xxx

Mikor Ethan is kisétált a tanóra végén a teremből, halkan felsóhajtottam, és alsó ajkaimat a fogam közé szorítottam. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem az arcát, ami könnyen ment, mert illata még végigúszott a teremben. Vállaim merevsége engedett, és példanélküli eufórikus érzés kerített hatalmába. A szerelem.

Hallottam, hogy közeledik valaki a terem felé, majd nemsokára Gabriel, a harmincéves jóképű biológiatanár lépett be rajta.

- Hello - üdvözöltem. A bennem tomboló érzésektől vezérelve túl szélesen mosolyogtam rá.

- Kisasszony – biccentett. Szemei életlenül a mellkasomat bámulták. Pontosan ezért volt jobb, hogy nem barátkoztam az ilyen alakokkal. Egy pillanatig még tétováztam, de kapóra jött a jelenléte.

- Mi a tanterv mostanában, Gabe? – Rám nézett. Szája kinyílt, a kábulata még tartott.

- Ha velem ebédelnél, úgy gondolom, hogy jobban ki tudnám fejteni neked a tantervet, vagy nevezzük bárhogyan.

Egy apró redő jelent meg a két szemem között, miközben átgondoltam a lehetőségeimet. Egy pillanatig gondolkoztam az ajánlaton, viszont meg kellett róla győződnöm, hogy Ethan álmai összefüggésben vannak-e Edward emlékeivel, vagy csupán mostanában tanultak a sejtek fázisairól.

- A profázist melyik évfolyamban elemzitek a diákokkal? – A legmeggyőzőbb hangomon kérdeztem. Kétség sem fért hozzá, hogy felhagy a buta kísérletével, az ebéddel kapcsolatban. Nem vágytam eggyel több ember társaságára sem.

- Az egy pocsék, unalmas óra. – Próbáltam száműzni azt a gondolatot a fejemből, hogy ha még egyszer lejjebb néz a szemem vonalánál, akkor megölöm. – Év elején vettük a tízedikesekkel. Benézhetnél egyszer az órámra, ha ennyire érdekel. Vagy másról van szó, Bella? Én nyitott férfi vagyok.

Mély levegőt vettem, és az égető érzés tompítására koncentráltam, ami végiglobogott bennem a tízedikes szó után.

- Rendkívül nyitott. – Ethan rosszalló hangja szakította félbe a férfi szemtelen ajánlatát.

- Tűnj innen, Colle! – válaszolta Gabriel.

Hátrakaptam a fejem, és Ő szelíden nézett vissza rám. Pupillái kitágultak, de szeme egy pillanattal később – felfoghatatlan gyorsasággal – már Gabrielra fókuszált. Ethan most egyáltalán nem tűnt sebezhetőnek. Tökéletes tartással az ajtónak támaszkodva állt, fejét oldalra billentette.

Testét lazán borította a kék vászonkabátja, és az alkarjára csúsztatta a táskáját. Gondolataim elmerültek – álmodoztam. Nem láttam tisztán Gabriel haragos arckifejezését, Ethan elkápráztatott, csak rá tudtam figyelni most.

- Mehetünk az ügyeletre, Tanárnő? – kérdezte bársonyhangján. - Nem érzem jól magam, és az iskolaorvos nincs bent.

- Ööö…hát persze. - Mindig feszegeti a határaimat.

Hallva saját hangomat, ráeszméltem, hogy mit mondtam az imént. Egy pillanatig talán lélegezni is elfelejtettem.

- Mostanában jobban vagy, nem, kölyök? – kérdezte halkan a tanár. Most először éreztem a hangján, hogy visszatért a varázsom okozta káprázatból, és akárhogy is, látszott rajta, hogy aggódott Ethanért, ami a szememben is hirtelen védtelenné tette őt.

- Csak lázas vagyok. Ne aggódjon.

- Beviszlek Carlisle-hoz – feleltem.

Reakcióm érthetetlen volt még számomra is. Másodszor hívtam magam felé a veszélyt, és adtam tudtára Ethannek, hogy vele szeretnék lenni. Nehezen lélegeztem. Hirtelen túlságosan betöltötte az állott levegőt az illata.

- Oké. Mehetünk? – Velem akar lenni, kétségtelen.

Hallottam, ahogy a lélegzése megváltozik, ez még inkább erősítette a szomjamat, ezért rászántam magam, viszonoztam a tekintetét, és elindultam kifelé. El kellett néznem másfelé, mikor élesen láttam a szemem sarkából, hogy állandóan nézi az arcomat, a kilógó apró tincset, ami valahogy kiszabadult a copfomból. Nem akartam viszonozni ezt a csodálattal teli nézést. Elég volt csak arra a megnyugtató tényre gondolnom, hogy ma este úgyis elmegyek hozzá, és hallgatom dallamos leheletét, érzem majd a zamatát, amikor elszólítja majd az álom.

xxx

A remény elöntött, amikor valóban követett, és bizonytalanul kettényílt a szám, mikor kinyitotta előttem az iskola főkapuját. Képtelen voltam visszatartani egy apró mosolyt. Ez a váratlan udvariasság kizökkentett a mélázásomból. Gyanítottam, hogy hallotta a kérdésemet a profázissal kapcsolatban, de fogalmam sem volt arról, hogy emlékszik-e az álmaira.

- Vezethetek? – Kérdezte könnyedén.

- Igazad van. Rosszul vagy, de te akarsz vezetni Carlisle-hoz.

Mikor megnyomtam a kocsim távirányítóját, megrémültem magamtól. Ajkaimat lebiggyesztettem, mikor elfordítottam a kulcsot, és feldorombolt a középkategóriás Ford motorja.

- Miért hívod így? Miért Carlisle? – Kíváncsisága önzőnek tűnt. Én akartam tőle kérdezni, nem fordítva. Most már késő, felelnem kell.

- Nem vagyok a vér szerinti lánya. – Anélkül válaszoltam, hogy rá néztem volna.

- Egyikőtök sem az, ugye? – Közelebb hajolt hozzám, mert sokkal forróbban éreztem bőrömön a lángokat, amik a testéből sugároztak felém.

- Nem. Nem ismertük a szüleinket. – Nyeltem egyet, és elszorult a gyomrom, ahogy eszembe jutott a kelekótya anyukám, és Charlie, ahogy előhúzza a paprika sprayt Edward ellen. Gondolataim közepette céltalanul vezettem a kórház felé.

Ethan megköszörülte a torkát.

- Hova megyünk? – kérdezte, és mutatóujjával kisimította a kusza tincset az arcomból. Eluralkodott rajtam a vágy, hogy én is megérintsen, de zavartan ránéztem, és elhúzódtam tőle. Feketébe hajló szemei követték minden mozdulatomat.

Befordultam a kórház felé vezető ösvényre és beálltam egy szűk parkolóhelyre. Amikor hangosan nevetni kezdett magamhoz tértem egy pillanat alatt, pedig észre sem vettem, hogy eddig teljes mértékben a hatása alatt álltam. Egy ember megbabonázott egy vámpírt. Ez is csak velem történhet meg!

- Bella, nekem nem kell igazolás, sem kivizsgálás. Csak meg akartalak menteni attól a szörnyetegtől. – Hirtelen megkönnyebbülést éreztem. Ostoba vagyok. Ethan szívverése gyorsult, és túl késő volt. Megfogta az ujjaimat, és a homlokára tette lágyan. Mintha nem ólomból lenne hozzá képest, mintha törékeny porcelán kezem lenne, olyan óvatosan nyomta sima homlokához a tenyeremet. - Hideg vagy – suttogta, és arca csak pár centire volt az enyémtől, szűk vágású szeme vágytól teli. Hullámokban éreztem a forróságot, a szám lassan kinyílt, és túl gyötrelmes volt eltávolodni tőle. Ő is mozdulatlanná dermedt.

- Talán tényleg lázas vagy – védekeztem. Nem engedhettem meg, hogy még egy részletet a tudtára adjak a lényemből. Féltem, hogy egy lépéssel távolabb kerülök általa. Rettegtem, hogy kitalálja, mi vagyok. Amit Esme állít, hogy Ethanben vámpírvér csörgedezik, a legőrültebb feltételezés. Hús-vér ember, kétségem sem lehetett.

- Mióta engedtem meg, hogy tegezz, Ethan?

- Sajnálom, de olyan nagyon fiatal vagy – felelte, majd kibámult az ablakon, mintha direkt nem akarna most tudni arról, hogyan reagálok erre.

Sebességbe tettem a kocsit, és hátratolattam. Azt kívántam, bárcsak elhihetném a hazug szavait, a korommal kapcsolatban, azonban semmi sem volt a helyén. Idősebb voltam Ethannél, még emberi kinézetemben is. A gondolatra, hogy Edward még egy évvel fiatalabb volt külsőleg, mint ez a fiú, elmosolyodtam.

- Miért volt fontos? A profázis? – kérdezte hirtelen, ezzel egy időben mintha egy pillanatra elsápadt volna. Megszorítottam a kormányt.

- Mert valakit azon az órán ismertem meg, amikor arról tanultunk az iskolában. Csak kíváncsi voltam. – Összeszedtem minden energiámat, hogy hassak rá, vámpír ösztönből. Kibámultam az ablakon, és elborzadva néztem, hogy suhannak el mellettünk a házak. Mindig rosszul hazudtam. Túl gyorsan mentem. A sebességmérő 110 km/h-t mutatott.

- Utálom, ha lassan vezetsz. – Váratlan reakció egy embertől. Azt hittem mindannyian félnek a sebességtől, ahogyan én is tartottam Edward extrém vezetési stílusától. – Fontos volt neked?

- Nagyon. – Micsoda gyötrelem ennyivel elintézni Edwardot! Egy „nagyonnal”. Ez nem fejezi ki azt, amit iránta éreztem. - Milyen órád lenne? – Nyugtalanság fogott el, amikor arra gondoltam, hogy saját önzésem miatt engedtem a kísértésnek, és elhoztam magammal.

- Ne aggódj folyton… - Csillogó szemekkel nézett rám, mintha valami feldobta volna.

A telefonom hirtelen villogni kezdett, és a kijelzőn baljósan megjelent a Rose név. Kinyomtam, tudva, hogy sokkal hamarabb eljön a viszontlátás pillanata labilis idegállapotú nővéremmel, mint azt szeretném. Visszakanyarodtam az iskola felé, ami nem igazán tetszett Ethannek.

- Nyugodtan beszélhetsz Rosalie-vel. Talán aggódik, hogy késel. Ebédidő van.

- Jane nem aggódik, hogy hol vagy? – A könyökömet hirtelen erősen bevertem az ablaküvegbe, és majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Zavarban voltam, hogy felhozom a barátnőjét.

- Nincs semmi közöm Jane-hez.

Eszembe jutott, milyen közel ültek egymáshoz a kocsiban azon a reggelen. Ettől a szájam sarka idegesen lefelé görbült, és szorosan összezártam az ajkaimat, csupán az iskola parkolójára fókuszáltam, Ethant kizártam a látómezőmből.

Ujjai melegsége végigcikázott az arcomon. Nem szoktam hozzá ehhez a semmihez sem hasonlítható érzéshez. Szemei életlenek voltak, ahogy az ajkaimat nézte, és hüvelykujjával egy hangos sóhaj mellett végigsimította. Megborzongtam. Ha lehunytam volna a szemem, talán azt hinném, hogy Edward ül mellettem. Páratlan gyengédségét alig lehetett volna túlszárnyalni, Ethannél mégis ezt éreztem. De nem lehettem gyenge, az iskola parkolójában főleg nem.

- Ezt nem lenne szabad. Kérlek, Ethan. – Összezavarodtam. Valami olyasmit kellett volna mondanom, hogy „Azonnal szállj ki!”.

- Nem tudod, mióta vártam erre– felelte.

- Menj a következő órádra – feleltem rekedt hangon. – És legközelebb ne mondd, hogy beteg vagy, ha nem úgy van. Akkor se, ha mindenáron meg akarsz menteni egy korban hozzám illő férfitől. – Zavart voltam, és meg akartam bántani, mert nem tudtam mire vélni az iménti vallomását.

Kiszálltam a kocsiból, majd Ethan mögött, a távolban láttam Rose-t, Jaspert, Alice-t és Emmettet, amint kíváncsian bámulnak ránk, nekidőlve nővérem legújabb citromsárga terepjárójának.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés