A szívem tájékán az a hatalmas űr idővel csak egyre nagyobb lett, várva, hogy valami, vagy inkább valaki feltöltse. Úgy érzem magam, mint aki elvesztette lelke másik felét. De tudtam, hogy ez volt a lehető legjobb dolog, amit tehettem. Így legalább ő megmenekül, és tovább folytathatja az életét. Az idő múlásával elfelejt, hiszen tudom, hogy milyenek az emberek, és már csak tényleg úgy fog rám gondolni, mint egy régi, múló „diákszerelemre”. Nekem pedig meg kell elégednem azzal, hogy ő boldog. Már nem aggódom érte, tudom, hogy jó kezekbe lesz, és végre visszatér a normális, rég megszokott életébe. Csalódottnak érzem magam, pedig tudom, hogy semmi okom sem lehetne rá, hiszen amikor a mi szerelmünk lángra lobbant, már akkor halott volt. Nem lehet ember és vámpír között ilyen erős, és mély érzelem, mint a szerelem. Arra a szoba felé veszem az irányt, ahol Felix fekszik, ha szerencsém van, még nem ébredt fel. Lesz egy-két szavam hozzá, annak érdekében, hogy nehogy elmondja Marcus-nak ami történt. Időközben megtudtam róla pár dolgot, hála a képességemnek. Meglepetésemre nem látom ott, ahol leütöttem. Ami azt jelenti, hogy már felébredt, és elindult a többiekhez, hogy elmondja, hogy mi történt, amit persze nem hagyhatok, így megpróbálok a nyomába eredni. Enyhén, de érzem az illatát, ezért gyorsabb sebességre kapcsolok. Nem lehet, hogy Marcus megtudja, hogy Bella elment… emberként, akkor romba dőlne a tervem, miszerint Bella nyugodtan folytathatja az életét. Már a város kivilágított utcáinál járok, nem messze az ünnepségtől, amikor meglátom az egyik saroknál; nem tudom, hogy miért állt meg. Lelassítok, majd megállok előtte, mire támadóhelyzetet vesz fel.
- Felix, nyugi! Van egy ajánlatom… - kezdem, de ő félbeszakít.
- Nem hiszem el, hogy miután ennyit hazudtál a Volturinak, hogy bízhattak meg benned! De mindegy is, most elmondom, hogy valójában mi történt Bellával, és akkor végre mindenki megkapja azt, amit érdemel. – fejezi be vörösen izzó szemekkel.
- Azt hiszed, hogy csak te tudsz olyat, ami nem lenne jó, ha kiderülne? – Ilyen pillanatokban nagyon szerettem a képességemet, hiszen így meg tudom menteni a családomat, és Bellát. Szerencsére, amikor Felix elájult, nem tudta elrejteni a gondolatait, így nyugodtan belenézhettem. Kiderült pár dolog róla, aminek szerintem a Volturi nem igen örülne; lenne egyetlen olyan ember, aki örülne az árulásnak? Kötve hiszem.
- Milyen dologról beszélsz? Nekem nincs titkom a Család előtt – tagadja, amire persze az első perctől számítottam.
- Azt hiszem, elég, ha csak egy nevet mondok: Aro. – fejezem be, mire meglepődik, de gyorsan eltűnteti arcáról a csodálkozást, és tovább folytatja a tagadást:
- Aro? Milyen Aro-ról beszélsz? Fogalmam sincs, miről van szó. – hazudja. A képességemnek köszönhetően tudom, hogy ki, mikor hazudik, akkor is, ha nem látom a gondolatait; túlságosan egyformán gondolkodnak; reagálnak az emberek és a vámpírok, különböző helyzetekre, persze vannak kivételek. A gondolatok, néha úgy érzem, hogy mindegyik csak egy különbözőre festett doboz, de a lényege; a magja ugyanaz; mindegyik alapja egyszínű papírdobozból van, ebből kifolyólag néha elég unalmas a gondolatokban olvasni, persze egyúttal nagyon hasznos is. Talán ez az egy haszna van vámpírlétemnek.
- Igazán? Hát jól van, akkor nem tudod. De egyben biztos vagyok, Marcus tudni fogja.
- Nem mered… - kezdi morgással teli hanggal, de félbeszakítom:
- Miért ne merném? Nekem már nincs vesztenivalóm. Létezésem egyetlen értelmét is elvesztettem, szóval nincsen tétje a cselekedeteimnek – mondom ki az igazságot; a tény, hogy Bellát örökre elvesztettem, még mindig mérhetetlenül fáj, de egy ilyen szörnyetegnek, mint én vagyok, mi más is juthatna? Felix nem válaszol, így úgy döntök, hogy folytatom:
- Van egy ajánlatom: én nem mondom el az ügyedet Aro-val, de cserébe te hallgatsz Belláról, és azt mondod, hogy minden a legnagyobb rendben ment. Szóval?
Szeme a távolba mered, arca hidegnek és távolinak tűnik, úgy vélem gondolkozik. Hosszas hallgatás után, kimondja:
- Rendben – válaszolja barátságtalan hanggal, majd hozzáteszi: -, de ne bízd el magad, egyszer úgy is kiderül! – majd eltűnik, ha jól sejtem, visszament Volterrába; hiszen a feladata mégis csak az őrködés. Megkönnyebbülten sóhajtok; sikerült. Most már semmi sem akadályozhatja meg Bellát, hogy rendes élete legyen. Egy pici elégedettséget érzek, hiszen mégis csak ember maradt; nem lett szörnyeteg, de ez az érzés eltompul az a fajta erős, és szorító fájdalom mellett, amit érzek. Idővel ez csak erősödik, pedig alig telt el egy nap az elválásunk óta. Lassan be kell látnom, hogy ez a fájdalom nem fog elmúlni; az egész örökkévalóságba kínozni fog; de azt hiszem, hogy megérdemlem, azok után, hogy kiragadtam őt a normális, emberi életéből.

***

Még most sem értem, hogy Edward miért csinálta ezt. Miért nem jött velünk? Amit mondott, az csak gyenge kifogás, hiszen ha a Volturi nyomunkba is ered, Edwardék többen vannak, mint ők. Csak egy válasz marad, de arra nem akarok gondolni; nem akarok arra gondolni, hogy…
- Bella! Megállunk, kérlek, szállj le! – hallom Alice dallamos hangját, és észreveszem, hogy tényleg megálltunk; a táj most már nem tűnik el mellettem percek alatt. Óvatosan mászok le róla, vigyázva, hogy ne essek el.
- Bella, mi elmegyünk vadászni, addig légy szíves foglald el magad. Ismered Phonixet, körülbelül 2 órán belül. Vigyázz magadra! – majd már csak három fénycsíkot látok, amik jelzik, hogy elmentek. Legalább egy kicsit egyedül lehetek, nyugodtan gondolkodhatok. Phonixben vagyok, igaz éjjel van, de mégsem érzek semmit, szinte olyan, mintha sohasem laktam volna itt. Bezzeg Forks! Amennyire utáltam, most annyira szeretem, pedig még most is minden zöld ott. Egy boldogtalan mosolyt engedek meg magamnak. De megszerettem, ugyanúgy, mint Edwardot. Ki gondolta volna, hogy megszeretem az esős kisvárost; ki gondolta volna, hogy beleszeretek egy „vegetáriánus” vámpírba? Igen furcsa, és különleges, én mégis örülök neki, hogy így történt, hiszen megtudtam, hogy milyen érzés a szerelem. Elmondhatom, hogy a legcsodálatosabbnak érzésnek hittem, de most csalódnom kellett; ez az érzés a világon a legszörnyűbb! Olyan, mintha eddig egy álomba éltem volna, és most fel kell kelnem; fel kell ébrednem, amit nem akarok, de tudom, hogy muszáj lesz, mert nem tehetek ellene semmit. Ő mást választott helyettem. Úgy látszik nem szeretett annyira, mint én őt. Ez nagyon fáj, hiszen belekergettem magamat egy képzeletbeli világba, amiről hittem, hogy tényleg létezik, és szeret Edward. Rájöttem, minél édesebb egy álom, annál keserűbb az ébredés; rájöttem, hogy az álomvilág, Edward szerelme, csak egy hazugság volt. Nem hibáztathatom őt, hiszen én vagyok a hibás; én hittem el, és én képzeltem olyat, ami nem volt. Ő pedig hazudott, hiszen mennyiszer mondta azt, hogy szeret? Hazudott; többször, és ez fáj a legjobban, hogy miért nem tudta bevallani az igazságot, hogy csak képzelődöm; hogy nem szeret? Miért kellett hitegetnie; miért kellett álomvilágba ringatnia? Ha azt hitte, ez egy jó játék lesz, hát tévedett. Nem tudom, hogy fogok így tovább élni. Viszont nem szabad eldobnom az életemet, mi történne így Charlie-val és Renee-vel? Biztos, hogy összetörnének. Eldöntöttem; tovább fogom élni az életemet megpróbálva felejteni őt; őt, aki egy hazugsággá változtatta az életemet. Sikerülnie kell. Muszáj. Időközben azért egy dologra rájöttem: Alice ellen tényleg butaság fogadni. Hiszen ő előre megjósolta Heidit, és azt, hogy Edward ő mellette fog dönteni. Az elmúlt másfél órában eljutottam egy padig, így most itt ülök, térdeimet felhúzva, kajaimmal pedig átkulcsolom őket. Hirtelen elerednek a könnyeim, mert eszembe jutnak az emlékek; az emlékek, melyek az álom részei voltak. Az emlékek ellentmondanak gondolataimnak, de a tények mást bizonyítanak; nagyon jó hazudozó Edward.
- Hé, Bella! – hallom meg Alice hangját pár méterre tőlem. Gyorsan megpróbálom letörölni a könnycseppeket arcomról, több-kevesebb sikerrel. Majd felállok a padról, és odamegyek hozzájuk, mindhármuk szeme világos és aranybarna, ami bizonyítja, hogy jól laktak.
- Bella, mi a baj? – kérdezi barátnőm, aggódás hallatszik hangjából.
- Semmi bajom, nyugi. – majd kierőszakolok egy mosolyt magamból, mire láthatóan megnyugszik.
- Akkor rendben. Reggelre már Forksba leszünk! Gyere! – majd megint elhelyezkedek, és elindulunk. Sajnos Alice, és a többi Cullen családtag is az álom része volt, így ha felejteni akarok, velük is meg kell, szakítom a kapcsolatot. Muszáj; így mindenkinek jobb lesz.

***

A szobámban fekszem az ágyon, már hajnalodik, körülbelül most indulnak Volterrába Marcus-ék. Tudom, hogy első útja hozzám fog vezetni, hogy megtudja, hol van Bella, és mi történt. Persze már kitaláltam a választ, ami elég hihető ahhoz, hogy a Volturi elhiggye. Kopogtatást hallok.
- Tessék – mondom, mire belép Marcus, úgy látszik előbb jött, mint ahogy számítottam rá.
- Mi történt? Miért nincs Bella? Nem érzem a jelenlétét. – tudtam, hogy ezekkel fogja kezdeni.
- Mert nincs is itt – válaszolom hűvös nyugalommal.
- Hogy micsoda?
- Bella átváltozása elkezdődött, de nem bírtam nézni, ahogy szenved. Carlisle-ék még éppen a közelbe tartózkodtak, így ők elvitték, majd az úton túlesik minden fájdalmon; és átváltozik. – majd kételkedő arcát látva, hozzáteszem: - Ha nem hiszel nekem, nyugodtan kérdezd meg Felix-et, ő mindent elmond, hiszen ott volt. – Egy vámpírnak mindig jól kell tudni hazudni. Muszáj.
- Rendben – válaszolja, majd folytatja, - Másról is szerettem volna beszélni veled. A többiekkel már megbeszéltük, de veled is közlöm: az esküvőt holnap alkonyat után tartjuk. Rendben? – kérdezte meg úgy, mintha lenne választási lehetőségem.
- Persze – próbálok a legkönnyebben válaszolni.
- Akkor, viszlát, holnap találkozunk! – köszön el, majd ahogyan jött, úgyis megy el. Majd újra ledőlök az ágyra, és elgondolkozok.
A holnapi nap előbb jött el, mint ahogy gondoltam. Most itt állok a hátsó kertben, ahol annyit sétáltunk Bellával. Gyötörnek az emlékek egy ideje, de már nem teszek ellenük semmit, hagyom, hogy magukkal sodorjanak, hiszen már csak ezek maradtak. Valahol ez nagyon jó érzés; legalább lehetőségem van emlékezni. Úgy hiszem, hogy amit ma tenni fogok, létezésem legnagyobb hibája lesz, hiszen olyannal kell megosztanom az örökkévalóságot, akit nem szeretek. Már csak egy halovány reményem maradt, de az nagyon-nagyon halvány; ha Marcus meghalna valamilyen okból kizárólag. De ez sajnos szinte lehetetlen, hiszen nagy a hatalma. Másrészt, pedig ha el is pusztulna, akkor is nagyon kicsi rá az esély, hogy ez addig történjen meg, amíg Bella él. Sóhajtok. Az égen a Nap lassan, de számomra mégis gyorsan, megy le; alkonyodik. Mindig abban a hitben voltam, hogy ez a napszak, mindig valaminek a vége, lehet az csodálatos vagy szörnyű dolog, de annak a vége. Most pedig épp ellenkezőleg; egy dolognak a kezdete; a szenvedésem eleje, hiszen az örökké valóság nagyon hosszú idő, főleg ha olyan mellett töltöm, akit nem szeretek.
- Mr. Cullen! Kérem, jöjjön velem, kezdetét veszi a ceremónia! – hallom Julius hangját, mire követem. Már előbb felöltöztem, így már azzal sem húzhatom már az időt. Gyorsan és halkan vágunk át a kastélyon az előkertbe, ahol már mindegyik családtag áll. Ha jól látom, a pap szerepét Marcus fogja betölteni, de ezen már nem csodálkozok. Heidi sincs túlságosan kiöltözve: egy világoskék ruhát visel, amely egyszerű. De nem lepődök meg, én sem vagyok nagyon kiöltözve, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen egyikünk sem akarja ezt az esküvőt. Lassan egymás mellé állunk, Marcus pedig előttünk áll, vigyorogva; talán ő az egyetlen személy, aki akarja ezt. Marcus szóra nyitja a száját, de mielőtt megszólalhatna, kivágódik az ajtó, mire mindenki odafordul.
- Te? – hallatszik Marcus dühös morgással vegyült hangja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés