Az ajtóban egy férfi áll, természetesen vámpír. Szőke, hosszú haja volt, amely össze volt kötve hátul. Szeme barna árnyalatú. Szokásos ruhát visel, nincs benne semmi szokatlan, nem tudom, hogy Marcust mi dühítette fel ennyire. Megpróbálom megtudni, hogy ki az, de az illető elméje zárva van előttem.
- Mit keresel itt?! – Marcus hangjában, mintha már félelem is bujkált volna.
- Nagyon jól tudod… testvérem – válaszol az idegen meglepően hűvös hanggal és nyugalommal. Meglepődök, azon, amit mondott. Marcus testvére? Az meg, hogy lehet, hiszen a vámpíroknak nincsenek igazi rokonaik. Akkor meg hogy lehet? Egyáltalán milyen viszony lehet köztük? Az agyamban a kérdések, mint az esőcseppek, úgy záporoznak, de hangosan egyiket sem teszem fel, inkább várom az esemény továbbfolyását.
- Nem lehet… Hogy lehetsz mégis itt? Hiszen…
- Megöltél? Nem, mint látod élek, bár ez talán erős kifejezés. – itt megereszt egy mosolyt, mely egyáltalán nem boldog, - Azok után, hogy te rám támadtál, mondhatjuk úgy, hogy újjászülettem. – Marcus arca egyre nagyobb rémületet mutatot, - Igen, jól gondolod vámpír lettem. – Mindenkin csak a meglepődés jelei látszottak, nem hitték el, amiket az idegen mondott.
- Ki tette ezt? – a Volturi vezetője hangja most már inkább csak dühös volt.
- Hm… pedig ismered. Nagyon jól ismered.
- Ki az?
- Felix – válaszol egyszerűen.
- Felix? Ő sohasem tenne ilyet!
- Valóban? Biztos vagy ebben? – Marcus még mindig kétkedő arca miatt hozzátette: - Talán nem tetszettek neki már a dolgok… Emlékszel Max-ra?
- Max? De hát azt muszáj volt megtennem…
- Muszáj? Muszáj, csak Neked volt. Drága testvérem, már tudom, nem változtál semmit. Ugyanolyan vagy most, mint régen… régen az igazi életedben. Bármit megteszel azért, hogy tiéd legyen a hatalom. Még megölsz egy testvért is… Nem csoda, hogy Felix ezt tette.
Marcus arcát eszeveszett düh, harag borítja el, és egy hangos ordibálás közben nekitámad a Volturi őrnek. Felix számított a támadásra, elmegy a felvadult vámpír irányából. Marcus minden nehézség nélkül követi. A Család vezetője egyszerűen… félelmetes. Még nekem is. Talán most nem is gondolkodik, csak az az erős gyűlölet, és harag, ami elborítja elméjét, arra hallgat.
- Elárultál! – hajtogatja már sokadszorra. A következő pillanatban váratlan dolog történik. Marcus karja egyik pillanatról a másikra fellángol, mire ő felordít.
- Mi ez?
- Meglepődsz, édes bátyám. Pedig jól tudhatod, hogy ez az én képességem – válaszolja a hideg, gúnyos hang.
Marcus, ha lehet, még jobban meglepődik, de közben már eltorzul az arca a fájdalomtól.
- Tudod, van egy olyan mondás, hogy mindenki azt kapja, amit érdekel. Remélem, hogy emlékszel rá! Mert ez lesz létezésed utolsó emléke! – mondja még mindig ridegen, majd a következő percben nekitámad bátyának. Sokszor láttam már egy vámpír meggyilkolását, de még sohasem láttam, hogy két ilyen nagyhatalmú ugrik egymásnak. Marcus a fájdalom ellenére harcol, de tudja, már nem győzhet; túl gyenge testvéréhez képest. Egy idő után Marcus már csak védekezik, majd menekülni próbál. Nem sikerül neki. Győzött a bátyja. Ezután a félhomályban lévő tájat, éles, erős fény világítja meg, a tűz fénye. Érdekes, hogy senki sem segít Marcus-nak talán csak félnek, vagy nem is akarnak.
- Hogy tehetted velem ezt, Aro? – Marcus létezésének utolsó mondata még percekig zengett a környékén. Aro? Ő lenne Aro? Persze, így minden egybevág. De mit keres itt? Miért jött ide? Csupán azért, hogy Marcus-t megölje? Ez olyan értelmetlen… Ilyen nagyhatalmú vámpír miért foglalkozik ilyennel?
- Most mi lesz? – hallatszik először Heidi hangja, ami most egy kicsi félelemről árulkodik. Fél? Ez érdekes. Én megkönnyebbülést érzek, nem félek, mert nincs miért, ha meghalok, meghalok, már nincs mit veszítenem.
- Természetesen minden meg a maga útján, azzal az egy különbséggel, hogy mostantól nekem szóltok, ha történik valami. – válaszol egyszerűen Aro, miközben körbenéz a terembe.
- Nem lehet! Megölte Marcus urat! – kiabál Julius az ajtóból, mire mindenki ránéz. Talán ő volt az egyetlen olyan személy, aki szerette Marcus-t.
- Van valami gondod vele? – kérdezi vissza a szőke hajú vámpír, miközben tenyerében egy kisméretű láng gyullad. Julius ennek hallatára láthatóan nyel egy nagyot.
- Nem, se…mmi. – válaszolja suttogva, majd gyorsan befut az épületbe.
- Még a legtisztább helyen, és előfordulnak porszemek – szólal meg ezután Aro, miközben újra körbenéz, és tekintete megáll nálam, - Te lennél Edward?
- Igen – felelem, miközben a ránézek, már úgysincs vesztenivalóm.
Arca most sem tükröz semmiféle érzelmet. Hát így lesz vége. Sohasem gondoltam volna, hogy ez lesz. De hát ugyebár a Sors útjai kifürkészhetetlenek. Egy valaminek, azért örülök: Bellát sikerült megmentenem, és ez a legfontosabb.
- Rendben. Menj innen! – közli már hangosabban, mire mindenki megdöbben. Menjek el? Ezt meg, hogy érti?
- Micsoda? – adok hangot érthetetlenségemnek.
- Nem mondtam elég tisztán? Menj innen, és rakj rendbe mindent, - itt jelentőségteljesen a szemembe nézett, - amit testvérem szétzúzott. – fejezi be, mire megértem. Ő azt akarja, hogy menjek vissza Forksba. Mosolyogni tudnék, de mégsem teszem, nem tudhatom, hogyan reagálna. A Család többi tagjai még mindig meglepődve néznek.
- Köszönöm! – mondom, majd autóm felé veszem az irányt, most már nem tudom tovább tartani magam; elmosolyodok. A legjobban alakulnak a dolgok. Visszamegyek Forksba, és újra Bellával leszek. Milyen jó lesz újra karjaim közé zárni, nézni, ahogy alszik, hallgatni gyors szívdobogását. Talán még ilyen gyorsan nem szeltem az utakat, mint most, de tudom, most valami, vagyis inkább valaki, hatalmas löketet ad: Bella.

***

Unottan lépek ki spanyol óráról, semmi kedvem az iskolához, sőt semmihez. A tervem, hogy elfelejtem, egyre nehezebben megy, pedig tudom, hogy muszáj, hiszen ő nem szeret. Ő választott; mást. Ez ellen pedig nem tehetek semmit, de azért a szívem mélyen remélem, hogy boldog, még ha vele is. Legalább boldog, igaz nem velem, mert én úgy látszik nem voltam elég jó neki, de hát nem tudok mit tenni, csupán egyetlen dolgot: elfelejteni őt, és családját, ami talán az eddigi legnehezebb dolog életemben.
- Bella! – hallom meg Alice hangját. Hát igen, ez sem segít a helyzeten, inkább csak nehezíti.
- Igen? – fordulok felé, mire szembetalálom magam, mindig boldog arcával, és kislányos mosolyával.
- Azt gondoltam eljöhetnél ma hozzánk, van egy csomó ruhám és szeretnék néhányat neked adni, mielőtt rám dőlne a ruhásszekrényem. – közölte viccesen, mire én is megeresztettem egy mosolyt.
- Alice… ma nem érek rá – hazudok.
- Bella, de hát egész héten nem értél rá, ma pedig péntek van – kételkedik, min meg sem lepődtem, sohasem voltam jó hazudozó.
- Tudom, és sajnálom, de Charlie megkért, hogy ma tartsak nagybevásárlást, mert holnap vendégek jönnek hozzánk, és meg kell lennie minden hozzávalónak – hazudtam tovább.
- Ó, - itt nagy meglepődésemre látom, hogy hisz nekem, - hát rendben. Majd, akkor legközelebb – mondja szomorkásan.
- Jövő héten ráérek – már beláttam, hogy mindig nem foghatom kifogásokra a meghívást.
- Oké. De nincs semmi baj, ugye Bella? – kérdezi aggódva. Alice, neked, miért kell, mindig, mindent észrevenned?
- Nem, de most sietnem kell. Szia! – majd elsietek onnan, és közben nem estem el, ami szinte csodának számít.
Beülök a furgonomba, majd elindulok. Közel negyed óra múlva már otthon vagyok. Lepakolok, majd átmegyek a konyhába, és megebédelek. Ezután elmosogatok, majd más elfoglaltságot nem találva felmegyek a szobámba, hiszen hiába kapcsolnám be a tévét, tudom, hogy baseballmeccset közvetítenek, azt pedig nem szívesen nézném, hiszen az is, mint olyan sok dolog, rá emlékeztet. Az idő nagyon lassan telik, így nekiállok megírni a leckét. Mire végzek, hallom a bejárati ajtó becsukódását, tehát Charlie hazajött, aminek most kifejezetten örülök. A múltkori „kiruccanásomat” szerencsére nem vette észre, mert csak több nap után jött haza, fontos ügye akadt, ilyenkor nagyon tudok örülni neki, hogy rendőr. Lemegyek a lépcsőn.
- Szia, Kicsim!
- Szia, Apu! A vacsora már benne van a hűtőben, csak meg kell melegíteni. Megcsináljam?
- Ha akarod – válaszolja, mire a konyhába indulok, és beteszem az ételt a mikroba.
- Bella? – szólít meg.
- Hm? – fordulok felé.
- Péntek este van. Miért nem mész el szórakozni? –kérdezi meg szokásos kérdését, amire gyorsan válaszolok:
- Fáradtnak érzem magam, és fáj is a fejem.
- Bella, akkor szerintem az lesz a legjobb, ha most lefekszel, a többit majd elrendezem. Jó éjt!
- Neked is! – válaszolom, mire felindulok a lépcsőn. Az igazság az, hogy ilyenkor örömmel, és gyorsan szoktam felszaladni a szobámba, hiszen Edward már ott szokott várni. De most… Most senki sem vár ott, csupán maga a szobám. Lassan nyitok be a szobámba, minek rohanjak? Amikor beérek, hihetetlen dolgot látok: Edward ott áll az ablak mellett. Kezembe hajtom a fejem, nem lehetek már ennyire buta, hogy képzelődjek.
- Bella, visszajöttem – a képzelgésem szereplője megszólal. Nem lehet, hogy ő az. Megdörzsölöm a szememet, de még mindig ott van. A Hold ezüstös fénye megvilágítja a szobát, így különös csillogásba vonva őt, ami beragyogja a sötét szobámat. Fény, a sötétségben. Most viszont nem szeretnék fényt, szeretném újra azt a megbízható sötétséget! Miért kellett megtörnie ezt, a megbízhatatlan fénynek, miért? Hirtelen szédülni kezdek, és kicsúszik a lábam alól a talaj, meg kell kapaszkodnom valamibe, de nem sikerül…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés