A következő pár perc, szinte elviselhetetlen volt. Szörnyű volt látni, Edward egyre feketébb szemeit.
- Hát már tudja. - jelentette ki Jasper, és próbált nyugalmat küldeni mindenki felé.
Én pedig nem mertem megmozdulni, vártam, hogy mikor kapom a fejemre a tömérdek káromkodást.
- EZ HOGY LEHETSÉGES? HOGY TÖRTÉNHETETT EZ?- fakadt ki, én pedig egy pillanatra megrendültem. Még sosem láttam, ilyen idegesnek.
- Meg tudnám magyarázni, de sajnos én sem tudok…- mondtam volna, de a szavamba vágott, ordítozva.
- NEM ÉRDEKEL! HOGY? MI? HOGYAN?- hadart tovább, én pedig még tudtam, hogy a java hátra van.
- Nézd Edward…- kezdte volna Carlisle, ha nem vág bele.
- TE TUDTAD? CHARLISLE TE TUDTAD?- üvöltött rá, mint a tébolyult.
- Igen, Edward tudtam. Hozzám fordult Bella, először.
- BELLA, MIÓTA TUDOD?- nézett rám, én pedig kénytelen voltam más fele nézni. Azok a dühtől izzó szemek…
- Csak tünetei voltak, de nem tudjuk biztosan. Carlisle egy barátja el fog jönni ide, ő majd megmondja mi a bajom.
- Miért nem mondtad el?- váltott sokkal halkabb hangnemre, én pedig felnéztem végre rá.
- Nem tudtam. Nem tudtam, hogyan fogadnád. Gondoltam, hogy így ki fogsz akadni és.
- NANÁ, HOGY KIAKADOK! AZZÁ VÁLTÁL, AMIVÉ ÉN EGYÁLTALÁN NEM AKARTAM, HOGY VÁLJ!- ordított megint, én pedig ismét lehajtottam fejem. De aztán a szemébe néztem.
- Nem tudom, hogy neked ebbe mi a rossz, elvégre, nem kellett megtenned.
- CHARLISLE MIÉRT NEM MONDTAD EL TEGNAP, HOGY BELLÁVAL BAJ VAN? MIÉRT NEM?- üvöltötte teljes torokból, rám se hederítve majd a többiek is megérkeztek. - ÉS TI? TI TUDTÁTOK?
- Mind tudtuk Edward. - mondta csöndesen Esme, mire még nagyobb düh lobbant szemébe. Ha lehetett ennél is nagyobb.
- Ezt nem hiszem el a saját családom, ellenem, fordul!- mondta halkan, de hitetlenkedve.
- Edward, el akartam mondani. - suttogtam, és közelebb akartam menni, de ő elhátrált.
- Még is hányszor próbáltad Bella? Mondj egy számot!- mondta vissza dühösen. Zavaromban a hajamat csavargattam.
- Egy-szer.
- Belehaltál abba az egybe is igaz? Jaj bocs, de te már halott vagy!- nevetett fel keserűen.
- Edward nyugodj le!- tette kezét Emett, Edward karjára, de ő elkapta.
Összehúzott szemekkel mindenkire rá nézett, majd egy hördüléssel eltűnt.
Szomorúan sóhajtottam egyet. Gondoltam, hogy ez lesz, de akkor sem számítottam, ilyen megnyilvánulásra.
- Ne aggódj! Ha lenyugszik, és átgondolta visszajön. - ölelt meg fél karjával Esme.
- Ide, biztos. De hozzám?- kérdeztem, kifacsart arccal.
- Ugyan már, ezért biztos nem szakít veled!- bíztatott, de azért éreztem hangjában a bizonytalanságot.
- Hogy lehetsz te félig vámpír?- trappolt elém Rosalie.
- Nem tudom. Csak már nem vagyok olyan ügyetlen, mint régen, sőt sokkal ügyesebb vagyok mindenbe. Áhítozom a vérre, és ezen kívül, jobban érzem az illatokat. És a jelek szerint változik a szemem színe. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg vámpír vagyok, vagy csak félig, vagy, hogy egyáltalán, miféle lény vagyok. Semmit nem tudunk! Ezért lesz jó, ha meg jön a barátod. - fordultam Carlisle felé, mire ő bólintott.
- De hogyan lettél? Elvégre nem Edward harapott meg, te magad mondtad. - kérdezte Jasper.
- Én szóval. Azt hiszem, hogy amikor James megharapott, hát szóval, Edward nem szívta ki az összes mérget. Csak erre tudok gondolni. Csak akkor haraptak meg!
- Holnap megjön Livjon és akkor mindent, megtudunk. Legalább is remélem. - mondta magának Carlisle, és a szobájába ment. Esme még rám mosolygott, aztán utána eredt.
- Azt hiszem, hazamegyek.- jelentettem ki, és az ajtó fele mentem.
- Miért?- jött utánam Emmett feleségével együtt.
- Edward-nak időre van szüksége. Tudja, hol talál meg, ha látni akar, vagy végre beszélgetni szeretne. - mondtam még mindig szomorkásan.
- Túl fogja élni. Hamarosan átgondolja és utánad, megy. - próbált bíztatni Rosalie.
- Nem tudom. Bízom benne, de, amilyen dühös volt, eltelik egy kis időbe, amíg feldolgozza. Nem akarta soha, hogy én is vámpír legyek. Irtózott a gondolattól.
- Biztos, hazajön. - nézett rám Emmett.
- Én is remélem.- suttogtam.
- Na gyere, hazaviszlek.- sétált elém Emmett, és a garázsba ment.
Pár perc múlva már régi dzsipjével állt elő.
Bepattantam, és integettem egyet Rose-nak.
Visszainteget, aztán Jasper-re nézett. Mondott neki valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit.
Amilyen gyorsan vezet Emmett, hamar hazaértünk.
- Minden rendben kislány?- kérdezett nevetve, de azért aggódó hangnemben.
- Persze, semmi bajom. - egy angyali mosolyt próbáltam erőltetni magamra, ami elég rosszra sikeredett.
- Semmi baj nem lesz. Ígérem. Meg keresem és beszélek vele.
- Nem kell Emmett! Nagyon aranyos vagy, de ezt egyedül kell átgondolnia.- mondtam gyorsan tiltakozva.- De tényleg jó lenne, ha a közelébe maradnátok. Nehogy valami hülyeséget csináljon. Bólintott, majd egy Emmett félé mosolyt villantott fel.
- Jobban ismered, mint mi!- mosolygott, mint egy drága gyerek. Bólogattam egy kicsit, aztán sóhajtottam egyet.
Kikászálódtam a kocsiból, és hulla lassan, beléptem az üres házba. Ledőltem egyből a szobámban az ágyamra és ismét gondolkozóba estem.
Mi lesz most? Ha vámpír vagyok, akkor mi lesz a szüleimmel?
Elhagyom őket. Magukra maradnak. Apám pedig ismét. Anya nem lesz egyedül remélhetőleg.
Sose gondoltam, hogy így fájni fog, ha egyszer, Edward ilyen dühös rám. Sosem szoktam magamra haragítani, de erről nem én tehetek!
Ha keres egy pali madarat, akit hibáztatni akar, akkor nézzen magára. Igen, ez végül is az ő hibája! Nem szívta ki teljesen a mérget!
Bár már így is olyan sokat tett értem! És én végül is örülök neki, hogy így alakult. Örökre vele lehetek, és még nem is kellett megharapnia.
De mi lesz ezután? Én is örökre 17 éves maradok?
Nekem is, majd költöznöm kell, hogy ne tűnjön fel másoknak, hogy hoppá de én még 20 év múlva sem öregedtem semmit?!
Hát igen, bár mindenbe van valami rossz, de az a gondolat, hogy örökre Edward mellett maradhatok, nagyobb a passzív érzéseknél.
Fájt, és égetett az, ha arra gondoltam, mi lenne, ha Edward elhagyna.
Szinte, mondhatni, minket egymásnak teremtett a sors. Vagy Carlisle. Nevettem fel. Hiszen, ha ő, akkor, nem változtatja át a szerelmemet, akkor valószínűleg, mi sosem találkoztunk volna. De a sors úgy hozta, hogy igen is nekünk együtt kell lennünk. Találkoznunk kellett az iskolában!
Ezt az egészet a nagy könyvben megírták, és remélem azt is, hogy én örökre, a tökéletes görög istenemmel maradok!




El kellett menekülnöm, onnan, mielőtt olyan mondanék, amit megbánnék. Bella, de miért? Tudtam, hogy nagyon akarod, de ez azért túlzás! Széttépem, azt, aki megmerészelte!
De, más nem harapta meg, kivéve az-az átkozott James. De őt már megöltük.
Akkor meg hogyan? Én bántottam volna? Akkor amikor, nem voltam magamnál? Vagy mikor történt? Hogy történt? Miért nem szólt a jelekről, vagy a nevelő apám, miért nem mondta el?
Mi értelme volt titkolózni? És pont most! Bár észrevehettem volna én is. A múltkor túl nagy ereje volt. Bár lehet, hogy akkor azért nem tűnt fel, mert annyira a vágy elvette az eszem, hogy nem is figyeltem a többire. Csak arra, hogy kívánom őt! De piszkosul! És még megállni se tudtam! Ez a legbosszantóbb. Hogy nem tudtam uralkodni magamon! Igaz, Bella a nélkül is elég kívánatos számomra, minthogy bevetné minden csábítása erejét! Istenem, az a csók, amit adott…
Szinte lerohant. Mióta együtt vagyunk, ez az első, hogy majdnem megtettük. Elég közel voltunk hozzá. Már csak a ruhák, és gondolkozás nélkül megtettük volna. De olyan volt, mintha ő se lenne, a maga ura. És ez zavaró! Mintha őt is a kívánatos vágy, ösztön hajtott volna.
És akkor, amikor el akart távolodni, feladtam. Direkt játszott velem, azt láttam rajta. De akkor már úgy felkorbácsolta mindenemet, hogy nem tudtam nemet mondani.
Jaj Bella! Miért kell neked, ilyen csábítanak lenned? De lehet, hogy mostanában azért vonzódom még jobban hozzád, mert te is árasztod magadból, azt a kellemes, meleg illatot. Ez a vámpír lét, nem éppen a legjobb. Bár, abban az egyben igazad volt, hogy most már legalább nem kell annyira azon aggódnom, hogy midet törtem el.
Túl durva voltam hozzád, valószínű, de úgy kiakadtam. Éreztem, hogy megint fel megy bennem a pumpa, így megpróbáltam megint inkább Bellára gondolni. Az általában megnyugtatott.
Az-az édes mámorító illata, a gyönyörű szemei. Azok is megváltoztak azon a délután. Vörös színűre váltottak át, és… a fogai.
És sajnos be kell vallanom magamnak, hogy akkor, egy pillanatra féltem tőlem. Igaz, csak egy pillanatig, de akkor is! Féltem tőle! Nevetséges!
És tényleg nem volt önmaga. Nap, mint nap látom, hogy a hangom, mit vált ki belőle, de akkor. Semmi!
Még arra sem reagált, amikor már ordítottam.
És kétség kívül, ha akkor, Alice nem látja, hogy mi fog történni, és én nem kiabálok, valószínűleg, nem tudta volna megállítani senki. Sajnos, akkor az állat részem győzedelmeskedett az erőm felett. A vágyam hajtott, de nem lett volna erőm, hogy eltoljam magamtól.
Tényleg ezt váltaná ki belőlem? Bella? Te tényleg ekkora hatással vagy rám?
Még ennyi idő után is nehéz bevallanom, de igen is, nagy hatással vagy rám. Mindig átnézel rajtam, és folyton elpirulsz tőlem. Hm!
Imádok veled lenni. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni soha!
Bármi is állja a boldogságunk útját, megoldjuk, mert szeretjük egymást.
Döntöttem el magamban, és felálltam a nagy fenyőről, ami jó pár méter magasságban állt a ház melletti erdőben.
Így indultam vissza, a Cullen házba, és szerelmemhez.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés