Nem tudom mennyivel mentem, de többel, mint amennyivel szabad lett volna. Ideges voltam és dühös, nem igazán figyeltem a vezetésre. Meg is lett a következménye: az erdőből elém ugrott egy szarvas, a semmiből került elő (számomra legalábbis), már csak arra maradt időm, hogy félrerántsam a kormányt. Majdnem belecsapódtam egy fába, de a reflexeimnek és az életösztönömnek köszönhetően még időben satuféket nyomtam és éktelen csikorgás közepette az autó megpördült az úton, minden összemosódott, majd a kocsi az oldalára borult. Szerencsére az anyósülés felőli oldalára, így nem esett komolyabb bajom. Kicsatoltam az övemet és lassan kinyitottam az ajtót. Kikászálódtam és elővettem a telefonom, talán azért nyugodtan, mert még mindig sokkos állapotban voltam. Tárcsáztam az autómentő számát, aztán a mentőkét is. A második hívásnál már lassan eljutott a tudatomig hogy meg is halhattam volna, ha nekimegyek a fának. Könnyezve diktáltam az adatokat a diszpécsernek, majd nekidőltem az autónak és szitkozódva, zokogva, ordítozva kiabáltam világgá az összes bajom, az álmaimtól kezdve, az apámon keresztül, az anyám haláláig.
Aztán szirénázás harsant, megérkezett a mentő, majd Swan rendőrfőnök és az autómentő. Mindenki szörnyülködött, hogy vajon mi történt, de én egy szót se voltam hajlandó kinyögni, csak annyit közöltem, hogy az apámat ne hívják fel. Bevittek a kórházba, ahol Dr. Carlisle Cullen vett kezelésbe. A fejemen lett egy kis karcolás, meg a kezemen, de semmi érdekes. Az öv helye meg végig bevérzett, de semmi egyéb.
- Még egy fél órát benn tartalak, utána elmehetsz. – nézett rám a doktor, aki nem mellesleg oltárira helyes volt, de Esmevel tökéletesen összeillettek. – Apádnak nem szóltunk, de azért gondoltam megkérdezem: felhívhatom esetleg Esmet? Ha nem mondanám el neki, lehet, hogy megharagudna… Így is aggódni fog, de nem mindegy hogy előbb vagy utóbb? – kedvesen mosolygott hozzá, úgy hogy nem tudtam nemet mondani. Nem sokat találkozok vele, de ha igen, mindig újra és újra rájövök, hogy létezik a Nagy Ő. Esme és Carlisle esetében mindenképp.
- Rendben.
- Egyébként Swan rendőrfőnök beszélni akar veled. Beengedem.
- Rendben, előbb vagy utóbb, nem mindegy? – villantottam egy fáradt mosolyt.
Charlie belépett. Apával egész jóban voltak, amíg itthon lakott, sokszor jártak együtt horgászni.
- Hello, Elisabeth, jobban vagy már? – kérdezte. Látszott, hogy nem erőssége a társalgás.
- Kösz élek, Charlie.
- Mi történt? Hiszen mindig rendes kislány voltál, soha nem kaptak gyorshajtáson vagy akármi, de most minden jel arra utal, hogy túllépted a megengedett sebességet.
- Így volt. De a sebesség volt a legkisebb dolog, ami akkor érdekelt.
- Mi történt? – tette fel a kérdést újból.
- Apa becsajozott. Azt mondta neki, hogy szereti – kezdtem újra könnyezni, de annyi undorral és dühhel formáltam a szavakat, hogy a rendőr felvonta a szemöldökét – Látni akartam, ki az, akit eltitkol előlem. Nem értem miért nem mondta meg, nem bízik bennem? A tulajdon lányában? Akkor ki a francban bízik, ha nem bennem? Egyébként egy szarvas okozta a problémát – sóhajtottam a végén fáradtan.
- Értem. Sajnálom, asszem most jobb, ha megyek. Pihenj, Cullen doktor azt mondta, hazavisz majd, mert az autód szervizbe került. – Akkor benne vagyok.
- Oké – álltam fel a betegágyról. – Viszlát.
- Viszlát, Elisabeth.


A doktor nagyon lassan vezetett, pedig alig vártam, hogy hazaérjek. Csigalassúnak tűnt.
- Nem mehetnénk kicsit gyorsabban, Carlisle? – kifejezetten kérte, hogy a kórházon kívül tegezzem. – Alig várom, hogy hazaérjek… - azonnal gyorsított. És sokkal gyorsabb volt, mint én délelőtt, de nem zavart. Biztonságban voltam.
- Azt hittem, nem akarsz gyorsabban menni a megengedettnél, a baleset után – ez kedves tőle. Carlisle mereven az útra nézett, profilból is roppant jóképűnek találtam.
- Nem erről van szó. Délelőtt a lábam a pedálon ragadt és túl hirtelen jött az a szarvas, mert csak a gondolataimra koncentráltam… Hülyeség volt…
- Az. Holnap Edward és Claude érted jönnek és kivisznek magukkal a seattlei reptérre. Gondolom az osztálykirándulást, nem akarod kihagyni…
- Persze, hogy nem. Már alig várom, hogy visszatérhessek kicsit New Yorkba.
- Miért? Jártál már ott korábban? – nézett rám.
- Sokáig ott éltem – fordultam az út felé – Amíg anyámról ki nem derült, hogy rákbeteg. Ide költöztünk, hogy talán a friss levegő jót tesz, apám pedig itt nevelkedett, de anyám meghalt. Mi pedig itt ragadtunk és csak telnek a napok, apa lassan megöregszik, elidegenedünk, elhidegülünk egymástól és végül, majd már nem is tartjuk a kapcsolatot… - festettem le nem túl fényes jövőképem.
- Sajnálom… - mindenki ezt mondja. Aki meg nem mondja, az gondolja.
Végül (meglehetősen gyorsan) megérkeztünk a házunk elé. A fehérre meszelt egyemeletes ház szinte világított az erdővel a háttérben. Különös melegség és szorongatás járta át a szívem.
- Köszönöm a fuvart, Carlisle és üdvözlöm a családot, főleg Esmet. Tényleg, mit szólt a balesethez? – jutott eszembe hirtelen.
- Természetesen nagyon aggódott, de megnyugtattam. További szép napot, Lisa! – köszönt el.
- Neked is!
Még merengtem egy kicsit abban a három másodpercben, amíg az autó eltűnt az egyik kanyarban. Hiányzott a családom. Az, aki régen voltam, de legalábbis az érzés, a személyiségem. Soha nem voltam csöndes. Remélem ez a két nap, az osztálykirándulás után Clarie-éknél, jót tesz majd. Jót fog tenni. Bevásárolok majd könyvből, ruhákból, elmegyek moziba, talán felhívom Tarát, hogy vigyen el bulizni. Igen ez így jó lesz.


Másnap nagyon korán keltem, mint, általában ha izgulok az épp aktuális napért, és ezért a napért izgultam. Vasárnap volt, egy gyönyörű, szürke, esős-záporos, tökéletes forksi vasárnap. Megreggeliztem, eltettem a nemrég olvasott verseskötetet, az mp3-asomat, meg a fényképezőgépem. Ha New Yorkba megyünk, muszáj készítenem néhány képet, hogy ne feledjem az én drága szülőföldem.
Egyébként az idő nagy részét egy New York közeli rezervátumban töltjük, kis faházak, tavacska, erdő és őzikék. Valami kis dimbes-dombos vidéken leszünk, semmi nagy program nem lett rendezve, egy nap városnézésen kívül, mintha vakációra mennénk.
Odakint dudáltak. Megjöttek a fuvarozóim. Ajtót nyitottam és kivittem a sporttáskám.
- Jó reggelt! – köszöntem. – Csak ennyi lesz a csomagtartóba, remélem, befér.
- Neked is jó reggelt – mosolygott rám Edward, mintha valami vicceset mondtam volna és elvette a csomagom. Furcsa érzéseket látni az arcán…
- Claude?
- Az autóban. Valahogy nem akart kiszállni.
- Rendben. Még bezárok, meg hozom a hátizsákom, utána indulhatunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés