Az a nap más volt, mint a többi. Éreztem már reggel, mikor felkeltem, és kinéztem az ablakon. Habár a szokásos szürke-felhős égbolt nézett vissza rám, valahogy mégis minden más volt. De nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi változott.

Charlie már nem volt otthon, mikor lementem reggelizni, csupán egy üzenet várt rám az asztalon, miszerint Jake keresett. Halvány mosolyt festett a gondolat az ajkaim szegletébe, de mikor tekintetem az órára tévedt, el is szomorodtam.

„El fogok késni” – gondoltam, majd sietősen ettem pár falatot, összeszedtem a kulcsomat és a kabátomat, majd rohantam a furgonhoz.

A motor hangos berregéssel beindult, majd egy futó pillantást vetettem a házra, és eldöcögtem. A néhány perces út, amit Newtonék boltjáig megtettem, nem hozott semmi váratlant, ami alátámaszthatta volna az előzetes sejtéseimet, mely szerint valami történni fog a nap folyamán. Forks csendes volt, ahogy egy kisvárosnak lennie kell, az ég egyre borúsabbnak tetszett, percek kérdése volt, mikor kezdenek el hullani az első esőcseppek. Aztán hirtelen eszembe jutott Jacob, és lelkifurdalásom lett, hogy nem hívtam vissza.

Elhatároztam, munka után első dolgom lesz elmenni hozzájuk, úgyis itt volt az ideje, hogy választ adjak a néhány napja feltett kérdésére. És végre tudtam, mit akarok… Tőle és az életemtől. Biztonságot és valamiféle boldogságot akartam, s tudtam, ezekre csupán tőle számíthatok.

A boldogság olyan, mint a gyöngysor. Hatalmas értékkel bír, nehezen megszerezhető. Ám ha egyszer a lánc elszakad, a sok igazgyöngy végtelen sok irányba szalad. Ha a szemeket hosszú, nehéz munka árán össze is tudjuk szedni, a gyöngysor már nem lehet olyan, mint volt. Mert ami egyszer elszakadt, az már csupán megcsomózható. A csomó pedig örökre emlékeztet… Semmi sem lesz olyan többé, mint volt.

„Igen, ugyanolyan nem lehet már, mint volt, de az illúzióját még megpróbálhatom kelteni” – suttogtam magamban.

Az egész nap lassan telt, odakint eleredt az eső, és nem úgy tűnt, mint ami valaha el akarna állni. Ha ez a nap más is volt valamiben, mint bármely korábbi, valószínűleg azért lehetett, mert elhatározásra jutottam az életemet illetően. Tudtam, mit akarok, és azt kivel képzelem el.
Észre sem vettem, hogy a pillantásom mikor siklott öntudatlanul is arra a félhold alakú forradásra a karomon. Ujjbegyemmel óvatosan érintettem meg a bőrfelületet, s az éppolyan hideg volt, mint az elmúlt néhány év minden napján. Talán azon a napon vékonyodott el az én gyöngysoromnak a szála, ha még el nem is szakadt.

„De régen volt az már” – sóhajtottam fájdalmasan, majd próbáltam nem a múltra gondolni. Inkább Jake arcát akartam elképzelni, a reakcióját arra, ha meghallja a válaszomat a kérdésére. Tudom, hogy örülni fog neki, és idővel nekem sem lesz lelkiismeret-furdalásom, amiért így döntöttem. Hiszen ő volt az, aki segített összeszedni az igazgyöngyöket, mikor a féltve őrzött láncom elszakadt, és ő volt az, aki azóta is kitartott mellettem, aki mosolyt tudott csalni az arcomra.

Szegény nem is tudhatja, hogy egy gyöngyszem örökre elveszett a láncomról, és a helyébe csupán egy utánzat került. S hiába legalább olyan nemes ez az árva szem, az elveszetett nem pótolhatja. Csupán az illúzióját nyújthatja, hogy a gyöngysor újra épp, régi pompájában ragyog. De a kicserélt szem és a csomó örökre ott marad… emlékeztetni.

Gondolataimból az ajtócsengő csilingelése rángatott vissza a valóságba. Mikor kézfejemmel letöröltem a könnycseppeket arcomról, akkor döbbentem rá, hogy önkéntelenül sírni kezdtem, ahogy a múlt eszembe ötlött. De abban a pillanatban nem gondolhattam erre, a vásárlóval kellett foglalkoznom.

Ahogy azonban az ajtó felé pillantottam, szívverésem egy pillanatra megállt, amúgy is halvány arcom még sápadtabbá változott. Nem számítottam rá, hogy egy nap éppen ő fog besétálni ebbe az üzletbe, s most mégis.

Az aranyszínű szempár olyan fájdalommal nézett engem, mint a szívemben érzett keserűség volt. Éreztem, hogy a gyöngysorom csomója lazulni kezd, és ha nem szorítom elég erősen, a két vég szétcsúszik, kizuhannak a kezemből, az igazgyöngyszemek pedig feltartozhatatlanul szétgurulnak, és többé nem lelek rájuk, még akkor sem, ha Jacob ismét mellém áll, és segít nekem.

Nem akartam sírni, de az előbbi könnycseppek ismét szemembe tódultak, így azok függönyén át láttam, ahogy az érkező egyre közelebb lép, ám tekintetét nem veszi le rólam. Nem szólalt meg, én sem tudtam, mit is kéne mondanom. Helyette görcsösen összeszorítottam ajkaimat, egyrészt nehogy kirobbanjon belőlem az évek során felhalmozódott fájdalom, illetve meg ne lazuljon a szorításom a csomón.

Végül azonban mégis én szólaltam meg először, a hangom legalább olyan fagyosnak tűnt a feszült csöndben, mint amilyennek az ő bőre, mikor régen megérintett, magához ölelt.

- Mit keresel itt? – suttogtam a szavakat, tudtam, hogy ő így is tisztán hallja. Nem válaszolt, ezért keserűen folytattam. – Azt mondtad, elmész, nem látlak többé, és idővel elfelejtelek. Most mégis itt vagy…

- Azt is mondtam, hogy én viszont örökre emlékezni fogok rád, mert én nem felejtek, én nem vagyok ember.

- Igen, mondtad. De azt is, hogy nem vagyok számodra elég jó.

- Sajnálom, ami akkor történt – suttogott ő is, a hangjában csengett a fájdalom, amit a tekintetében is láttam. És talán még valami, a bűnbánat.

- Nem gondolod, hogy ezt nem ennyi év elteltével kellene mondanod? – kérdeztem vissza enyhe gúnnyal a hangomban, mire ő megadóan bólintott. – Mért jöttél most ide? Hogy újra feltépd a régi sebeimet?

- Sajnálom, Bella. Mindent annyira bánok. Nem volt igaz, hogy nem voltál nekem elég jó, egy szavam sem volt igaz…

- Hát akkor? – Nem értettem, mit akar ezzel tudomásomra hozni. Nem értettem sem őt, sem a helyzetet. Csak azt tudtam, ez a nap mégis más, mint az elmúlt évek során, és ő maga is más lett.

Persze Edward ennyi idő alatt nem öregedett egy percet sem, épp úgy tizenhét éves volt, mint már majd egy évszázada. A gyönyörűsége sem kopott egy hajszálnyit sem, a haja most is bronzvörös volt, a szeme arany, ő maga magas, izmos. Egyszerűen tökéletes. Mint egy igazgyöngy. Mint az elveszett igazgyöngyöm.

- Én… meg akartalak védeni. Magamtól, a családomtól, és mindattól, amit a vámpír létem jelent. Úgy éreztem, én nem vagyok elég jó számodra. De tudtam, ez neked nem lenne elég érv ahhoz, hogy távol légy tőlem. Én…

- Ne folytasd, már értek mindent. – Habár a szívem az elhangzottak után hevesen kezdett kalimpálni, a hangom továbbra is dermesztően hideg volt.

A gyöngysor újra elszakadt. Legalábbis azt éreztem, de rá kellett döbbennem, ez is csak ugyanolyan illúzió volt, mint a gondolat, hogy Jake mellett boldog lehet. A gyöngysorom sosem lett újrafűzve, mert hiányzott róla a legszebb szem, a legtündöklőbb. Hiányzott Edward.

- És most ennyi év után mi változott? – kérdeztem csöndesen, újra ránéztem, s láttam rajta, hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Bizonytalan, mert az én gondolataimat továbbra sem képes olvasni.

- Rádöbbentem, hogy nem tudlak téged megóvni azzal a csalódásoktól és a fájdalomtól, ha távol tartalak magamtól. És ami még rosszabb, képtelen vagyok nélküled létezni.

- Honnan…? – akartam kérdezni, de a mondatot nem tudtam befejezni.

- Olvastam Jacob gondolataiban – felelte, majd látván, hogy nem egészen értem, magyarázni kezdett. – Megtudtam, hogy megkérte a kezedet, de te nem válaszoltál rá azóta sem. Aztán ott volt a bizonytalanság Jacobban, hogy te továbbra sem tudsz rá másként tekinteni, mint egy barátra, egy testvérre, mert továbbra is engem szeretsz.

Elsápadtam a gondolatra, hogy Jake mindezt ilyen világosan látja, holott még én sem voltam biztos az érzelmeimben. Ekkor döbbentem rá, hogy neki is milyen fájdalmat okoztam a hitegetéssel, és még jobban bántottam volna, ha igent mondok neki, de nem tudom boldoggá tenni. Önző módon csak magamra gondoltam eddig.

- Tudhattad volna, hogy ez nem fog változni, mert az emlékeket ellophatod, de az érzéseimet nem. – Ekkor már közel sem fagyos, inkább megtört, keserű volt a hangom.

- Tudnom kellett volna – suttogott. – Meg tudsz valaha is bocsátani?

Egy pillanatig mérlegeltem, hogy ezzel milyen fájdalmat okozok majd Jake lelkének, aztán mégis úgy döntöttem, az nagyobb kín volna, ha hozzá láncolnám magam, és nem szeretném úgy, ahogy elvárja tőlem. Ezt talán ő is meg fogja érteni…

- Nem löksz el többé magadtól?

- Ígérem, soha többé! – Ekkor már mosoly jelent meg ajkai szegletében, görcsös izmai felengedni látszottak.

- Akkor hajlandó vagy át is változtatni? – kérdeztem óvatosan, hiszen egykoron ezen annyit veszekedtünk.

- Ha ez kell ahhoz, hogy örökre velem légy, akkor igen.

Akkor már tudtam, ez úttal nem csupán az újracsomózott gyöngysorom illúzióját kapom, hanem ott fog csillogni a valaha volt leggyönyörűbb igazgyöngy, Edward. És bár a csomó is megmarad, emlékeztetve minket a magányosan töltött négy esztendőre, de előttünk áll az öröklét, hogy ezt az elvesztegetett időt bepótoljuk.

Hiszen számomra a világon csak egy helyen van boldogság és biztonság. Edward ölelő karjaiban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés