Egész délután azon agyaltam, vajon mi baja lehet azzal a dallal Esmenek. Odalent bekapcsoltam a hifit, és táncolva-énekelve kitakarítottam, házit csináltam, főztem, még egy adag ruhát is beraktam a mosógépbe. Majdhogynem jó kedvem volt, de mindezt azért kellett, mert hétvégén elutazok! New Yorkba! Oh, édes anyaföld, mindenség kezdete, föld és ég! Ugyanis nem voltam én mindig forksi magányos, csendes lány! Igazi new yorki csaj voltam, bizony! Valaha… Voltak barátnőim, de itt… Itt nem tudtam ugyanaz maradni… Most a suli magányos farkasává váltam, pedig végzős vagyok…
Épp Katy Perry "If you can afford me" című száma szólalt meg a hangszórókból, mikor elkezdtem összerakni néhány dolgot az útra. Holnapután indulunk. Bár nem tudom, hogy bírom majd ezeket a fura álmokat társaságban… Vajon beszélek is álmomban? Juj… Elég ciki volna, ha Claude is megtudná, hogy róla álmodom… Remélem Esme nem mondja el neki, hisz ezek csak álmok… Soha nem válhatnak valóra. Bár Claude biztos nem kerül a közelembe, Edwarddal beszélget majd, mint általában a Cullenek… Kár hogy osztálykirándulás lesz, nem volna ennyi bajom, ha nem az lenne.
Minden napra egy póló az összesen nyolc, ugyanennyi bugyi és zokni, gatyából vagy három elég lesz, melltartóból se kell kettőnél több, egy atléta pluszba max. Aztán ott van a pizsama-kérdés: bugyi + ing páros vagy pizsama? Legyen pizsamagatya inggel…
Amit tudtam összepakoltam, aztán le akartam feküdni, de nem tudtam aludni, úgyhogy lementem kapcsoltam egy kis komolyzenét és közben verseket olvastam. "A világirodalom legszebb versei" hirdette a borító. Versválogatás. Néha ha unatkozom, leülök és elolvasom belőle a kedvenceim, mint például Edgar Allan Poe-tól "A holló" vagy a "Lee Annácska".
""Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"" – olvastam halkan. Milyen szomorú, ha az, akit szeretsz előbb hal meg, mint te és a hátralevő életed a gyászolásával töltöd… Milyen szomorú, milyen kár…
Aztán rátaláltam egy egészen új eddig nem látott versre. Emberi mulasztás csupán, vagy eddig nem is érdekelt ez a vers? A tudatalattim játszik ismét velem, vagy tényleg így történt, esetleg a fáradtság tette, de furcsa dolog történt:
Elkezdtem ismét csak halkan olvasni a verset, de a fejemben felzsongott Claude hangja és szinte együtt olvastuk a verset:

Luiz De Camoes: Remény, mit remélsz?

- Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
- Miért? - Valami megváltozott.
- Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
- Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.
- Lélek, mit érzel? - Így kell tönkremenni.
- Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
- Mégis, mi éltet? - Csak a múlt, az emlék.
- Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.
- Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot.
- Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
- Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
- Miért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok.
- Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
- Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.

A vers felénél hátrabicsaklott a fejem ültömben, és lassan tisztuló álomképként megláttam Claude-ot egy fehér fotelben, mögötte állólámpa fénysugara világított a falra puhán, az alászálló fény megtört a fekete haján, arany szemei a sorokat követték, halovány, vékony ajkai a szavakat formálták isteni keccsel: "- Ki vagy? - Az, aki megadta magát. - Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek." – suttogta halkan, szinte alig hallhatón. Aztán felnézett mintha szólították volna, a könyvet becsukta. "A világirodalom legszebb versei" hirdette a borító, ma este már másodjára. Ez most nem álom volt, egészen biztos, az álmok nem ilyen valóságosak… Vagy mégis?

Csengettek. Álmosan nyitogattam a szemeim, a szokatlan napfényszerű derengésben. Ritka errefelé a kóbor napsugár, mint a fehér holló a trópusokon… Aztán mikor eljutott az agyamig a tény, hogy már reggel van felpattantam. Apám lesz az! Elgémberedett tagokkal sántikáltam, vonszolódtam az ajtóig. Kinyitottam.
- Na de, Elisabeth! – mosolygott rám apám, kis, csibészes vigyorával. Valaha nagyon szívdöglesztő lehetett, de mostanra kicsit lestrapálta az utazgatás és az üzlet. Mindig volt barátnője, benne volt az iskolai baseball csapatban, gazdag szülei voltak, mindig megkapta, amit akart. Még most is e szerint az elv szerint él: addig küzd, amíg el nem éri a célját… Anya egy ideig rá se hederített, aztán mikor látta, hogy nem csak ARRA kell neki, beadta a derekát. A haja őszesbe vegyülő, rövid, barna bozont, a szemei olyan kékek, mint az enyémek, az arca korához képest nagyon jóképű, de mióta anya meghalt, nem volt komoly kapcsolata. Pótanya híján pedig, rendesen meg is küzdött velem, kamaszéveim során, kb. addig, amíg 15 éves koromban be nem költözött Port Angelesbe
- Jaj, apu olyan jó, hogy itt vagy! – ugrottam a nyakába. Hát igen, ha csak havonta egyszer látsz életnagyságú, kifejlett férfiembert, nagyon tudsz örülni a viszontlátásnak – Bocsi a cucc miatt, de a csengetésre keltem fel…
- Várj, kitalálom! Már megint olvastál…
- Hogy ismersz te engem ilyen jól? – vigyorogtam rá.
- Az apád vagyok, én is mindig elalszok, ha éjjel olvasok. A vérünkben van! – ha sikerül beiktatnia néhány órát a teendői közé, amit velem tud tölteni, mindig ez a jelmondata: "A vérünkben van, mert egyek vagyunk, Tokinok, és ezen semmi sem változtathat!" Kár hogy csak elmélet az egész, valahogy soha nem jön össze, hogy igazi apa és lánya programot csináljunk – És van valami új szerzeményed zongorára? Csak hogy érezzem, hogy nem hiába vettem meg a 18. születésnapodra.
- Aha, van egy új: Én meg a zongora.
- Na de komolyan van valami új dal? – azt hitte, viccelek ezzel a címmel, mivel ez sokszor megesik.
- Most tényleg nem hülyülök, ez a címe! Várj, megmutatom a refrént – ajánlottam, és úgy ahogy voltam, pizsamában leültem a zongorához. Eljátszottam az első 10-15 ütemet, amikor megcsörrent apu telefonja. "Várj!" mutatta az ujjával, majd kiment az előszobába. Tudtam, hogy nem jön egyhamar vissza, úgyhogy fel akartam menni átöltözni, de meghallottam egy kis részletet a beszélgetésből:
- Rendben, rendben, délben a törzshelyünkön, Tess. Én is szeretlek… - hogy mi? Én is szeretlek? Biztos, hogy jól hallottam? – Minden rendben, kicsim? – kérdezte óvatosan.
- Persze, csak fel akartam menni átöltözni. Amúgy ki volt az? Megint az üzletből hívtak? – játszottam az ártatlant, pedig valójában idebent a poklok legmélyét éltem meg. Van valakije és nekem egy árva mukkot sem szólt. Amikor egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy szereti, akkor vagy nagyon komoly a dolog, vagy csak ARRA kell, ami apunál kicsit sem kizárt.
- Menj csak, de tizenkettőkor találkozóm lesz, úgyhogy tizenegykor el kell indulnom. Addig mondjuk, elmehetnénk sétálni az erdőbe, beszélgetni, ha van kedved…
- Ez jó ötlet – villantottam egy halvány, de kedves mosolyt, majd amilyen gyorsan csak lehetett felhúztam a szobámba.
Leültem az ágy szélére, erősen megmarkoltam a keretet és próbáltam nem őrjöngve, sikítozva lerohanni apámhoz és leordítani. A vekkerre pillantottam: négy perc múlva tíz óra. Szuper… Lassan de biztosan és higgadtan átöltöztem és lementem a földszintre. Elindultunk.
Már vagy fél órája társalogtunk közhelyekről, mint például az időjárás, az erdő, a ház, a munka. Aztán apa feltette a kérdést:
- Na és mi van a fiúkkal? Van most valaki, aki tetszik?
- Nem, nem nagyon…
- Szóval van…
- Nem, nincs.
- De igen!
- De nem! – kezdtem ideges lenni. Utálom ezt a témát. És ami a legrosszabb igaza van. Fura vagyok, mint mindig, ha rám jön a "tetszik valaki" frász. Mert általában én ijedek meg legjobban a felismeréstől.
- És ki az? – folytatta, mintha nem látná, hogy felrobbanni készülök.
- Claude Cullen.
- Az ki? Csak nem megint új gyereket fogadtak örökbe Cullenék?
- De igen. És most, többet nem akarok a témáról beszélni vagy hallani.
- Rendben – törődött bele, de a szemében gyanakvó kis szikra gyúlt. Utána akar nézni ennek a fiúnak.
Tizenegy előtt néhány perccel apa elindult haza, hogy kicsinosítsa magát ennek a Tessnek. már gondolatban is undorral ejtettem ki a nevét. Öt perccel azután hogy apa BMW-je kigördült a feljáróról, felmarkoltam a táskám meg a slusszkulcsot és utána indultam. Nem fogom abbahagyni az idegeskedést, amíg nem látom a saját szememmel ezt a Tess-t. Egyszerűen nem fog menni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés