Suttogtak, sokan és egyszerre suttogták a nevemet. Gyorsan, aztán lassan, aztán megint gyorsan, egyszerre és összevissza: Elisabeth, Elisabeth, Elisabeth. Álmodtam. Aztán mintha egy reflektor fénye vetült volna rá a színpadra, megláttam egy fiút, bár inkább férfinek mondanám. A bőre úgy csillogott, mint a gyémánt és én nem bírtam volna másra nézni, ha tehettem volna sem. Fekete hosszú haja volt, összefonva, de nem tűmt tőle nőiesnek… csak még inkább vonzó. Az írisze teljesen fekete volt, a bőre a csillogás mögött is elefántcsont fehérségű. Aztán újabb suttogás, de most nem csak az én nevemet suttogták… Elisabeth. Claude. Elisabeth. Claude. Elisabeth és Claude.
- Elisabeth… - ahogy kinyitotta a száját, nem hittem a fülemnek, bársonyos, az angyalokéval veteksző, mély és lágy volt a hangja. Ő is suttogott.
Közelebb lépett, egyenesen az aurámba. Nem tudtam megszólalni, megmozdulni se, csak azt néztem, mit csinál. Egyszer csak vörös láng villant a szemében, elragadott, magához rántott, az arcát a nyakamba fúrta. Szagolgatott, az arca azt enyémhez ért, a bőre jéghideg volt. A bőröm csak leheletnyit volt sötétebb az övénél, a haja szétbomlott és szellő fújt valahonnan a sötétből, a tincseink, az ő hollófekete és az én szinte fehér, szőke hajam tincsei összevegyültek benne és újból suttogott.
- Elisabeth… - megcsókolta a nyakamat, de épp mintha csak egy pillangó szállt volna a bőrömre, mikor elszáll, a helyén ott marad a bizsergés. És én éreztem a bizsergést. Ha az ember álmodik nem kéne ilyesmit éreznie…
Aztán a hangok indulatossá, dühössé, kétségbeesetté váltak és már nem az én nevemet, csak a férfiét hajtogatták, hívták őt.
- Claude, ezt nem teheted vele! – ordította egy félig ismerős hang, de nem tudtam ki az. És azzal Claude anélkül, hogy utoljára a szemébe nézhettem volna, fekete tollakká bomlott, amiket a szellő elfújta a semmibe. Egyetlen fekete toll viszont a kezemben maradt.



Arra ébredtem, hogy a szél csapdossa az ablakom a függöny a plafonig szállt és odakint vihar. Ismét. Vagy még mindig. Pedig az ablakot ki se nyitottam. Fázósan ölelgettem magam, miközben becsuktam az ablakot. Telihold volt. Ahogy az órára néztem arra gondoltam még csak 4 óra, sétálok egyet az erdőben. Az mindig megnyugtat, és most azt se tudtam mi a fene volt ez az álom. Miért álmodok egy félistenről?
Visszasétáltam az ágyhoz. A hófehér ágyneműn egy fekete tollacska feküdt, itt szakadt el a cérna. Mi ez az egész?
Felöltöztem, magamra kaptam a kabátom, összehúztam az övét és elindultam az erdő felé. A levelekről csöpögött az eső, az ösvény nedves volt, de nem zavart. Már 20 perce sétáltam mikor elértem a kedvenc helyemig. Egy kidőlt fa állt egy kisebb tisztás közepén, benőtte a moha, puha üldögélő helyet kínálva. Nekidőltem, a lábaim keresztbefontam és csak hallgattam a csendet. Az eső egyenletesen csöpögött, madarak szárnyainak zaját hallottam, a távolban szarvasok patadobogása hallott.
Lassan visszamentem a házhoz, csináltam egy egyszemélyes rántottát, belapátoltam, felszedtem a cuccom, bezártam az ajtót és kimentem az autóhoz. Ráadtam a gyújtást, aztán söprés.


A Forksi Középsuli nem volt valami nagy cucc, de azért tűrhető. Én nagyjából azért jártam be, mert muszáj volt. Már csak rutinból lejegyzeteltem, amit a tanár mondott, nem igazán voltak barátaim, akikkel dumálhattam volna. Még Cullenékkel sem voltunk túl jóban annak ellenére, hogy a nevelő anyjukkal zongorázom hetente kétszer. Inkább csak a saját tesóikkal voltak jóban. Mással még csak köszönés szintjén se teremtettek kapcsolatot. Nekem még éppenséggel köszöntek, ha jó kedvük volt. Bár úgy vettem észre Edward végre összejött valakivel. Bella Swan, asszem így hívják a lányt. Hú ez már valami, megjegyeztem a nevét! Egy éve járok ebbe a suliba, de a tanárok nevén kívül nem sok nevet jegyeztem meg. Nagyjából magányos farkasként élem életem, apám Port Angelesben lakik, mert ott dolgozik, csak hétvégente néz be kicsit. Nagy néha. Ha eszébe jut, hogy van egy lánya. Asszem anya sokkal jobban törődne velem, de ő már nem él. Rákban halt meg mikor tizenkettő lettem, azóta se hevertem ki.
Beértem a menzára, végre elértünk a nap csúcspontjához: eszünk. Nem mintha olyannyira a mindenem lenne az evés, de mégis egy kóla meg egy műzliszelet mindig feldob. A zúgolódás most erősebb volt, de fojtottabb, a szokásosnál. Mintha többen suttognának egyszerre, mintha egy üvegházban túl sok volna, fojtogató volna a pára.
Aztán mikor körbenéztem, rájöttem az okra: Cullenék asztalánál egy új tag jelent meg. Egy hosszú fekete hajú lány, gondoltam, de ő hirtelen megfordult, egyenesen rám nézett. Azt hiszem egy hidraulikus emelő sem tudta, volna felemelni az államat a padlóról. Claude volt az, akiről álmodtam. Rám nézett, de mindkét szeme aranyban játszott. Aztán mikor rájött mit tett gyorsan visszafordult. Azt hittem elájulok, nem bírtam levegőt venni, egyszerűen nem ment, a szívem viszont ezerszeres tempóra váltott. Fuldokoltam, hirtelen szédülni kezdtem, karikák táncoltak a szemem előtt. Valaki a hátam mögé lépett, de nem tudtam ránézni, csak szorítottam az asztallapot, hogy ne essek el.
- Jól vagy? – kérdezte valaki mögülem. Hátra se kellett fordulnom, hogy tudjam ki az. Claude.
- I-i-i-gen, kösz – préseltem ki a torkomon.
- Nekem nem úgy tűnik…
- De, de té-é-é-nyleg. – remegtem tovább.
- Gyere, talán a friss levegő jót tesz…
- Nem, nem, kösz, de inkább megebédelek.
- Nem, gyere, sokkal jobb lesz – unszolt gyengéd erőszakkal a hangjában.
- Rendben, rendben – egyeztem bele végül kelletlenül – Amúgy… ki is vagy te? – átkarolta a derekam, a kezem pedig átvetette a nyakán. Elindultunk. Odakint leültetett egy padra és mellém telepedett.
- A nevem Claude Cullen. És te ki vagy? – az arcomat fürkészte, én pedig az övét. Nem tudtam megszólalni. Csak nézni őt. Hihetetlenül szép volt. Nem kezdett integetni az orrom előtt, hogy válaszoljak, csak nézett. A szemembe, aztán mintha közelebb akart volna hajolni, de ekkor becsengettek. Felpattantam. Ő is felállt. A menzáról kiözönlöttek az emberek elmentek mellettünk de mi nem törődtünk velük, csak néztünk egymás szemébe. Aztán közelebb lépett.
- Úgy látom már jobban vagy, de azért menj el a gyengélkedőre. Viszlát… - suttogta az arcomba majd csatlakozott a családjához és eltűnt.
Kellett egy kis idő mire magamhoz tértem a kábulatból. Utólag már szégyelltem, hogy úgy megbámultam és nem válaszoltam neki. Aztán a szemerkélő esőben elindultam a gyengélkedőre. Tényleg rosszul éreztem magam, nem csak az ő megjelenése okozta a rosszullétem.


A gyengélkedőn megállapították hogy csak átmeneti rosszullét az egész, de menjek nyugodtan haza, aludjak egy jót. Hát aludni azt nem tudtam, egyszerűen nem bírtam nem Claude aranyszínű szemeire gondolni.
Így hát lefeküdtem az ágyamra olvasni. Általában olvasok, ha nincs kedvem máshoz. A házit már befejeztem, elmosogattam, megvacsoráztam, megfürödtem, de aludni nem tudtam. De aztán mégis elnyomott az álom.


Ugyanazon a sötét helyen találtam magamat, a fénypászmában egy hófehér szék állt. Odamentem, és közben leesett, hogy egy szintén hófehér, lepelszerű, hosszú ruhát viselek. Ahogy léptem a ruha alja a földön csusszant. Ez a kis jelentéktelen hang is nagyon élesnek tűnt olyan csönd volt. Sehol egy árva suttogás. A szívem felgyorsult dobogása is tisztán hallatszott. Meg akartam próbálni beszélni, de nem ment. Csönd volt, borzalmas, üres, hideg, vérfagyasztó csönd. Sikoltani akartam, de legalább egy árva hangot kinyögni.
- Csssst… Nincs semmi baj… - megpördültem. Claude csak néhány centire állt, az orrunk szinte összeért, ahogy én felnéztem rá, ő pedig le rám. Ijedt voltam. Ő nyugodtan nézett le rám – Ne félj, nincs semmi baj… - megpróbált magához húzni, de el elhúzódtam. Nem értettem, mi ez az egész? Miért nem tudok beszélni? Olyan volt, mint egy rémálom. De mégsem az, hiszen nem történt semmi rossz azon kívül, hogy én nem tudtam beszélni, ő pedig igen. Nem értettem. Csak ennyi volt a baj. Nem értettem miért ítélt az álom némaságra.
- Jobb, ha nem beszélsz – Rajta fekete garbó volt, a kezén lakkbőr pántok, az egyik kezén szintén lakkbőr kesztyű, a nyakában egy kereszt alakú medál lógott. Most nem csillogott a bőre, de a márvány fehér bőre és a fekete haja erős és gyönyörűséges kontrasztot alkotott. Mint egy angyal és egy démon úgy néztünk ki.
Aztán a fényben hirtelen megjelent valami. Egy toll. Ugyanolyan, mint amit tegnap az ágyamban találtam. Claude kinyújtotta érte a kezét és megvárta, míg a tolla kezébe hull, puhán és finoman. Odaszaladtam és kivettem a kezéből. Pillanatig mintha meglepődött volna, aztán ahogy elfordultam megragadta a kezem. Csak fogta, mégis olyan hideg volt, mintha jeget szorítana hozzám.
- Elisabeth Izolda… - szólított mindkét nevemen suttogva. Döbbentem fordultam vissza hozzá – Gyönyörű nevek… Hozzád illők… - Egy álló tükör jelent meg hirtelen és megláttam benne magam, ő mögém lépett, elbújt a hajamban, csak a szemei, az aranyszínű szemei néztek vissza rám a tükörből. Nem értettem semmit. Nem értettem minek a tükör.
Ekkor zene szólalt meg. Lágy megnyugtató zongoraszó és én hirtelen azt hittem az én zongorám hangja, de az nem lehet hisz az a nappaliban áll. Ahogy a muzsika szállt, fel és le, gyorsan aztán lassan, halkabban és hangosabban… Tökéletes volt. Lehunytam a szemem, próbáltam megjegyezni a dallamot, hogy később megpróbáljam eljátszani. Aztán ahogy kinyitottam őket még mindig hallottam a zenét, de a szobámban voltam, az ablak nyitva, a nappaliból, pedig szólt a zongoraszó. Éjszaka volt, az ablakot becsuktam és lerohantam megnézni, hogy ki játszik ilyen szépen. Eszem ágában sem volt arra gondolni, hogy az alak veszélyes lehet, eszembe sem jutott.
Ahogy beléptem a szobába senkit nem találtam ott csak egy szétszórt kottát és egy fekete tollat a zongora tetején. A zongora széke jéghideg volt. Magam alá tettem egy pokrócot, a kottát összerendeztem és beletettem a kottatartóba. Játszani kezdtem, nagyon lassan és nyugodtan. A dallam csodás volt és később észrevettem hogy elegáns, határozott írással dalszöveg is van hozzá. Kicsit remegő hanggal, de elkezdtem énekelni. Csak negyed óra múlva bírtam abbahagyni. Visszatértem az ágyamba és lassan, dúdolgatva álomba merültem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés