13. fejezet – Az öböl


Másnap gyönyörű szép júliusvégi idő köszöntött ránk. A zavartalan verőfényt mintha egyenesen az alkalomra rendelték volna, még csak egy kósza felhő sem csúnyálkodott odafenn, hogy foltot ejtsen a makulátlan kékségén.

Széles karimájú szalmakalapban ácsorogtam az út szélén, a Mercedesem srégen leparkolva állt nem messze tőlem az árnyékban. Bőven idő előtt érkeztem, a megbeszélt fél tizenegy helyett már negyedkor ott voltam, s a fennmaradó tizenöt percet méla szemlélődéssel töltöttem.

Az öböl vize fehér tajtékszegélyű hullámokban csapott ki a partra. Onnan, ahol én álltam, csak egy keskeny karéj látszott a homokos sávból; a meredek sziklafal olyan magasan vette körül a félkör alakú öblöt, hogy gyakorlatilag ki kellett volna hasalnom a szélére, hogy az egészet belássam.

Szemnek és lábnak egyaránt megközelíthetetlen – ez volt a legfőbb előnye ennek az eldugott kis partszakasznak. Hegymászó felszerelés nélkül ide senki élő emberfia le nem juthatott, nyaktörés lett volna a vége, ha mégis megpróbálják. Egy négylábú vérfarkasnak és utasának ugyanakkor nem jelenthetett problémát a lejutás, s én tengernyi korábbi emléktől feltüzelve már türelmetlenül vártam az izgis fuvart.

A pillanat alig másfél perc múlva érkezett el. Jacob négykerék-meghajtású dzsipje – amit másfél évvel korábban használtan vásárolt, és héthónapnyi bütyköléssel tunningolt fullextrásra – virtuóz jobbkanyarral parkolt le a Mercedesem mellett, s utasfülkéjéből a sofőrön kívül két további páros szállt ki.

- Szia, Nessie! – rohant felém Claire, ahogy meglátott. – Milyen volt Dél-Amerika?

- Hátrább az agarakkal, kislány! – Quil egyetlen lépéssel utolérte a nagy lendülettel nekiiramodó Claire-t, és még az előtt derékon ragadta, hogy a bekövetkező ütközéstől mindketten hátrabucskáztunk volna a szakadékba. – Itt nagyon trükkös a terep, észnél kell ám lenni, megértetted?

Claire megszeppenten bólintott, én pedig vegyes érzésekkel figyeltem, milyen apa-lánya mellékzöngéje van ennek a jelenetnek. Claire lassan betölti a tízet, tűnődtem magamban, szépen cseperedik, de még mindig kislány, és Quil úgy is bánik vele.

- Helló, Nessie! – A másik páros lánytagja, Kim intett felém. Kedves arcán széles mosoly ragyogott fel, s ez csak picit lett keskenyebb, amikor közelebb lépve alaposabban is szemügyre vette a külsőmet. – Hűha! – rántotta fel a szemöldökét. – Jared mondta, hogy sokat nőttél, de erre azért nem számítottam. Hihetetlenül megváltoztál, Nessie!

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így hát biztonsági megoldásként egyszerűen csak megköszöntem.

- És a többiek? – járattam végig a tekintetem a foghíjas csoporton. – Collinék, Sam és Emily, Leah? Ők nem jönnek?

- Dehogynem. – Jacob feje csak most tűnt fel a dzsip mögül. Két degeszre tömött zsákot húzott ki a csomagtérből, s azokat lazán a hátára vetve megindult felénk. – Majd később csatlakoznak. Collin és Brady, gondolom, lemészárolnak még egy flottára való virtuális ellenséges erőt, Emilyék meg kivárják, hogy felébredjen a baba. Leah meg… hát, mit tudom én. De mit ácsorgunk még mindig itt? Irány lefelé! …És hé, Jared, nehogy azt hidd, hogy mindent én fogok lecipelni! Nesze!

Jaredet pont gyomorszájon találta a nekihajított zsák, s ezt az áldozat nem mulasztotta el válogatott trágárságokkal megköszönni a csomag feladójának.

- Hé, figyelj oda a szádra, ha Claire füle hallatára beszélsz! – háborodott fel a szóban forgó fület nagy erőkkel betapasztani igyekvő Quil. – Így is túl sok ocsmányságot hall a tévében. Nem kell, hogy még te is biztasd!

Kimmel összevigyorogtunk.

- Jó, hogy visszajöttél, Nessie – súgta nekem, halkan, hogy csak én halljam. – Amíg odavoltál, túl nagy volt a férfi túlerő. Már nagyon kezdtek az agyamra menni.

- Miért? – intettem a töretlen lendülettel acsargó hármas felé. – Gyakoriak ezek a… minek is nevezzem… hímvillongások?

Kim válasz helyett sokatmondó fintort vágott.

- Miről susmusoltok lányok, hm? – A perpatvarba beleunt Jared Kim mögé lopakodott, átölelte barátnője derekát, és a nyakába puszilt. – Beindult a női pletykagépezet, mi? Reszkessen a férfiember?

Kielégítő válasz nem érkezett a kérdésre, hacsak a szégyentelenül szenvedélyes csókot nem nevezzük annak. Gyorsan lekaptam róluk a pillantásomat, de az arcomra felfutó vörösséget már nem tudtam leküzdeni.

- Ah, fiatalok! – zúgolódott a Quil-Jacob kórus, amit ez előbbi egy plusz méltatlankodással még meg is toldott: – Nem tudnátok diszkrétebben intézni a magánéleteteket? Itt kiskorúak is vannak, az ég szerelmére!

Kiskorúak? A többes szám jogosan vonatkozhatott rám is – hisz még a hetet sem töltöttem be –, mégis megkeseredett tőle a szám íze. Vajon Jacob is egyetért Quil szóhasználatával?

Felé kaptam a pillantásomat, de ő lehorgasztott fejjel épp egy fűcsomót rugdalt maga előtt, úgyhogy semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

- Akkor lemegyünk? – próbáltam visszalendíteni magunkat az eredeti mederbe. – Vagy itt fenn várjuk meg a többieket?

- Szerintem induljunk! – bontakozott ki a csókból Jared, és hogy demonstrálja tettre készségét, rögtön nekiállt levetkőzni.

Sitty-sutty – eddig tartott az egész, s mire egyáltalán eljutott volna az agyamig, hogy illő lenne másfelé nézni, már egy szál ruha sem volt rajta. A rákövetkező másodpercben dobhártya-remegtető Swuuup!-hang rázta meg a levegőt, s az irdatlan farkastest már ott lihegett köztünk a maga szőrös-négylábú valójában. Kim, akit nyilvánvalóan cseppet sem ért meglepetésként barátja meztelensége, pillanatnyi késlekedés nélkül megragadta Jared marján a szőrt, és gyakorlott mozdulattal felpattant a hátára.

Ezzel egy időben Quil is alakot váltott, s míg Kim és Jared megkezdték a leereszkedést, ő behajlított mellső lábakkal várta, hogy Jacob a nyakába ültesse Claire-t.

- Oké, már csak mi maradtunk – fordult felém Jacob, miután a második páros is sikeresen leért a sziklameredély aljára. Lassan végighúzta rajtam a pillantását, s a vállamon lógó hátizsákpántra mutatott. – Ez az összes cuccod? Beletegyük a zsákba, vagy…?

- Maradhat – feleltem. – Nem nehéz, csak egy törülköző meg egy váltás ruha van benne. Cica jól van? – jutott eszembe hirtelen újdonsült háziállatom.

Jacob elnyomott az orra alatt egy horkantást. – Cica istenien van. Épp a legújabb fürdőgatyámat tépte cafatokra, amikor elindultam otthonról.

- Ó – csaptam össze a tenyerem boldogan. – Ezek szerint jó erőben van! De örülök!

Jacob arckifejezése arról árulkodott, hogy ő egészen más aspektusát látja a gatyatépkedésnek.

- Jaj, ne duzzogj már – böktem mellkason –, majd veszek neked egy újat! De mit vitatkozunk ezen, találtál másikat, nem? – Lemutattam a sortjára. – Szóval irány lefelé, mielőtt a többiek kisajátítják az összes kényelmes fekhelyet.

Csakhogy ő továbbra sem mozdult. Csípőre tett kézzel tornyosult előttem, miközben egy köteg izom felváltva feszült meg csupasz mellkasának jobb- majd baloldalán.

- Mi az!? – förmedtem rá; idegesített, hogy olyan tenyérbe mászóan vigyorog. – Miért nem csinálod azt a… farkasdolgot?

A vigyor még pimaszabb lett. – Ha elkerülte volna a figyelmedet, amit az előbb mondtam – tagolta lassan és szájbarágósan –, akkor elismétlem, hogy ez az egyetlen ütőképes nadrágom mára. Szóval, ha lehet, megkímélném.

- Hát kíméld! – jajdultam fel, és továbbra sem jutott el az agyamig, mire próbál célozgatni.

- Ahogy akarod – sóhajtott nagyot, s nekilátott, hogy kigombolja a levágott szárú farmert. Nagyjából a második gombig juthatott, amikor felemelte a fejét, jelentőségteljesen rám nézett, s egy roppant irritáló „Na, most aztán visszakapod!”-féle vigyorral az arcán így szólt: – Elfordulnál?

- Oh! – Olyan lendülettel perdültem meg a tengelyem körül, hogy a kalap is lerepült a fejemről. Hülye, hülye, hülye – hajtogattam magamban, miközben leguggoltam érte, hogy még azelőtt begyűjtsem, mielőtt a szél lesodorná a szikláról.

Na, persze a kemény önostorozás nem a kalap elhullatásának szólt. Önmagamra haragudtam, amiért nem kapcsoltam sokkal hamarabb. Mégis mit képzeltem? Hogy majd premier plánban nézem végig, ahogy… ahogy… Uh, még a gondolat is elég volt hozzá, hogy fülig belepiruljak a dologba.

Mély, gurgulázó morgás jelezte a hátam mögött, hogy az átváltozás megtörtént. (Semmi otromba Swuuup!, Jacob transzformációja mindig irtó elegáns és diszkréten halk volt.) Megfordultam hát, s felpillantva láttam, hogy ő már menetkész: a szájában a féltve óvott gatya mellett ott csüngött a teli zsák, és a jobb mellső lába félig behajlítva várta, hogy támasz gyanánt használatba vegyem.

- Hát, szia! – A régen látott farkasforma annyi melegséggel töltötte el a szívemet, hogy úgy éreztem, muszáj külön üdvözölnöm őt. Átléptem a felkínált mellső lábon, és egyenesen a fejéhez kerültem. – Úgy hiányoztál. Annyira, de annyira… – Arcomat az ismerős illatú, dús nyakszőrzetbe nyomtam; két karom pedig automatikus mozdulattal felnyúlt, s olyan szoros ölelésbe zárta Jacobot, hogy a zsák nagy puffanással kiesett a szájából. Vékony hangú szűkölés tört elő a torkából, s én megijedtem, hogy talán túl erősen kapaszkodom belé. Hátrahúzódtam, hogy szabadkozzam, de még kinyitni sem tudtam a számat, mikor a vastag nyelv hosszú vonalban végignyalt rajtam.

- Uh, köszi – nevettem. – Én is szeretlek téged, Bozont. – A régi becenevet egy orrhegyére cuppantott csókkal nyomatékosítottam, aztán hátrakerültem az oldalához, s a behajlított lábról lendületet véve felszökkentem a hátára. – Mehet a menet!

Jacob halk medve-morgással figyelmeztetett, hogy szorosan kapaszkodjak, s miután én ennek maradéktalanul eleget tettem, megkezdtük a lassú leereszkedést. Az óvatoskodás nem volt hiábavaló. A kiszögellésekkel tarkított sziklafal még annál is meredekebb lejtett, mint emlékeztem rá – ahogy a róla nyíló kilátás is jóval döbbenetesebbnek tűnt most, mint annak előtte.

A légvonalban mért húsz métert nagyjából háromszoros hosszúságban és gyakori kanyargások közepette tettük meg. A homokos fövenyre érkezve jólesően nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat – mert tényleg nagyon kapaszkodtam –, és valódi fáradtságomat leplezve, vidám mosollyal ugrottam le lihegő járművemről.

Aznap érkeztem el kizárólagos emberi diétám hetedik napjához, és meg kell valljam, pokolian kimerített az átállás. Betegséget persze nem okozott – a családom rövid úton be is rekesztette volna az egyetértését, és erőszakkal nyomott volna le a torkomon egy gallonnyi állatvért –, csupán annyi történt, hogy minden mozdulatom, lépésem, de még a légvételeim is dupla energiát igényeltek, amit elcsigázott szervezetem egyelőre nem tudott se elég étellel, se elég alvással pótolni. Akklimatizálódtam, s ennek meg kellett fizetnem az árát.

A többiek ekkor már vadul integettek felénk, Jared és Kim egyenesen a hullámok közül, s én kivételesen örültem neki, hogy odáig egyedül kell megtennem az utat. Amíg Jacob visszaváltozva és szemérmesen felnadrágosodva utolér, talán sikerül kipihegnem magam, és az eltitkolt életmódváltásom biztonságban lesz addig, amíg elég erőt nem érzek hozzá, hogy végre őt is beavassam. Ó, csak adódna már egy rendes alkalom, egy nyugis tíz perc, amikor felhőtlen jó hangulatban találom!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés