Másnap estére beadtam a nagyiéknak, hogy moziba megyek és az is lehet, hogy utána elmegyek kicsit bandázni. Szó nélkül bevették.

Szóval, ha goth gyorstalpalót vennél, előbb kérj tőlem tanácsot, mert néhány egyszerű lépésben megoldható a gothosulás.
Első lépés: elő a szempillaspirállal és minden sminkkel, ami fekete. Vettem egy fekete hajfestéket is, de nem volt szívem a tejfölszőkéből szürkét csinálni egy hónapra, mire kivakarom a festéket belőle. Úgyhogy csak húztam néhány csíkot bele szempillaspirállal. Egész tűrhetően nézett ki. Ezután zombihercegnőt sminkeltem magamból, egy kéthetes hulla is megirigyelt volna…
Második lépés: szintén fekete cuccokat kellett szerezzek, de itt nem a ballagási szoknyámra gondoltam. Elmentem péntek délután egy kölcsönzőbe és beszereztem egy goth Lolita cuccot, jelmezes buli címszó alatt. Hát néztek is rám az eladó pasik. Fekete-fehér tütü minden mennyiségben, fűző, és mindezt nagyon cukisan. Komikus a végeredmény a kezdethez képest. Szerintem…
Harmadik lépés: keress egy bokáig érő, bő, fekete, lehetőleg szövetkabátot, hozzá pedig bakancs. Kiegészítőnek jöhet egy szegecses nyakörv, egy-két kés, halálfej, egy fekete hátizsák, amiben viszek egy tökegyszerű noteszt meg egy tollat. Írószerszámot nem rontok meg gothosítással.
Három plusz egyedik lépés és egyben a legnehezebb: osonj ki a lakásból észrevétlenül, láthatatlanul mégis elköszönve a nagyszüleidtől. Ugye hogy nehéz? De ha épp egy esti talkshow megy a tvben, nagyon is könnyűvé válik a feladat…


Szóval, ha ezzel mind megvagy, nagyon, nagyon keveset és tőmondatokban beszélj, a lehető leghalottabb hangon. Az utcán lehajtott fejjel vonultam végig, viszonylag száraz idő volt, a járda kicsit nedves.
A megadott cím egy lerobbant gyárépület volt, egy sikártorban volt a bejárat. Hevesen vert a szívem, az eddig erősen szemembe húzott kapucnit lehúztam. Inkább most bukjak le, mint utána…
- Üdv néked, halandó! – köszönt néhány fekete csuklyás alak a bejáratnál. Beléptem. Erős és testes félhomály uralkodott odabenn, régi tornaszőnyegek szolgáltak ülőhelyül, kisebb összetákolt színpad állt a terem szemközti végében, mellette néhány ember beszélgetett vadul gesztikulálva, gondolom a szervezők… a bevezető után rögtön a lényegre tértek.
Az első faj a vérállatok voltak, nem nagyon figyeltem oda inkább egy civil ruhás, hókabőrű pasi érdekelt, aki egyfolytában engem szuggerált, mintha a fejembe akarna látni. Azon aggódtam, hogy észrevette, hogy nem vagyok idevalósi. Egyenes szőke haja volt, aranysárga szeme. Épp, mint Claudenak, Esmének és Edwardnak. Aha! Megvan! Biztosan ő lesz a bemutató elem. Kár hogy engem már nem ér meglepetésként, hogy vámpír. De vajon mire gondol most? Azt a kíváncsi jó eget rám, ez egy vámpír! Mi van, ha olvas a gondolataimban, mint mondjuk, ahogy Edward is kitalálta a gondolataimat…?
- A vámpírok, borzasztóan szeszélyes lények, általában embervérrel táplálkoznak, de vannak olyanok is, akik állatok vérén élnek, nekik aranyszínű a szemük, míg a veszélyesebbeknek mélyvörös. A bőrük általában hófehér, mert nem akarják, hogy meglássák őket a napfényen, mert olyankor a bőrük fénylik. Hihetetlenül gyorsak és erősek, esetenként különleges képességekkel bírnak. Külsőjük és képességeik mind vadászatukat segítik, mondhatni nincs tökéletesebb ragadozó, mint egy vámpír. Hogy lássátok, miről is van szó, bemutatom nektek Jonathant, a vámpírt.
Ahogy fellépett a fényre jobban megnézhettem magamnak: vállig érő az enyémhez hasonló szőke haja volt, finomvonalú arcéle, helyes arca. És végig engem nézett.
Hirtelen fájdalom hasított a szemeimbe. Felszisszentem. Mindenki rám nézett a környéken, aztán kitágult a pupillájuk.
- Egy… egy… másik vámpír! – suttogta valaki miközben rám mutatott. Nem értettem miért hiszik ezt.
- Ő csak az egyik társam, ő sem iszik embervért, nem vörös a szeme – termett mellettem hirtelen a férfi. Megszólalni se tudtam, hogy esetleg tiltakozzak, rögtön védelmébe vett.
- Nem tudom ki és mi vagy, de borzasztóan nagy bajt csináltál ezzel a kis magánszámmal. A szervezők azt hiszik, vámpírok nem léteznek, és én csak egy szélhámos vagyok. Teljesen behülyítik a népet ezzel a sok hazugsággal…
- Claude von Castell – fogalmam sincs honnan jött ez a név a számra, de Jonathan mindenesetre úgy engedett el mintha tüzes vashoz ért volna.
- Akkor értem már miért – suttogta nekem, majd a többiekhez fordult és elnézést kért – úgy érzem, Annát biztonságba kell helyeznem, neki még nehéz ellenállni.
Kirángatott az épületből, és bevágott egy sportkocsiba, bekötötte az övemet.
- Ha nem állsz ellen, nem esik bajod – mondta, mikor bevágódott mellém a vezetőülésre. A központi zár zavaróan hangosan kattant, tudtam nincs menekvés – Hogy hívnak? – a hangja még Alaszkánál is hidegebbnek érződött, önkénytelenül is megdörgöltem a karomat.
- Elisabeth Tokin. És vámpírságodban kit tisztelhetek, a magam halandó módján? – a félelmem könnyen bátorságba fordult, megoldotta a csípős nyelvemet.
- Jonathan… Mustang – mellettünk épp egy piros Mustang állt meg a lámpánál.
- Ember vagyok, de nem vak és nem is hülye. Én igazat mondtam, te is mondj igazat! – követeltem.
- Jonathan Favela, a teljes nevem.
- Aha… és tényleg vámpír vagy? – ha igen, akkor léteznek vámpírok, ha nem, akkor is léteznek vámpírok. Egy egész családra valót ismerek, lassan összeállt a kép: a napsütéses napokon Cullenék felszívódnak, campingezés címe alatt, nem nagyon létesítenek közeli kapcsolatot emberekkel, gondolom a kísértés miatt, Jasper olyan merev emberi társaságban, mint aki karót nyelt, ki tudja hány évesek már, hiszen kitűnő tanulók, biztos ezerszer megtanulták már az egész tantervet. Egyre több fura dolog lelt magyarázatra bennem, de elmélkedésem megszakította a válasz:
- Ismersz más vámpírokat?
- Nem válaszoltál…
- Ismersz más vámpírokat vagy sem?
- Ismerek. És te az vagy?
- Igen. Honnan ismered őket?
- Ugyanabban a kisvárosban laknak, ahol én.
- És honnan ismered Claude von Castellt? – a név kiejtésekor még inkább gyorsított, kezdtem a vámpírtulajdonságok közé sorolni a balesetveszélyes autóvezetési stílust.
- Az az én dolgom.
- Nagyon nem, ha ide fog jönni, és ide fog jönni, ez biztos.
- Miért jönne ide?
- Hogy téged elvigyen a közelemből. Belemászott a szemeidbe, ha nem vetted volna észre… Nem tudom hogy csinálta és miért, de lényegtelen is. A lényeg hogy idejön. Nem szeretnék vele az utcán összefutni.
- Akkor hová viszel?
- Ki a város szélére, a villába.
- Talán beszélj velem úgy, mint aki nem tud semmit! Nem vagyok a cimborád, hogy tudjam hová viszel, világos?
- Mint a Nap. Mondhatjuk, hogy a lakásomra viszlek…
- Mi az, hogy mondhatjuk? Mindig is utáltam, ha az öregek rébuszokban beszélnek…
- Szóval öreg vagyok? Nem is tudom, miért bámultál úgy, mint akinek majd' kiesik a szeme…
- Szóval miért csak mondhatjuk, hogy a lakásodra viszel?
- Mert ez a régi lakásom. Pontosabban lakásunk…
- Kiknek a lakása volt?
- Az enyém és néhány társamé, de már régen nem járunk oda…
- Hagyjuk, úgyse tudok meg semmit tőled… - fordultam az ablak felé.
Odakint úgy suhantak el a város fényei, mint hatalmas hullócsillagok, üstökösök, néhol villogott a fény, az ég alja szürke volt a szmogtól, de még így is gyönyörűnek tűnt. Most hogy már tudtam Cullenék, még Esme is, mind vámpírok, kissé féltem, de eddig soha nem mutattak ártó szándékot, állatvérrel táplálkoznak. Eddig úgy tekintettem rájuk, mint egy békés, kissé fura családra, de most már csak egy csapat vámpír voltak. Bár ahogy jobban belegondolok ez egyáltalán nem jogos részemről… Hiszen soha nem mutatták jelét, hogy meg akartak volna ölni, egy pillanatra sem, egyikük se esett kísértésbe. Talán egyszer lesz alkalmam megbeszélni ezt velük is… Ha túlélem ez a Goth Kalandot…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés