Esme viharként száguldott be a nappaliba, ahol én épp a napi újságadagomat böngésztem. Őszintén csodáltam ezt a tőle szokatlan zaklatottságot.
- Carlisle itthon van? – kérdezte feldúltan.
- Igen a szobájában. Olvas. Mi a baj, Esme?
- Semmi közöd hozzá – kicsit meglepődtem a válaszán, de hagytam, hogy felmenjen a lépcsőn, vagy inkább a robogjon a jobb szó rá?
Miközben a lapokat tovább olvasgattam, odafent nagy ajtócsapkodás, fojtott suttogás hallatszott, amiből semmit nem értettem. Aztán jó negyed óra múlva az egész "család" levonult. Mindenki arcán ott ült valami zárkózott, kellemetlen kifejezés.
- Claude, légyszives tedd el az újságokat és figyelj ránk egy kicsit – kérte Carlisle erőltetett nyugalommal a hangjában. Letettem a New York Times tegnapi számát.
- Hallgatlak.
- Esme, kérlek, vázold a helyzetet…
- Ma voltam zongoraórát tartani Elisabeth Tokinnak – igen, tudom, tudom, mi történt vele? Ugye nem esett baja? Ugye él? Rögtön éberebb lettem, gyorsabban szedtem a levegőt, amivel önmagam is megleptem. Nem kéne ennyire aggódnom érte…
- Ne félj nem esett baja – nézett rám Edward, ami valahogy megnyugtatott.
- Azon kívül, hogy egyre furább álmai vannak. Rólad. Tegnap pedig, mikor felébredt álmából valaki zongorázott a nappaliban, méghozzá egy számomra igen ismerős dallamot – leült a zongora elé. Már éreztem, hogy szorul a hurok a torkom körül. Az a kislány elmondta Esmenek, hát ezt nem hiszem el, nem néztem volna ki belőle! A francba is, most már muszáj lesz bevallanom… Gyorsan kizártam a gondolat folytatását. Edward gondolatolvasó, ami előny, de egyben hátrány is…
- Ülj le, és hallgasd, ahogy muzsikálok,
Én tudni fogom, éppen merre jársz!
Ha jól figyelsz, mindent elmesélek,
S felelek majd, ha épp válaszra vársz!

Ne mondd meg, ki vagy, úgyis kitalálom,
Idebent, belül tisztul már a kép!
Tétova álmok a holnap színpadán,
Lehet, hogy tényleg ettől szép a szép! – énekelte angyalhangon Esme, miközben játszotta alá a dallamot – Ismerős?
- Igen, az egyik kedvencem. Mi van vele? – próbáltam még menteni, ami menthető.
- Claude, te voltál ott tegnap éjjel. És nem tudom hogyan, de valahogy belemászol az álmaiba. Otthagytad a kottát, Lisa pedig eljátszotta nekem. Tökéletesen. Hallgatjuk a te verziód, Claude. Feszült figyelemmel hallgatunk.
- Van értelme hazudnom? – ha hazudom, úgyis lebukok, és akkor mehetek, amerre látok, pedig kezdem megszokni a környéket.
- Nincs.
- Rendben. Nem mondtam meg a teljes igazságot a képességemről, jóval komolyabb, mint amiről tudtok.
- Miért? Nem csak elaltatni tudod őket, ha egy légtérbe kerülsz velük? – kérdezte Rosalie.
- Nem, nem az hogy elaltatom őket, a „fő attrakció”. A szakterületem valójában az álmokban rejlik. Képes vagyok belelátni az álmokba, esetleg irányítani őket. Ha viszont irányítok, akkor az illető semmit nem tehet, én uralom az álmot és azt teszek vele, amit csak akarok.
- És miért pont az ő álmai? Miért nem egy másik lányé?
- Erről nem akarok beszélni – a múltam nem tartozik rájuk, nem szabad hánytorgatni a múlt elfeledett sérelmeit.
- Tudni akarjuk, mint vámpírok, akik menedéket adnak neked! – mondta határozottan Carlisle.
- Nem te vagy az egyetlen, aki rátalált az Illatra – mondta Emmett – Nem kell szégyellned.
- Nem, nem ez egész más… - hajtottam a fejem a két kezem közé, miközben rákönyököltem a térdeimre. Nem tudom ezt elmagyarázni…
- Aggódom érted – nézett rám bűnbánóan Esme – Azt hittem csak szórakozásból csináltad.
- Nem, nem, csak olyan…
-… fiatal?
-… magányos?
-… kedves?
-… emberi?
- Egyik se. – El kell meséljem nekik. Megpróbálom szavakba önteni, elmagyarázni, azt, amit még soha, gondolatban sem éltem át újra – Valaha, egyszer régen, rátaláltam az Illatra. Gyönyörű volt, szőke hajú, kék szemű, de nem túl magas, törékeny és finom, mint egy épp nyíló rózsabimbó… Aztán megjelent James és megpróbálta levadászni őt – itt mindenki szeme egyszerre rebbent idegesen - Nem hagyhattam… Annyira gyors volt minden, egy pillanatra nem figyeltem és megsebesítette. Eltörte a gerincét, a szemem láttára, a nő akit szerettem a halál karjaiban feküdt, a lelke, az ő halhatatlan lelke, az utolsó táncot járta, miközben James a vérét nyeldekelte. A halálán volt, amikor megérkeztünk. A többiek azt tanácsolták, tegyem őt is… őt is vámpírrá. Nehezen álltam ellen az illatának addig is, de akkor teljesen elködösült minden. A saját két kezemmel öltem meg. Borzalmas volt. Évekig nem bírtam senkinek a szemébe nézni, egyedül, szinte remeteként éltem, de nemrég halottam hogy New York környékén járt az a… az a… - nem találtam rá megfelelő szót, amivel ki tudtam volna fejezni azt a mély gyűlöletet, amit éreztem – Ő. Szóval a bosszútól felbuzdulva utána indultam. Hónapokig követtem őket, de soha nem maradt egyedül, hogy megtámadhassam és megölhessem. Mire ideértem, ti már megöltétek. Nem vehettem rajta elégtételt, de nekem az is sokat jelent, hogy nem tudta megtenni ugyanezt mással is.
Esme megrökönyödve ült némán, Carlisle elfordult, a többiek is csodálkoztak, de nem mutattak sok érzelmet.
- És ennek mi köze Lisa Tokinhoz? – kérdezte végül Alice, megtörve a csendet.
- Épp olyan, mint valaha az a lány volt. Magányos, fiatal, külsőre is… Mintha csak ő lenne az… Soha nem hittem volna, hogy valaha lesz még valaki olyan, mint ő. Nem, az illata nem olyan, de ez megkönnyíti a közelségének elviselését. Az álmaiban is van valami különleges, ő is irányítja, hogy mit tesz. Szívvel lélekkel ott van. Elhúzódik, vagy elvesz tőlem dolgokat. Felkeltette az érdeklődésem, ennyi… - pedig közel sem ennyi…
- Ezt mindet megértjük, de be kell fejezned. Nem mehetsz el többet hozzá éjszaka, élni kell hagynod, nem sodorhatsz minket veszélybe miatta. Nem akarom, hogy Lisa megtudja a titkunkat. Még nem… - mondta halkan Esme. Talán ha majd megszólal benne az anyai ösztön, és a lány eléggé a részünkké válik. Talán…
- Rendben, megpróbálom, jobb lesz így mindenkinek… - mondtam majd felálltam és felmentem a szobámba. Beléptem az egyszerű fehér ajtón, szemben a galériaablakon át az erdő nézett velem szembe. Már egy hónapja van egy szigetem, ahova ha belépek minden sokkal csöndesebb és tisztább lesz. Itt legalább hallom a saját gondolataim és egyedül lehetek, ha arra van szükségem, mint például most.
Szétnézek a szobában: A szemközti, bal sarkában áll a szinte fehér fenyőíróasztalom, rajta egy laptop, néhány CD, könyvek, újságok. Tényleg! Az újságot lenn hagytam… A másik sarokban egy nagy, puha, fehér, kényelmes fotel, mögötte állólámpa. Ott szoktam éjjelente olvasni, hacsak nem épp vadászni vagy látogatóban vagyok. Nála. Istenem, már megint itt járok? Miért jut mindenről Ő az eszembe? Miért telik minden órám kínszenvedésként, ha nem vele vagyok? Soha nem fogom megérteni… Vagy talán mégis. A szoba középső része nagyjából üres, csak egy nagy kék-fehér bojtos-rojtos szőnyeg fekszik a padlón. Az ajtó falán kétoldalt könyves, lemezes szekrények, ismét natúr fenyőből. Kicsit hasonlít a new yorki lakásomra, ahol több mint száz éven átéltem, kisebb nagyobb csoport társaságában. Ahol néhány évig Inezzel élhettem…
Milyen fura kanyart vett az élet útja alattam… Inez mindent tudott, mindent, amit tudni lehet a fajomról, nem is félt, mert megbízott bennem és mégis megöltem… de Elisabeth, ő teljesen másmilyen ebből a szempontból. Semmit nem tud a fajunkról, nem bízik bennem, de mégis különlegesnek tart (ezt Edward közölte velem), talán fél is tőlem. Talán jogosan is tenné.
Komoly dilemma elé sikerült állítania a „családomnak”: vagy ők vagy Elisabeth és az álmai. Amik ráadásul tönkre tehetik nemcsak az én sóvárgó, múltat visszaváró lelkem és életem, de másik hét vámpír és egy embernő életét is, ami lássuk be nem túl jó statisztika. Szóval marad az olvasás éjjelente, nappal pedig a néma figyelés és az általános távolságtartás, a rideg Cullen-viselkedés.
Ennyit tehetek érted, drága Elisabeth…


A dalrészlet az "Én meg a zongora" című egyházi énekből való.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés