11. fejezet – A karkötő sorsa


Három napig ugyanaz a képsor kísértett álmomban. A rettenetes garázsbeli jelenet, főszerepben Jacobbal, ahogy a csuklómat szorítva mered rám, elsötétülő szeme hidegen villan, miközben én némán állok előtte, megszégyenülve és lesújtottan, amiért tetten értek szégyenteljes bűnömben.

- Hol a karkötő, Nessie? – kérdezte már vagy negyedszer, ám én továbbra sem tudtam munkára fogni a hangszálaimat. – Elvesztetted, igaz? Ugye, ez történt? Valld már be!

- I-igen – nyöszörögtem holtra váltan. Iszonyú szégyen mardosott belülről. – Igen, elvesztettem, sajnálom. De…

- Dél-Amerikában, igaz? – vágott a szavamba ő, mint egy vallató rendőrtiszt. – A sok erdőben rohangálás és liánhintázás közepette valahogy leesett, és te persze fütyültél rá! – A szorítása minden szóval egyre erősebb lett a csuklómon, még nem fájt ugyan, de a bőröm már pirosodott. És ő egyre csak beszélt. Keserű szavak röppentek az ajkáról, olyan gyorsan és összefüggéstelenül, hogy a felét sem értettem. Szörnyű zavarom összemosta a hangokat, s én csak arra tudtam gondolni, hogyan vághatnám ki magam szorult helyzetemből.

- Igen, elvesztettem, de Nahuel megtalálta! – A hazugság egyetlen lélegzettel tört ki belőlem. Gyorsan, hogy belepirulni sem volt időm. – Odafenn van az ékszeres dobozomban. És azért nincs rajtam, mert… a kapocs tönkrement. Épp így veszett el, valahogy kiakadt, s mire észrevettem, a karkötő már nem volt a csuklómon. Rögtön nekifogtunk megkeresni, hidd el, benéztünk minden levél, minden bokor alá, kutattunk a gyökerek között, esküszöm, mindenhol – s végül meg is lett! Nahuel egy kidőlt fatörzs mellett bukkant rá, az egyik tisztás szélén, ahol korábban napoztunk.

Jacob arckifejezése egy szempillantás alatt változott meg. A tekintete összeszűkült; villámló szemének keskeny csíkja leplezetlen gyanakvással meredt rám.

- Szóóóóval Nahuel? – húzta el gúnyosan a száját. – Hát, ez igazán kedves tőle. Már hogy kereste a karkötőt. És hogy aztán meg is találta, pont a napozóhelyetek mellett. – Horkantás szerű hangot hallatott, és egy szkeptikus vigyorféle jelent meg a fél arcán. – De, feltételezem, a kapcsot már nem tudta megjavítani ez a mi kis szuperhősünk…

- Nem, azt már nem… – Éreztem, hogy az arcomat elönti a bűntudat csípős hulláma. Tudja! Jacob tudja, hogy nem mondok igazat! – Túl pici az a kapocs. Megfelelő eszköz nélkül nem…

A felgördülő garázskapu zörgése mentett meg az újabb hazugságtól. Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, éles sárga reflektorfény hasított közénk, és Emmett Land Cruisere precíz balkanyarral begördült a Mercedesünk mellé.

Mire egyet pisloghattam volna, már az egész családom körülöttünk rajzott. Anyu, apu, a nagyszüleim és Alice-ék is ott nyüzsögtem a fülemnél, váltóbotként adogattak kézről kézre, záporoztak a puszik.

Természetesen Jacob sem vonhatta ki magát az üdvözlés karneváli forgatagából. Anyut megölelte és hagyományszerűen buksin puszilta, Carlisle-lal meleg kézfogást váltott, Esmét őszinte szeretettel arcon csókolta, Alice-t pedig – aki a nagy kavarodásban megpróbált a fejébe nyomni egy orbitálisan nagy szuvenír-kalapot – lefejtette magáról, és köszönés helyett baráti fojtogatásban részesítette. Még Jasperrel is lejátszottak egy menet szurka-piszkát („Üdvözöllek, Rézbőrű Négytappancs nagyfőnök, vámpírok legjobb barátja!” „A Nagyszellem áldása hulljon rád, sápadtarcú!”) – csak apu maradt ki a sorból.

Ha jut rá időm, biztosan elcsodálkozom ezen – hol marad az a macsó, oldalba taszigálós, hátba csapkodós férfiölelés, amit soha nem hagynának ki? –, de nagyapa megragadott, és anyuval az oldalán elkezdett felvonszolni az emeletre. Az ellenőrző orvosi vizsgálat, ami előfeltétele és egyben egyetlen kikötése volt az új étrendemnek, nem várhatott, így csak egy röpke pillantást tudtam vetni a hátam mögé, mielőtt az ajtó becsukódott volna. A lényeget azonban így is láttam.

A garázsbeli jelenet két csoportra osztódott alattunk. A családomnak az a fele, amelyik nem izgulta magát halálra az egészségem miatt, még odalent maradt, és a csomagok kipakolásával foglalatoskodott, s rá se hederített a mellettük folyó néma párbeszédre. Pedig a szikrák csak úgy pattogtak! Apu vasvillaszemekkel meredt Jacobra, aki pedig – és ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben – meghunyászkodva, összeroskadt vállakkal állt előtte, szinte bűntudatosan, mintha jogosnak érzett fejmosásra várna.

Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mi folyik kettőjük között. Apu arcáról szinte ordított a szülői helytelenítés, miközben az előtte behódoló elmét olvasta, ami nyilvánvalóan olyan eszeveszett dühvel tombolt a karkötő-ügy miatt, hogy apunak még csak meg se kellett erőltetnie magát.

Ez a két, egymásra meredő szempár sokszor felbukkant lelki szemeim előtt. Álomba zuhanva, vagy éppen abból ébredve kísértett, s még három nappal később is ugyanúgy nyugtalanított.

- Alice, gyere be, légy szíves! – kiáltottam ki az öltöző fülkéből. Én és Alice aznap Port Angelesbe utaztunk, hogy bevásárló körúton pótoljuk ruhatáram kinőtt darabjait, és hogy beszerezzünk egy-két korábban szükségtelen, mostanra azonban kardinális fontosságúvá vált fehérnemű fajtát.

- Na, milyen lett, mutasd magad! – Alice arca mohón nyomakodott be a függöny mögé. – A zöld a te színed, én mondom neked, gyakrabban kellene… Hé, te még fel sem próbáltad! – Alice félúton megtorpant, s gyanakvóan összehúzott szemekkel vizslatott végig az érintetlen ruhákon. – Egyik sem tetszik? Jaj, hugi, ne csináld ezt velem! Ha ősztől iskolába akarsz járni, muszáj lesz beszereznünk néhány tuti szerkót. A mai fiatalok olyan felszínesek, s én nem akarom, hogy kinézzenek a társaságból. Ha a nemzetközi márka túl sok neked, még akkor is…

- Állj már le, Alice – fojtottam belé a szót. – Nem itt van a gubanc. Felőlem felvásárolhatod az egész kócerájt, ruhástól, cipőstül, engem az sem érdekel. – Nagyot szusszantottam, kiengedtem magamból a gőzt, s csuklójánál fogva berántottam elképedt nagynénémet a fülkébe.

- Mi a zűr, hugi? – nézett rám nagy szemekkel, s engedelmesen hagyta, hogy a ruhákkal telepakolt székbe tuszkoljam. – Olyan szótlan voltál egész ide úton. Nyomaszt valami?

- Az az átkozott karkötő jár a fejemben! – fakadtam ki, és nem is próbáltam bizakodóbb hangot megütni. – Már hetek teltek el azóta, és még mindig semmi hírünk felőle… Jaj, Alice, biztos vagy benne, hogy előkerül? Nem tudnád még egyszer megkukkantani a jövőt a kedvemért, hátha többet látnál, mint legutóbb!

Alice határozottan elkámpicsorodott.

- Sajnálom, Nessie – ingatta lecsüggesztett fejét –, tök felesleges volna. A közeledben amúgy sem működöm száz százalékosan. De már mondtam, potyára aggódsz. Tisztán láttam magam előtt a jövőt, Nahuel meg fogja találni a karkötődet. Ott lesz egy kidőlt fa tövében, és ő egyenesen bele fog gyalogolni.

- De miért nem gyalogolt még bele? – csaptam ingerülten a combomra, s a saját türelmetlenségem már engem is bosszantott.

Alice megrántotta a vállát. – Tudod, hogy a látomásaimhoz nem jár digitális időkijelzés. De ki tudja? Tegnap már határozottan az volt a benyomásom, hogy a karkötő hamarosan hazakerül.

- Látomásod volt? – csaptam le azonnal a hírre. – Az volt? Jaj, Alice!

- Inkább csak egy bevillanás. A karkötőt nem láttam, csak azt, hogy beszélünk róla, meg örülünk, hogy végre megnyugodtál. – Alice arcán széles manó-mosoly terült szét. – Szóval, mit szólnál, ha előre hoznánk az ünneplést, és egy alapos bevásárlással tennénk teljessé a közelgő örömöt? Ez a homokszínű átkötős ruha például istenien menne a karkötődhöz!

Nagyjából húsz percig bírtam még, aztán szomjúságra hivatkozva kimentettem magam, s a pénztárnál várakozó Alice-t magam mögött hagyva kisprinteltem a szabadba. Könnyek szúrták a szememet, az orrom bedugult a visszafojtott sírástól. Bármit is mondott vagy látott Alice, rajtam nem segített, sérült lelkiismeretemre a szavak nem jelentettek gyógyírt.

Mikor először szembesültem a karkötő elvesztésével, azt hittem, csak egy rossz álom az egész. Bambán simogattam a helyét, a csuklómon még ott élt a láncszemek csilingelő emléke, a bőrömet szinte még csiklandozta a sok apró, faragott dísz, ám az ujjaim már csak a semmit érintették.

Riadóztattam az egész családot, valóságos expedícióra kényszerítettem őket, mintha a maják legendás aranyát akarnám felkutattatni velük. S ezt még csak túlzásnak sem éreztem. Jacob ajándéka a legértékesebb kincs volt nekem, egy csont a karomból, egy darab a szívéből – s én szentségtörő módon elhagytam valahol a hatalmas erdőben.

Nem lett meg, hát persze, hogy nem, csodaszámba ment volna, ha olyan egyszerűen rábukkanunk. Még egy tucat extraszenzorális képességű vámpír sem láthatta át a dzsungel valamennyi sötét rejtekét, pedig, dicséretükre legyen mondva, mindent megtettek.

Ha azt mondom, le voltam sújtva a történtek miatt, még csak a közelébe sem érek akkori bánatomnak. Gyakorlatilag megsemmisültem. Két napot virrasztottam végig, fejben és léptekben az esőerdő útjait járva, mígnem Alice látomása felkínálta nekem az egyetlen elfogadható kompromisszumot. Miután megtudtam, hogy a karkötő előkerül, hogy Nahuel séta közben rábukkan majd valamikor a jövőben, végre hajlandó voltam lepihenni, és néhány gyászos hangulatú nappal később (mi alatt egy pillanatra sem szűntem meg reménykedni) már újra jókedvűen róttam az erdei ösvényeket Nahuel oldalán.

A karkötő sorsában tehát egy pillanatig sem kételkedtem, amit Alice ilyen tisztán lát, az meg van írva a csillagokban, csupán a beteljesülésig hátralévő időt esett nehezemre kivárni.
A hazugság volt az, ami inkább bolygatott. Na persze, amit mondtam, nem volt teljesen valótlan, a szó legszigorúbb értelmében véve legalábbis nem, de a dolog ettől függetlenül nyomasztott. A közeljövő lehetőségét úgy beállítani, mintha már megtörtént volna, csak kicsiben különbözött a csalástól, s én soha nem akartam így visszaélni Jacob bizalmával.

Már ha egyáltalán volt mivel visszaélnem – morfondíroztam magamban, miközben hátammal a butik falát támasztottam. Jacob aznap este nem úgy nézett ki, mint aki maradéktalanul beveszi a mesét. Egy nagyon határozott érzés azt súgta nekem, hogy igenis voltak fenntartásai a történettel kapcsolatban, s hogy ha a többiek nem érkeznek meg épp a legjobb pillanatban, talán rá is kérdezett volna.

A gondolataim ebben a nyugtalanító mederben csordogáltak még egy darabig, mikor valami különös zaj ütötte meg a fülemet. Távoli volt és erőtlen, épp csak egy tized decibellel szólt az emberi hallásküszöb felett, én mégis kristálytisztán hallottam.

Elrugaszkodtam a faltól, s az esőtől síkos aszfalton átvágva becaplattam a szemközti sikátor hulladékbűzös félhomályába. A hang bűvös erővel vonzott magához. Még finnyás gusztusomat is leküzdöttem, és kíváncsiságtól hajtva csupasz kézzel túrtam bele a zajforrást rejtő szemétkupacba.

És ott volt ő a kuka mélyén, egy csomó káposztalevél és egy félig megevett chilis szendvics között. Könyörgő kék szemekkel nézett fel rám, apró torkából pedig a legszívszaggatóbb éh-ének szólt, amit száraz szemmel még el lehetett viselni. Egy pillanat alatt menthetetlenül elvesztem.

Fogtam a szánalmas kis jószágot, s a szívem melegéhez szorítva visszavittem őt a butikhoz. Alice épp akkor lépett ki az ajtón, kezében két tucat dugig tömött szatyorral.

- Nézd – mutattam neki legújabb szerzeményemet. – Hát nem ennivalóan édes?

Alice összeráncolt homlokkal hajolt közelebb, mire az apróság ijedten megrándult a mellemen, és egy picit bepisilt.

- Haza nem hozhatod – mondta ki az ítéletet Alice. – Két napig sem bírná nálunk, belehalna a rettegésbe.

Ezzel persze én is tisztában voltam. Vámpírátok, hogy nem tarthatok háziállatot. Mert ami az emberekre igaz, az hatványozottan vonatkozik a sokkal érzékenyebb állatokra: ösztönszerűen igyekeznek távolságot tartani a ragadozóktól. És ez ellen még az én különleges képességem sem hatott. Hiába nyugtatgattam őket, hiába simogattam a buksijukat, s küldtem a kellemes képeket a tenyeremen át, nem tudtak ellazulni a családom közelében.

- Hát akkor mi legyen veled? – duruzsoltam az apró teremtmény fülébe. – Mit csináljak veled, pici cica, hm?

A könyörgő kék szemek ismét megtalálták a pillantásomat, odaadó és szerető ragaszkodással függeszkedtek rám, s én már tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért magára hagynám ezt a csöppséget.

- Valahogy csak megoldjuk a dolgot – ígértem neki, és gyengéden megvakargattam a füle tövét. – Sőt, azt hiszem, már tudom is, hol lesz az új otthonod. Biztonságos szoba, állandó kijárással a hátsó kertbe. Örülsz neki?

Egyetértése jeléül a cica pislogott egy laposat.

A macska részéről tehát lerendezve, gondoltam. Jacob beleegyezését pedig ráérek majd utólag kikérni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés