Edward vezetett, körülbelül úgy, ahogy az apja, de vele már nem éreztem olyan biztonságban magam. Kicsit ideges is voltam még a tegnapi miatt, a biztonsági öv bántotta a kék-zöld-lila mintás tegnapi zúzódásom.
- Carlisle mondta hogy tegnap volt egy kis baleseted, remélem nem zavar, hogy gyorsan hajtok, de muszáj, ha oda akarunk érni.
- Nem, nem zavarna, ha nem fájna a hasamon a sérülésem.
- Nagyon rossz? Még visszafordulhatok, ha kell – ajánlotta.
- Nem, nem, még ha fekvőgipszbe raknának, akkor is menni akarnék.
- Miért? – kérdezte Claude. Fél óra alatt először szólalt meg.
- Mert a hétvégét New Yorkban töltöm a kirándulás után, kicsit, mit kicsit, 180 fokos változást tervezek.
- Rövid, lilára vágatod a hajad és neonzöld kontaklencsét szerzel?
- Nem, de nem leszek néma, magányos elveszett kislány. Nem illik hozzám ez a stílus. Muszáj kitörnöm, különben megőrülök. Mellesleg már mutatkoznak a jelei.
- Mint például?
- Például… hm… jobb, ha nem tudod – tértem ki. Az álmaimnak semmi köze hozzá, a hülye tudatalattim tehet mindenről. Csak tudnám, honnan veszi azokat a baromságokat… Soha nem nézek, vagy olvasok könyveket, filmeket, amik ilyesmiről szólnának, egyáltalán nem is értem miért vesztegetem a gondolataim erre az egészre…
- És mit teszel a változás érdekében? – vette át a szót Edward.
- Először is feltankolok könyvből, mert rohadtul unatkozom egyedül, aztán veszek néhány új ruhát, hogy ne legyek már olyan szürke, elmegyek bulizni, és jól kiábrándulok belőle, ja és elmegyek moziba egész napos elfoglaltságként.
- Neked ennyi elég, ahhoz hogy megváltozz?
- Bőven sok.
- És mi az, hogy unatkozol?
- Tudod unatkozni, úgy szoktam, hogy nem tudok mit csinálni magammal, egyedül vagyok, magányosan, elhagyatottan és széttépnek a vágyaim.
- Miért nem valósítod meg őket?
- Nincs rá erőm. De hagyjuk inkább a témát – hárítottam a többi kérdést. Nem volt kedvem arról beszélni, hogy mekkora lúzer vagyok.
Az út további részén komolyzenét hallgattam és néztem a tájat. Sokkal hamarabb odaértünk, gondolom a sebesség révén, még egy csomót kóvályogtam a check-in előtt, amíg a többiek is megérkeztek. Edward épp telefonált, amikor Claude mellém lépett, gondolom Bellával beszélt, mert gyönyörű, ezer wattos mosoly terült szét az arcán.
- Mit csinálsz? – kérdezte mögülem a fiú.
- Nézelődöm…
- És élvezed?
- Jó nézni őket és ki találni épp mit gondolhatnak, mit miért tesznek…
- Kis gondolatolvasónak hiszed magad?
- Nem, de jó emberismerőnek.
- Akkor nem értem miért nincsenek barátaid…
- Azt nem mondtam, hogy az is vagyok, mármint jó emberismerő – mondtam kicsit keserűen.
- Ez nem hangzik túl biztatóan.
- Azt viszont észrevettem, hogy te más vagy, mint a többi Cullen: folyton beszélsz és kérdezel. Na jó nem folyton, de gyakran…
- Nem kell hasonlítanom hozzájuk mindenben. A magam ura vagyok.
- Az meglátszik – indultam el a tanárunk felé, lassan mindenki összegyűlt és végre elindulhatott a reptéri herce-hurca.

Útközben zenét hallgattam, olvastam, és a kimaradt időben vasmarokkal szorítottam az ülés karfáját, ugyanis repülés közben félek. Annyi baleset történik, hogy ez nem is csoda, elég sokan félnek a repüléstől. Mint például én. Többször is rám jött a hányinger, úgyhogy kimentem a mosdóba.
Amikor másodjára jöttem visszafele, megbotlottam egy táskában és elestem. Percekig nem álltam fel, mert féltem tényleg elhányom magam. Csak hallgattam a repülő morgását és feküdtem a padlón.
- Kényelmes ott? – kérdezte hirtelen valaki, mire majdnem megállt a szívem ijedtemben. Annyit azért alapból levettem, hogy az illető Nike tornacsukát hord.
- Igen, nagyon – morogtam Claude-nak– kényelmesebb mit egy hányózacskóval randizni a helyemen.
- Miért randiznál te egy hányózacskóval? Rosszul vagy?
- Igen – vallottam be miközben feltápászkodtam. Azt nem tettem hozzá, hogy a repülés miatt.
- Félsz a repüléstől? – kérdezte a fekete hajú mögül Edward érdeklődve.
- Aha – válaszoltam miközben felültem. Mindketten érdeklődve néztek rám.
- Mióta?
- Mióta olyan sok a repülőbaleset. Félek, hogy lezuhanunk, ideges leszek tőle, felfordul a gyomrom, hányingerem lesz és paff.
- Hát ez nem túl jó…
- Miss Tokin, visszafáradna a helyére, hogy végre leszállhassunk?
- Azonnal, tanárnő – fordítottam ég felé a tekintetem majd szenvedést játszva visszavonszolódtam a helyemre. Claude és Edward nagyban mosolyogtak. Ez vagyok én valójában… az oktatás szenvedő alanya.

***

Egy hét. Kemény egy hét telt el. Tömény, meglepetésekkel és őrületbe kergető tényekkel teli egy hét. Még mindig nem hiszem el azokat a dolgokat, amiket láttam, hallottam és kikövetkeztettem. És álmodtam is… Szóval lássuk az elmúlt egy hét történéseit:

Vasárnap: Repülőút, totál kikészített idegrendszer, saját szobát kaptam, közös a fürdő, kipakolás. Semmi különleges nem történt, azon kívül, hogy feltűnően kivirultam a New York környéki levegőtől.

Hétfő: Az idő borús volt, néha csepergett az eső, de ez engem nem zavart, kimentem a rezervátum saját erdejébe és kóvályogtam kicsit. Rátaláltam egy vízesésre is, egészen kicsi volt, alig nevezhető vízesésnek. A környékén lévő sziklák egy magaslatra vezettek, ahova rettentő kínok árán másztam fel, de megérte: gyönyörű kilátás nyílt az erdő felett kúszó felhőkre.

Kedd: az őrület első napja. Kisütött egy kicsit a nap, majdnem úgy, mint Forksban szokott, egy évszázadban egyszer. Úgy tűnik, vannak még csodák… Rögtön elindultam az erdőbe, de most más irányba, mint előző nap. Bár ne tettem volna.
Már kezdett ritkulni az erdő egy tisztásra értem volna, amikor hangokat hallottam. Először is, nem léptem ki a tisztásra, a szél a szemembe fújt, hozta a hangokat, nem akartam társaságot a napozáshoz. Másodszor, hallgatóztam.
- Itt elbújhatunk, úgyis mindenki a szálláson sütteti magát, senki nem fog utánunk jönni.
- Így van, de ma éjjel el kell mennünk vadászni, még a végén valakinek baja esik… - nem értettem miről beszélnek, de rájöttem hogy ezek az én, szépséges, tüneményes szállítóim: Edward és Claude. Miért bújnak el? Milyen vadászat? Kinek és főleg miért esne bárkinek is baja? Meg akartam kérdezni, de csak egy lépést jutottam előre, mert megláttam őket. Ledermedtem. Claude félmeztelenül állt, Edward pedig félig kigombolt inggel ült a fűben, de nem is az volt a leglélegzetelállítóbb, hogy isteni izomzatuk volt, hanem az hogy mindkettejük bőre, mintha gyémántokkal lenne kirakva, egészen aprókkal, csillogott, visszaverte a napfényt. Gyönyörű volt.
- Végre leülhetek olvasni – heveredett le Claude.
- Szerintem én felhívom Bellát, borzasztóan hiányzik – közölte szándékát a másik fényes bőrű. Hihetetlen volt és ijesztő egy kicsit, de leginkább az első helyezett a "Nem értem jelenségek" listámon. Azért biztos, ami biztos alapon lefotóztam őket többször is. Utána visszamentem a szállásra és bezárkóztam a szobámba, ki se jöttem egész éjjel.

Szerda: A nap fárasztóan telt, este mégsem jött álom a szememre, de mint általában elértem arra a pontra, amikor minden kicsit összefolyik. Sötét, holdvilágos erdő képe tárult elém szédítően sebesen haladó emberalakokkal, előttük egy farkas futott, úgy tűnt azt üldözik. Vadásztak rá. Eszembe villant a tisztás szélén hallott mondat: "ma éjjel el kell mennünk vadászni", és ahogy jobban megnéztem tényleg Edward és Claude alakját véltem felfedezni. Mindketten megtorpantak, szél borzolhatta volna a hajam, ha lett volna hajam, de nem volt, csak mint külső szemlélődő vettem részt a dologban.
- Ki az? Ki van ott? – kérdezgették, én pedig, mint lassan folyó vízben a fuldokló, puha sötétségbe merültem.
Egy fehérre meszelt falú, látszólag elhagyatott szobában voltam, mindenütt lefóliázott fehér bútorok, körös-körül vér, mintha egy gyilkosság színhelyén volnék. Mindössze két ablak volt, enyhe félhomály uralkodott, egyetlen bútor állt fólia nélkül a tágas tér közepén, egy kanapé, aminek hátulján egy láb lógott le. Odaszaladtam, úgy gondoltam a hulla lesz, de nem. Claude feküdt ott, kissé kifacsarodottan, de kényelmesen. Szemvillanásnyi idő alatt ugrott fel és lépett elém, természetellenesen gyorsan. A szeme most mélyvörös volt, a megszokott aranybarna helyett, fehér inget és fekete nadrágot viselt, arca pedig vad zaklatottsággal kevert izgalmat tükrözött.
Megcsókolt, fájón, szenvedélyesen, mintha a számon át akarna felfalni. Sós, fémes ízű, forró folyadék ömlött a számba, de nem húzódtam el, csak nyeltem, élveztem az ízét, és még inkább Claude ajkaira tapadtam, mintha kiszívhatnám belőle a lelkét rajtuk keresztül. Ahogy elváltunk, ő lassú, kéjes vigyorra húzta száját, amelyből előbuggyant a sötéten vöröslő vér, lefolyt az állán, majd a nyakán lassított. Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy lenyaljam onnan, hogy egy csepp se vesszen kárba, és végül engedtem a kísértésnek. A fiú reakcióit figyeltem, ahogy a nyakához hajoltam és lenyaltam a kóbor cseppecskét, de nem mozdult, csak figyelt. Félnem kellett volna, undorodnom magamtól, legalább megijednem, de nem ment, teljesen úgy viselkedtem, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
- Ízlik? – kérdezte, én pedig féltem attól, amit válaszolni akartam és válaszoltam is: bólogattam. Igen! Igen! Igen! Üvöltöztem legbelül, de nem éreztem helytelennek – Remek.
Csak ennyit mondott és az álom szertefoszlott.
Izzadtan, szabálytalanul nagyokat lélegezve ébredtem, csak kevés választott el a sikoltástól, így a kezem a szám elé kaptam. A szemem kitágult, a torkom elszorul ijedtemben. Ahogy elhúztam a kezem a szám elől, a holdfényben fekete, csillogó folyadék tapadt rá. Vér.
Fél kézzel kapkodtam papírzsepi után, de nem találtam. Hogy az a jó…! Ki kellett mennem a közös fürdőbe. Veszélyes volt de túléltem, anélkül hogy bárki meglátott volna. Tanulság: óvatosan sikoltozz, ha a közös fürdőben tiszta koripálya a csempe és véres a szád.
Egész éjjel nem bírtam aludni, csak pirkadatkor jött álom a szememre ismét.
Csütörtök: egész nap rá se bírtam nézni a Cullenekre, még rájuk gondolni se. Borzasztóan féltem, bár inkább szorongásnak hívnám, mint amikor mandulaműtét előtt állsz és tudod, hogy jó kezekben leszel mégis félsz. Én azt hajtogattam magamban ez csak álom, a tudatalattim játéka az érzékeimmel, a valóság az, hogy nem fognak bántani.
Aztán délután kimentem a tisztásra. Megint ott voltak, majdnem vissza is fordultam, de a kíváncsiságom erősebb volt az agyamnál és az észérveknél. Ha nem vagyok ott, és nem nyomja a lábam a bakancsban rejtező kavics, el se hiszem, hogy nem álmodom ismét. Fogócskáztak. De nem ám, mint a földi halandók, hanem a fákon ugráltak körbe-körbe, a gondolatnál is gyorsabban, a léptük nyomán ágak hullottak le a fákról, a nedves talajban pedig ottmaradt a cipőnyomuk.
- Megvagy! – kiáltotta Edward vigyorogva és már repült is tovább.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy – számolt Claude, majd ő is nekiiramodott. Egy ideig figyeltem őket, készítettem egy rövid videofelvételt róluk, csak a saját megnyugtatásomra, hogy nem káprázik a szemem, aztán visszaindultam hogy összepakoljam a cuccom, és összerázzam a gondolataim.

Péntek: New York, városnézés. Szinte megtartottam az előadást a tanárok helyett, Claudeddal az oldalamon. Dögunalom volt. Aztán tizenegy körül elbúcsúztam (jobban mondva leléptem) a többiektől és a Manhattani rezidenciánkba utaztam a nagymamámékhoz, Clare-ékhez. Nagyi a hatalmas sütiadaggal köszöntött, nagyapa pedig a Times lapjait böngészte, szokásához híven. Csodás volt megérkezni a rég látott szobámba, a falakon képek, anyáról és a családomról, sztárokról (igen, egy Orlando Bloom posztert is kiraktam), híres festményekről. Kultúrált család a miénk.
Első dolgom volt leülni az íróasztalhoz és szépen sorba szedni a furcsa "Cullen" tüneteket.
Valóság:
- gyorsaság
- erő
- szépség
- változó szemszín
- hideg, fehér bőr, ami a napfényen gyémántként csillog
- vadászat
- néha gondolatolvasás.
Álmok:
- vér
- valós érzések.

Ha most így leírva megnézem, azt mondom vámpír, de… semmi de. Ha csak mese ennyinek se szabadott volna történnie.
Bekapcsoltam a számítógépet és felléptem az Internetre. "Valódi vámpírok" pötyögtem be a Google keresősávjába. Több száz találat jött fel, de egyik se volt hasonló ahhoz, amit kerestem.
" New Yorki goth találkozó. Téma: a minket körülvevő egyéb lények: vámpírok, vérállatok, boszorkányok. Időpont: most szombat, este tíz." Nincs vesztenivalóm, elmegyek. Amit a tartalomról írnak, az alapján, legendákat, különböző történeteket vizsgálnak, hogy mennyire igazak. A felhívás alatt nagy fekete-fehér betűkkel ez állt: "BELÉPÉS CSAK GOTHOKNAK!" Remek, végre használhatom a nagyi leselejtezett és nekem adott piperéit…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés