Egy idő után letértünk az autópályáról, közúton, majd elvadult földúton haladtunk, aztán hirtelen megpillantottam a fák takarásából elém táruló hatalmas épületet. A hófehér falak szinte világítottak a holdfényben, és még az előtte elterülő park gondozatlansága sem tette lelakottá. Gyönyörű volt.
- Miért mentél el innen? – mert kellett hogy legyen valami nyomós oka, arra hogy itt hagyta ezt a csodát.
- Muszáj volt. Menekültem.
- Mi elől?
- Semmi közöd hozzá – állította le a motort, majd kiszállt. Szinte nem is láttam hogy megmozdult, máris az ajtómnál állt és kinyitotta. Aztán újból megmarkolta a csuklóm és sietve, szinte bevonszolt az épületbe.
Belül nagy volt a homály, mindent por borított, bár a bútorok le voltak fedve lepedőkkel, fóliával, de ugyanúgy látni lehetett hogy rég tette ember a lábát az épületbe. Kezdett de ja vou-m lenni. Aztán beléptünk egy nagy terembe, fehér falak, fehér lepedős bútorok és vér, mindenütt szétkenve a falakon, a takarókon, mindenen.
- Már jártam itt… - suttogtam, mintegy magamnak, körbefordultam, a kanapét kerestem Claude-dal. És ott volt, ugyanúgy, mint álmomban.
- Calude – teljesen összezavarodtam.
- Elisabeth – szinte köszönésnek hangzott, ahogy a nevemet mondta.
- Jonathan – lépett elő Edward az ajtóból.
- Edward – Jonathan hangja még mindig hideg volt – Most pedig tisztázzuk Ms. Tokin ügyét.
- Mi ez, bíróság? És milyen ügy? Egyáltalán mi a fenét akar tőlem három vámpír? – lehet, hogy nem így kellett volna a két Cullen tudtára adnom, hogy tudom micsodák… Kicsit döbbent fejet vágtak, aztán kétségbeesettet, aztán a szőkéhez fordultak és dühösek lettek. Mindezt egy másodperc alatt. Ez ám a gyorsaság, itt nincs fáziskésés.
- Te elmondtad neki? – üvöltötte Claude.
- Nem. Egy goth továbbképzésen láttam meg…
- Már előtte rájöttem – közöltem.
- Hogyan? – döbbent meg újból Edward.
- Először is, az álmaim. Claude. Utána mindnyájótok szemszíne ugyanolyan, pedig nem vagytok rokonok. Aranyszínű szem, ami a legkevésbé természetes. Aztán ott van a napfény, eltűntök, ha szép az idő, de én meglestelek titeket a héten. Csillog a bőrötök, mint egy gyémánttal kirakott szoboré. Két nap múlva pedig fogócskáztatok. Erő és gyorsaság. Ha mindet összevesszük, leginkább egy vámpírhoz hasonlít. Nemde?
- Nem hittem volna, hogy ilyen szemfüles vagy…
- Pedig igen, az vagyok halandó ember létemre. Olyan arrogáns és lenéző dolog ez a vámpírság…
- Szóval arrogánsok és lenézőek vagyunk? – háborodott fel Claude.
- Pontosan – böktem a mellkasa közepére a mutatóujjammal, mire ő villámgyorsan megragadta a csuklóm – Eressz el!
- Nem.
- Eressz el!
- Nem – kezdtem ideges lenni, a vérnyomásom az egekben szaladgált.
- Eressz! – próbáltam erőszakkal kitépni a kezem a szorításából, de nem engedett – Eressz el, vámpír! – amennyire hideg tudtam lenni, annyira voltam hideg és lenéző. Eleresztett.
- Ezt talán nem kellett volna – szólalt meg Edward mögöttem.
- Mi legyen a szemfüles kisasszonnyal? – tette fel a kérdést Jonathan.
- Természetesen hazamegyek! – kiáltottam – Egyáltalán mi ez a hercehurca, miért kellett idejönnöm és ti miért jöttek?
- Megijedtem, hogy Jonathan zsákmányként hoz magával. Azt, pedig nem hagyhatom – közölte Claude miközben az egyetlen ablakon bámult kifelé. Sajnáltam hogy levámpíroztam.
- Miért akarna megcsapolni? Hiszen aranyszínű az ő szeme is, nem vörös.
- De ez nem volt mindig így… Jonathan még elég frissen megtért vámpír lehet, hisz egy éve még gyilkolt.
- Így van, de jobb az önuralmam, mint a tied! – ez a kijelentés láthatóan fájt Claudenak.
- Miről maradtam le? – kérdeztem gyorsan.
- Csak egy fél évszázadról, Lisa. Ez az ő dolguk – tette kezét a vállamra Edward.
- De…
- Semmi de. Haza kell menned, már biztosan aggódnak érted a nagyszüleid!
- Honnan tudod, hogy a nagyszüleimnél vagyok? – haha most megfogtalak. Talán mind hallják a gondolataim?
- Mivel édesanyád meghalt, édesapád port angelesi, és valaha new yorki voltál, arra gondoltam nem egy barátnődhöz mész aludni, ebből egyenesen következik hogy rokonnál vagy, szóval a legközelebbi, esetlegesen new yorki rokonaid a nagyszüleid lehetnek – ez úgy hangzik, mintha a quantum fizika alapjait akarná megmagyarázni nekem. Azt pedig, lehetetlen. Szóval, ha azt mondom gondolatolvasó, akkor akármit mondhat, akkor is az. De ezt inkább nem mondom ki, még a végén pofára esek ezzel az elmélettel.
- Aha. Szép elmefuttatás, de nem jön be. Mindegy. Lépjünk tovább. Haza akarok menni, remélem érthető, miért.
- Miért is? – fordult el az ablaktól Claude és egyenesen a szemembe nézett. Egy pillanatra levegőt sem kaptam, beleestem a szemeibe, mint amikor először láttam. Egy szót sem bírtam szólni, szinte szoborrá változtam – Szóval miért?
- Mert… - vettem erőt magamon – Mert nem tetszik ez a hely. Vér a hófehéren, gyilkosság jut eszembe róla és félek, én is lehetek áldozat. Álmomban, egyszer vadász voltam, de gyenge és te itattál meg azzal, ami életet hoz nektek. Félek, egyszer én is eggyé válok veletek. Félek, hogy élvezni fogom. El akarok menni innen!
- Miféle álmok voltak ezek, Elisabeth? – a nevemet suttogta, ahogy először.
- A te álmaid voltak, Claude! – kiáltottam miközben hátráltam.
- Nem. Ezek a MI álmaink – suttogta újból, mint a jeges északi szél.
- De nincs MI! Csak te vagy és én, nincs MI!
- Honnan tudod?
- Érzem.
- És biztos, hogy esélyt sem látsz arra, hogy kettőnk között van valami?
- De, van valami köztünk, különben nem tudom, hogyan másztál a fejembe, vagy miért olvassuk ugyanazt a verset egyszerre?
Ekkor lábdobogás és ajtócsapódás hallatszott, az ajtóban két vámpír jelent meg. Egy férfi és egy nő. Mind meglepődtünk, hiszen nem is próbálták leplezni érkeztüket.
- Támadók – kiáltotta Edward, miközben mindhárman elém álltak. Mint a macskák úgy fújtak egymásra – Lisát akarják! Claude vidd őt innen!
- Két emelet magasból? – kérdeztem, de utána eszembe jutott, hogy ők vámpírok – Oké – egyeztem bele.
- Majd mi elintézzük – tette hozzá Jonathan.
Elbúcsúzni, vagy esetleg a felém ugró, eltorzult arcú nő vörös íriszeitől megijedni sem volt időm, mert Claude hátulról megragadott és kiugrott a zárt ablakon. Egy ablakszilánk belevágódott az alkaromba, felsikoltottam. Földet értünk, és úgy sejtem, hányingerem és agyrázkódásom támadt, egy enyhe szívzörejjel társítva. A vérnyomásom az egekben, a szívem a torkomban dobogott és görcsösen kapaszkodtam Claude vállába.
- El ne eressz… - suttogtam elhalóan, ő pedig odatámogatott az autóhoz és beültetett. Nem tudom hogyan, de megszerezte a kulcsokat Jonathantól. A motor felbőgött és elindultunk. Legalább kétszázzal repesztettünk végig az autópályán, Claude borzasztóan idegesnek tűnt, a keze a sebváltón pihent, én pedig megfogtam a kezét. Jéghideg volt, de nem érdekelt, ő rám nézett és elmosolyodott. Szavak sem kellettek, tudtuk, most már kibékültünk. Visszamosolyogtam.
- Hová megyünk?
- Be a városba. Hazaviszlek. Biztosan aggódnak már érted.


Beléptem a házba, becsuktam az ajtót, mire nagypapám horkantott egy nagyot és így szólt:
- Ki az és mit akar?
- Elisabeth és aludni akarok. Azt hiszem, kicsit túl sok volt nekem ez az éjszaka… - és ezzel nem is hazudtam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés