aki a kastélyban tartózkodik, el van ájulva. Szóval senki sincsen, ki megállíthatna. Legalább neki boldog lesz az élete, majd megpróbálok valamit kitalálni. A kaput könnyen nyitom ki, ezután kilépünk rajta. A megérzéseim nem csaltak, Alice és Carlisle ott állnak előttünk.
- Reméltük, hogy megjöttök – hallatszik nővérem dallamos hangja. Bella leszáll rólam, majd mellém áll. Már nincs sok hátra, és elválunk.
- Akkor Bellát kérlek, vigyétek vissza, Forks-ba.
- Miért te nem jössz? – bukik ki a kérdés Bellából. Miért kell neki ezt még jobban megnehezíteni? Sóhajtok.
- Bella, nem mehetek veletek, mert akkor utánunk jönnek, és rossz vége lesz a dolgoknak. Sajnálom. – majd egymáshoz érintem ajkainkat, ezután odaszólok Alice-nek, - Most! – és gyengén testvéremhez lököm Bellát. Majd mielőtt tiltakozni tudna, elindulnak. Nem lehetett máshogy megoldani, még így is nagyon nehéz. Már csak reménykedni tudok, hogy minden rendben lesz vele. A szívem tájékán most hatalmas üres űr terül el, jelezve óriási hiányát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés