Harmadszorra fontam be a hajam, tökéletesen akartam kinézni. Lehet, hogy kirándulni megyünk, de mégiscsak eljegyzés lesz, ki kell néznem valahogy.
Rosszkedvűen ébredtem, hiszen Edward nem volt velem az éjszaka, de azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ma lesz az eljegyzésünk. Na és persze, a tegnapi nap emlékeibe merültem...
- Bella! El fogunk késni, igyekezz egy kicsit! Mit fognak gondolni Cullenék? - ordított fel idegesen Charlie. Igazából gyanítottam, hogy leginkább Carlisle véleménye érdekli. Őt teljes mértékben tisztelte, és kedvelte. Edwardot már kevésbé, bár úgy tűnt, az elmúlt napokban elért teljesítménye kezdte meggyőzni... A többieket viszont nem is ismerte. Tegnap még aggódtam, hogy miképp fog elsülni ez a mai nap, de Edward megnyugtatott, ha Jasper ott van, akkor minden rendben fog menni.
Találtam még bőven kivetnivalót a külsőmön, de a hajam már legalább rendben volt, és nem akartam tovább idegesíteni Charlie-t.
- Mehetünk! - jelentettem ki, miközben próbáltam nem lerobogni a lépcsőn. Merthogy én elvileg két ballábas vagyok.
Diadalittasan ültem be a furgonom vezetőülésére. Még tegnap este megvitattam ezt a dolgot apámmal, és én győztem, vezethettem. Mikor azonban elindultunk, és ő kritikus szemmel figyelte minden mozdulatom - ahogy az egy zsaruhoz illik -, kezdtem kételkedni, hogy helyesen döntöttem-e. De én tudtam az utat a Cullen házhoz, tehát nem is igazán volt más lehetőség.
Nem értettem, miért rándul össze a gyomrom izgatottan arra a gondolatra, hogy Edwarddal eljegyezzük egymást... Az utóbbi napokban hozzászokhattam volna a gondolathoz, de nem sikerült. Félve pislogtam ki a szélvédőn, de az eget vastag felhőréteg takarta, nem volt okom tartani a lebukástól. Tegnap éjjel a többiek is vadásztak, még Rosalie és Emmett is, akik csak az eljegyzésen lesznek ott. Úgy volt ugyanis tervezve - természetesen Edward által -, hogy Cullenéknél lebonyolítjuk a hagyományos szertartást, a leánykérést, meg ilyeneket, és utána indulunk kirándulni. A miatt is aggódtam, hogy Esme megkért, bízzam rá a szendvicsek elkészítését, és én csak pihenjem ki magam. Mikor Emmett látta kétségem, azzal viccelődött, hogy nevelőanyja legfeljebb vért használ ketchup helyett... Nem igazán sikerült megnyugtatnia. De aztán Edward elmondta, hogy időnként Esme részt vesz jótékonysági ételosztásokon, és még főzni is egész jól tud, szendvicset készíteni meg pláne. Azért megfogadtam, hogy a biztonság kedvéért én fogom először megkóstolni, vagy legalább megszagolni az ételt, mielőtt apám enne belőle.

Gyomrom görcsbe rándult, amikor lefékeztem a ház előtt. Láttam, hogy Charlie-nak tetszik, csodálkozva bámul ki a szélvédőn. Vajon mit fog szólni a jövendőbeli családomhoz? Szimpatikus lesz neki Alice? Még mindig tart Emmettől? Mi lesz a véleménye Esméről, Rosalie-ról vagy Jasperről? Jasperre gondolva elmosolyodtam, amíg ő ott van a közelben, nem lesz semmi nagy probléma. De igazából azt szerettem volna, ha apám magától is megkedveli az új a családom.
Kiszálltam a furgonból, és Charlie követett. Igyekeztem minél hamarabb bemenni a házba, és közben imádkoztam, hogy lekösse annyira a ház, hogy ne jusson eszébe a miénkről kérdezősködni. Ha meglátná a jelenlegi állapotában, gyanakodni kezdene a gyors javítási munkálatok miatt. Én egy gyors pillantással megnéztem, Edward és Emmett munkájának köszönhetően már többet láttam. Hat hatalmas fa takarta, de ágaik közt átláttam, a házunkra. Valóban elég romos állapotban volt, de láttam benne a lehetőséget, az álmomat. Na és persze, bíztam Edwardban, és a fantasztikus terveiben.
Ahogy közeledtem az ajtó felé egyre izgatottabb lettem, és hallottam, hogy nem vagyok egyedül: odabentről is nyugtalan sutyorgás hallatszott ki. Még szinte meg sem érintettem az ajtó, Carlisle már szélesre is tárta előttünk. Láttára apám arca felderült. Legalább egy valakit biztosan szeret a családban.
- Fáradjatok beljebb! - invitált minket Carlisle.
Beléptünk és ő rögtön kezet is fogott apámmal. Charlie a Phoenixben történtek óta nagyon kedveli jövendő apósom, aki csak nőtt a szemében azzal, hogy megígérte neki: figyelni fog, hogy a szabályokat náluk is betartsuk Edwarddal. Arról már nem is beszélve, hogy észrevette a terhességem, megvizsgált, és tanácsokat adott nekem.
Edwarddal csak egy apró puszit váltottam, nem üdvözölhettük egymást bensőségesebben. Egyrészt, mert túl sok volt körülöttünk a családtag, másrészt, mert - ha másképp is - mindketten apám reakcióira figyeltünk. Carlisle ugyanis a nappaliba sétált velünk, ahol a család többi tagja is ült, és most készült bemutatni őket. Próbáltam elfojtani a mosolyom, mikor láttam, mekkora hatással van apámra Jasper ereje. Magam is éreztem a nyugalmat, ami belőle áradt, de Charlie arcán szemmel látható volt a változás.
- Hát, akkor kezdjük is... - szólalt meg Carlisle. - Charlie, ugye tegezhetlek? Elvégre hamarosan egy család leszünk! - Olyan meggyőző volt, hogy képtelenség lett volna, ha apám nemet mondd.
- Szóval, ő itt a feleségem Esme. Ő Emmett, és ő Alice. - Mindig rámutatott arra, akit épp említett. Meg sem lepődtem, amikor Alice bűbájosan mosolyogva integetett Charlie-nak. Sejtettem, hogy ha a mai napon minden rendben megy, akkor délután már puszilkodva fog elbúcsúzni tőle. Közben Carlisle folytatta. - Ők Rosalie és Jasper Hale, a feleségem a nagynénjük, így kerültek hozzánk. Edwardot pedig már bizonyára ismered.
Rosalie összeszorított fogakkal, és dacos arckifejezésével is gyönyörű volt, Jasper pedig egyetlen biccentéssel köszönt ugyan, de képességének köszönhetően ez is bőven elég volt. Összességében úgy éreztem, jól sikerült az eleje. Esme már fel is pattant, hogy körbe kínáljon egy tál süteményt - szerencsére boltit. Igazságtalannak éreztem a gyanakvásom, de nem tudtam mit tenni ellene...

Egy órával később a ház előtt álltunk és Carlisle-t vártuk, hogy kiálljon a garázsból a kocsijával. A szertartásos részt egészen hamar lebonyolítottuk. Őszintén szólva utoljára öt évesen voltam eljegyzésen, szóval nem tudtam, hagyományosan hogy szokott ez történni. Nálunk mindenesetre gyorsan zajlott, és csak azért tartott ennyi ideig, mert Alice-ból kitört a fotográfus, és legalább száz képet készített, különféle csoportosításokban.
Először, ígéretéhez most is híven, Edward megkérte a kezem apámtól. Nem mondom, hogy Charlie kifejezetten boldognak, vagy meghatottnak tűnt volna - Esmével ellentétben -, de már egyáltalán nem látszott ellenszenvesnek, és ezt jó jelnek vettem. Miután ő áldását adta, Edward újra megkérdezett engem, a válaszom sejthető volt. Ekkor vett elő egy eljegyzési gyűrűt, nekem egész addig eszembe sem jutott ez. Az ujjamra húzta, és én azt hiszem percekig csak ámultam. Gyönyörű, egészen vékony kis gyűrű volt, és igazán egyedi. Egy kis gömb díszítette, mely két félből állt, de azok oly tökéletesen olvadtak egybe, mintha kezdettől fogva így lettek volna. A gömb egyik fele topáz volt, a másik fele ónix. Két olyan különböző kő, és mégis olyan tökéletes egységet alkottak... Talán csak mi ketten tudtuk, mit is jelent ez pontosan. Akkor és ott, hirtelen nem érdekelt hányan vannak körülöttünk, akár egész Forks ott lehetett volna, Edward nyakába vetettem magam és megcsókoltam. Sajnos, amikor hosszú pillanatokkal később eleresztett korábbi nemtörődömségem elszállt, és elég kínosan éreztem magam, amíg Jasper újra be nem vetette erejét.
Carlisle most kiszállt a Mercedesből.
- Charlie, jó lesz úgy, ha te velünk jössz, a fiatalok pedig Edwarddal? - kérdezte. Autóval mentünk ugyanis a hegy lábához, amit megmászni készültünk, bár a hegy talán erős kifejezés, inkább nevezném dombnak.
- Persze, örömmel - mosolygott apám. Pedig Jasper épp Alice-szal vitatkozott, szóval nem vetette be képességét. - Úgyis meg kell beszélnünk pár dolgot...
Beszálltak a kocsiba, és rövidesen Esme is követte őket, előbb azonban elhelyezte a csomagtartóban a hátizsákokat.
- Parancsolj, Édes - nyitotta ki előttem a Volvo ajtaját Edward. Közben Alice és Jasper is beültek.
- Ha már van menyasszony, akkor a hugica csak hátul ül? - kérdezte Alice nyelvet öltve, amikor Ő is beült, és Carlisle nyomában elindult. A kérdésre csak egy széles mosollyal válaszolt.

Bár az út mindössze fél óráig tartott, Edward elég nehezen bírta. Ötpercenként kijelentette, hogy ilyen sebességnél el fog aludni...
- Kellett neked egy rendőr lányával összeállnod - viccelődött vele Jasper. Alice unaloműző módszere, az éneklés sem vált igazán be. Aztán szerencsére megérkeztünk.
Carlsile magára vállalta a túravezetői posztot, Esme pedig gondosan kiosztott egy-egy kis hátizsákot mindenkinek. Apám láthatóan jól megértette magát velük, egészen jókedvűnek tűnt.
Alig mentünk pár perce, amikor Alice kétségbeesetten megszólalt:
- A kocsiban felejtettem a fényképezőm! Pedig annyi szép képet lehetne itt csinálni, a tájról, a családról... Edward, légyszi add ide a kocsikulcsot, hadd menjek vissza érte! - Jelentőség teljesen nézett Edwardra, én nem értettem semmit az egészből, de Ő úgy tűnt igen.
- Hagyd csak Alice, visszaszaladok érte én. Bella, jössz? - Most Ő nézett rám, és fejével aprót biccentett. Felesleges volt, amúgy is igent mondtam volna - Neki, mindenre!
- Megvárjunk titeket? - kérdezte Carlsile, de úgy éreztem, még ő is tudja, mi folyik itt. Egyre kíváncsibb lettem.
- Nem, nem kell. Gyorsan megjárjuk, ha nem kezdtek el rohanni, beérünk titeket.
Éppen egy kanyarulat előtt álltunk, így aztán mikor a többiek befordultak, mi futni kezdtünk. Egy percbe sem telt, hogy odaérjünk az autókhoz. Azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy mi volt ez.
- Te tényleg mindent észreveszel! Alice azt akarta, hogy kettesben maradhassunk... - mosolyodott el csibészesen.
Közelebb lépett, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Habár a futással sok időt spóroltunk, tudtam, hogy sietnünk kell. Mégsem akartam elereszteni Őt. Karjait továbbra is a derekamon hagyva kicsit elhúzódott tőlem.
- De azt még ő sem tudta, hogy miért akarok veled annyira egyedül maradni.
- És miért? - Nekem voltak ugyan saját ötleteim, de azok időhiány miatt nem voltak megvalósíthatóak. Kíváncsi voltam, mi az a nagy titok...
- Vedd le a gyűrűdet, és nézd meg a belsejét! - utasított.
Izgatottan, szinte remegő kézzel húztam le a gyűrűt, és alaposan megvizsgáltam. A belsejébe két mondat volt vésve, emberi szem számára talán láthatatlanul kicsi betűkkel: Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben! És mindig az is maradsz!
Szóhoz sem jutottam, és mikor kissé sikerült összeszednem magam, néhány óra alatt másodszor ugrottam a nyakába. Újból megcsókoltuk egymást, de mindketten tudtuk, hogy hamarosan ideje indulnunk.
- Este átjössz? - kérdeztem még, mielőtt elengedtem volna. Ha nem csinálunk mást, csak fekszünk egymás mellett, és reggel Ő lehet az első dolog, amit meglátok, nekem az is elég.
- Ma nem lehet. Le kell szednünk a tetőt Emmettel, hogy ha hétfőn megjönnek az építőanyagok, akkor munkának állhassunk. És még egy falat is ki kell döntenünk... Tegnap nem volt időnk. De holnap éjjel veled leszek! - felelte, és még egyszer magához húzott. Csókjában ott égett az ígéret.
Alice gépével a kezében indultunk vissza a többiekhez. Nem haladtak túl sokat, hamar utolértük őket. Drága támogatónk parádésan eljátszotta, mennyire örül, hogy újra fotózhat, és neki is állt kattingatni.

Folyamatosan mentünk, és sokkal jobban éreztem magam, mint reméltem. Bár az idő nagy részében Edwarddal sereghajtóként lemaradva beszélgettem, mégis az egész családi esemény volt. Néha Esme, vagy Charlie bevárt, és beszélgettünk. Carlisle úgy tervezte, hogy kilátóig megállás nélkül megyünk, ott pihenünk egy keveset, és aztán visszaindulunk, tehát enni menetközben fogunk. Ez a része - szerintem - igazán viccesen alakult a dolognak. Egyfelől nagyon hálás voltam új családomnak, amiért vállalták a borzalmat, és emberi ételeket ettek. De nem tudtam nem mulatni Jasper arckifejezésén, amikor látta, hogy apám a második szendvicsét eszi, míg ő az elsővel küszködik. Vagy éppen Edwardon, aki időnként letépett egy kicsit az ételből, és a bozótba szórta. Alice és Jasper végül közösen tudott megenni egy szendvicset, bár úgy láttam, mikor apám nem figyelt, ki-kiköptek egy-két falatot. Carlisle volt a legügyesebb és a legönfeláldozóbb. Mivel ő szinte végig apámmal beszélgetett, nem nagyon volt esélye kiköpni, vagy eldobni a falatot. De nagyon jól játszotta, hogy ízlik neki, még meg is dicsérte Esmét a finom íz összeállítás miatt.
A kilátó csupán egy apró emelvény volt, és olyan öreg, hogy kicsit féltem is, nehogy összedőljön alattunk: a többség halhatatlan volt, de ketten nem. Szerencsére a kilátó elbírta mindnyájunk súlyát, és nem omlott össze. A kilátás pedig hihetetlen volt, pedig ez valójában csak egy kisebb fajta domb volt. De pont ez volt benne a jó, mert olyan gyönyörű kilátás nyílt róla a hegyekre, amit talán máshonnan nem is lehetett látni. Láttam, hogy Charlie-t is teljesen lenyűgözi, bár gyanítom, ember lévén fele annyit sem látott, mint mi. Alice szorgosan fotózgatott, hiába suttogta Jasper a fülébe, hogy teljesen felesleges.
Nagyon szerencsésnek éreztem magam, és hirtelen hiányozni kezdtek anyámék, Emmett, de még Rosalie is. Úgy éreztem ez az idill, akkor lenne egész, ha mindenki itt lenne. Nem akartam telhetetlen lenni, és nagyon tudtam örülni annak, amim volt. Elvégre minden álmom valóra váltotta az élet, még azt is amit álmodni sem igazán mertem. Vőlegény, baba, ház, család, barátok... Mindenki erről álmodik, és íme én megkaptam. De persze az emberek legnagyobb kívánsága időtlen idők óta a halhatatlanság, és nekem ez is megadatott. És engem nem is az örök fiatalság vonzott, hanem az örök szerelem... Amit megkaptam. Már egyáltalán nem tűnt bosszantónak életem annyi balesete, szerencsétlensége. Egyszerűen a mostani hatalmas szerencse árának tekintettem, és bőven megérte.
Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ahogy hosszú percek után Carlisle megtörte hallgatásunkat a kilátóban, a szerencsék sorozata is meg fog szakadni előbb-utóbb. De most nem tudtam erre gondolni, nem akartam erre gondolni. Tisztában voltam vele, hogy az élet még sok nehézséget tartogat majd nekem, némely előrelátható lesz, mint az, hogy egyszer meg kell majd szakítsak minden kapcsolatot a szüleimmel, és eltűnjek előlük. Más kihívásokra nem tudok majd készülni, váratlanul érnek majd. De nem féltem. Ott állt mellettem újdonsült családom: Esme és Carlisle egymást átölve néztek vissza még egyszer a hegyekre. Alice bőszen fényképezett, Edward pedig ott állt mellettem, derekamat átölelte, és már jó ideje nem a kilátást nézte, hanem engem. És egyelőre még Charlie is velem volt, ráadásul úgy tűnt kedveli az új családom. Ezért nem féltem, mert annyian álltak mellettem... Azt kívántam, csak Edward és a Pici, legalább csak Ők maradjanak meg nekem mindig, akkor bármit kibírok.
Lehunytam a szemem, hogy ezek a pillanatok örökre az emlékezetembe vésődjenek, mielőtt tovább indulnánk. Az út idefelé több mint három óra volt, de Carlisle azt ígérte, visszafelé rövidebb lesz.

Egy másik úton indultunk el, a domb túloldalán, ahol egy aprócska erdő-szerűség is elterült. Alice itt nem tudott mit fotózni, és mikor apámék előre hívták Edwardot, ő jött hátra hozzám. Egy darabig némán meneteltünk egymás mellett, és én újra elérzékenyültem. Hiszen alig egy hónapja voltam terhes, ilyenkor a legtöbben még nem is tudnak a babájukról, én meg már tüneteket produkálok! De nem törődtem vele... Jó volt csak nézni is Alice-t, ahogy ruganyosan, szinte tánclépésekkel halad, és ha nincs is rá különösebb oka, szája szegletében akkor is mosoly bujkál. Edward után, azt hiszem, ő volt számomra a legkedvesebb Cullen. Közeli és jó barátnőmnek éreztem, olyasvalakinek, akire mindig számíthatok, habár néha az őrületbe kergetett különleges képességével, és ezzel párosodó titkolózásával. Természete miatt talán ő tűnt a családból a legszertelenebbnek, ezért is hívták a többiek húguknak. De mégis, olyan tudások birtokában állt, hogy olykor a szemébe nézve őt éreztem a legbölcsebb teremtménynek a világon. Azon gondolkoztam, vajon egy nap nekem is a testvérüknek kell majd kiadnom magam? Vagy én mindig Edward barátnője, felesége maradok?
Most hirtelen hátranyúlt a hátizsákjáért, és előkapott belőle egy füzetet, és egy ceruzát.
- Nincs itt mit fotózni, úgyhogy van egy remek ötletem. Tervezzük meg a menyasszonyi ruhádat! Persze vehetünk is egyet, de szerintem neked jár egy tökéletesen neked való ruha. Aki olyan boldoggá tette Edwardot, mint amilyen, csak... nagyon régen volt, az megérdemli ezt a kiváltságot! - Felnyitotta a noteszt, és menet közben felírta bele apró gyöngybetűkkel, hogy "Bella menyasszonyi ruhája", de közben rám sandított, hogy mit szólok a dologhoz. Hát őszintén szólva eléggé megdöbbentem, saját tervezésű ruha? Persze, biztos voltam benne, hogy ha Alice keze is benne van, akkor remek ruhát tervezne, de nem voltam biztos benne, hogy megéri a sok munkát, és pénzt. Úgy tűnt azonban ő előre tudta a véleményem, és készült, mert a következő pillanatban egy igazán erős érvvel kezdett győzködni.
- Figyelj, Bella - halkította le a hangját, hogy a pár méterre előttünk haladók még véletlenül se halljanak semmit. - Nem tudhatod, hogy Esme vagy Rosalie sorsára jutsz-e! Vagy ez talán kicsit negatív fogalom... Szóval nem tudhatod, hány esküvőd lesz! Egyetlen egy, mint Esmének, vagy rengeteg, mint Rose-nak. Talán inkább az előbbi, mert mindketten olyan fiatalok vagytok... De akármi is legyen, ez lesz az első, ennek kell a legtökéletesebbnek lennie. És egy tökéletes esküvő csak tökéletes ruhával az igazi. Nagyon szép ruhákat készítenek manapság, de neked egy igazán különlegesre van szükséged... Egy igazán Bellásra! Amit más nem tervezhet neked!
- Ez igazán kedves tőled Alice, és az esküvős dologban is igazad van, de... Ez túl sok pénz, és munka lenne! Ha ma meg is terveznénk, szerinted találnánk hozzá varrónőt? Aki elvállalja, és egy hónap alatt szépen meg is varrja?
- Már találtam! Igazán biztos kezű, mindig tökéletes munkát végez, és ha kell, éjjel-nappal dolgozik. Ráadásul ismer téged, tehát a méretek egyeztetése sem lesz nagy probléma - mosolygott. Értetlen arckifejezésem láttán fejével Esme felé bökött. - Esme imád varrni, és remekül csinálja! Már említettem neki a dolgot, és szívesen vállalná.
Meg sem kéne már lepődnöm, de mégis... Talán pár évtized múlva sikerül megtudnom a Cullenek minden titkát. Így azért már egészen más volt a helyzet... Ha Esme varrja a ruhát, akkor nem kell egy vagyont kiadni a varrónőre, és egész biztos gyönyörű lenne.
Alice látta, hogy a kezdeti akadékoskodásom megingott, és rögtön kihasználta lehetőséget, hogy végleg meggyőzzön.
- Figyelj, nézzük meg, hogy mit tudunk... Csak megpróbálunk tervezni egy ruhát, és ha nem megy, vagy nem tetszik, akkor még mindig vehetünk egyet. Bár, én biztos vagyok benne, hogy szükségünk van egy sajáttervezésű ruhára - nevetett, és már fel is vázolt pár kezdetleges vonalat. - Szóval, mesélj, milyen ruhát szeretnél!
- Nem is tudom, nem nagyon gondolkodtam még ezen... Mindenképp valami szépet szeretnék, nem teljesen megszokottat, hiszen a mi életünkben, házasságunkban sincs sok hagyományos - de ugyanakkor ne is legyen túl kirívó, vagy hivalkodó.
- Vagyis ahogy mondtam: egy igazán Bellás ruha kell neked! De azért kicsit pontosíthatnál: csipke legyen, vagy ne? Testhez álló szoknya, vagy puffos; ujjatlan? Mindegyikből lehet neked valót csinálni, de nyilván nem mindegyik tetszik neked.
- Tényleg nem gondoltam még bele ennyire. Csipke például lehet rajta, de csak nagyon minimális. Nem szeretném, ha testhez álló lenne, de azért ne is úgy nézzek ki, mint egy Disney-hercegnő... Egy szolidabb alsószoknyás megoldás szerintem jó lenne. Hogy ujjatlan-e vagy sem, az teljesen mindegy, fázni nem fogok. Majd megnézzük, mi illik jobban a ruha karakteréhez. Aztán, ne legyen nagyon kivágott, azt nem szeretem.
Amíg beszéltem, Alice könnyeden megrajzolt egy ruhát, ami minden követelménynek megfelelt. Nem hazudtam neki, tényleg legutóbb tíz évesen álmodoztam az esküvői ruhámról, és azóta jócskán változott a véleményem. De most, amikor megláttam a tervet, rögtön tudtam, hogy ilyet szerettem volna. Olyan volt ez, mint a terhességem, sosem álmodoztam róla - mert nem is mertem -, de mikor megtudtam, vagy jelen esetben megláttam, éreztem, hogy valahol legbelül mindig erre vágytam. Természetesen a ruha még nem volt tökéletes, kellettek még rá díszítések, pontosítások, de remek alapnak tűnt. És távolról sem volt biztos, hogy a ruha rajtam is ilyen jól fog állni, mint ahogy most mutat. Alice mintha Edwardhoz hasonlóan olvasott volna a gondolataimban, megszólalt.
- Persze, ez még csak terv, még sokat kell rajta javítani, ki kell egészíteni... De a stílus, a formák tetszenek? Vagy valami egész másra gondoltál?
- Tökéletes, Alice! Úgy értem, tudom, hogy kell még rá ez, az. Például itt jól mutatna valami minta, mondjuk egy virág motívum, vagy nem tudom... De kezdetnek nem is álmodhatnék jobbról! Alig várom, hogy befejezzük, Esme megvarrja, és viselhessem! Akkor majd kifejezetten örülni fogok neki, ha fényképezel engem.
Alice boldogan elmosolyodott, és a szoknya áljára elkezdett berajzolni egy felfelé kúszó indát, majd egy hasonló mintát, a ruha ujjaira is.
- Mit szólnál, ha az ujjak nem ugyanabból az anyagból lennének, hanem valami áttetszőbből, vagy csipkéből? - Egyetértően bólogattam. Becsukta a füzetet, és karon fogott engem, úgy mentünk tovább. - Holnapra már lefoglalt téged Edward, de hétfőre nekünk ígért, úgyhogy akkor bejezhetjük a terveket, és Esmével is egyeztethetünk. Még egy kérdés: babonás vagy?
Meghökkentem, előbb azért, mert úgy tűnt a Cullen család felosztott engem. Aztán azért, mert elég furcsán hangzik, mikor egy vámpír megkérdezi egy másik vámpírtól, hogy babonás-e...
- Hát a fokhagymától speciel nem félek, bár nem is a kedvencem... A tükörtörés anno, a balett teremben pedig kifejezetten szerencsét hozott - feleltem végül, kezemet a hasamra simítva. Alice nevetett; imádtam hallgatni, mintha ezer apró csengő csendülne.
- Rendben. Csak azért mondom, mert tudod, van ilyen babona, hogy a vőlegény nem láthatja az esküvő előtt a menyasszonyt a ruhájában... Mivel nekünk egy nem átlagos vőlegényünk van, ezért nehezebb lenne ezt a hagyományt betartani. Tehát, ha mégis biztosra akarunk menni, akkor még csak gondolni sem szabad Edward közelében a ruhára - mondta végül. Igaza volt... Lehet, hogy mégis babonás leszek. Inkább egy fölösleges szertartással több, minthogy elcsússzak egy ilyen banánhéjon.

A visszafele út valóban rövidebb volt, alig több mint egy óra alatt odaértünk a kocsikhoz. Fáradtan rogytam le a kényelmes ülésbe, velem ellentétben az összes Cullen nagyon frissnek tűnt. Ilyenkor mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy a kisbabám miatt vagyok még kicsit ember, tehát örülnöm kell, nem panaszkodni.
Edward jókedvűbbnek tűnt ezúttal, valószínűleg azért, mert sikeresen felbosszantott Alice-t, úgy, hogy Ő közben jól szórakozott. Nem tudom, hogy véletlenül vagy szándékosan, de pont abban a pillanatban indította el a jelenlegi kedvenc lemezét, amikor Alice énekelni kezdett, hogy gyorsabban teljen az idő. Akárhogy is, barátnőm alaposan megsértődött, mert úgy érezte, Edwardnak nem tetszik a hangja. Később elárulta, bosszút fog állni: mikor Edward legközelebb leül zongorázni, ő pontosan akkor fog elkezdeni bömböltetni valami pop zenét, amit bátyja utál. Mivel megnyugtatta a visszavágás lehetősége, nem akartam elkeseríteni, hogy ezzel sokáig kell majd várnia. Edward ugyanis éppen előtte mesélte (unszolásomra) a jövő heti programját, és még Ő sem tudott volna belesűríteni egy kis zongorázást. A nappalokat mindig, még a hétvégét is főleg a ház építésének szánta, időnként egy-egy esküvői teendőt beékelve. Éjszakánként pedig dolgozni fog, és ha nem, én garantálom, hogy akkor se legyen ideje zongorázni...
Érdekesnek találtam, hogy amennyire meglepett és kissé feszélyezett is eleinte az, hogy Ő mindezt úgy sietteti, és olyan gyorsan szervez, most már egyetértettem. Főleg amikor belegondoltam, hogy hétfőn munkába áll, akkor akartam csak igazán, hogy mielőbb összeházasodjunk, és együtt éljünk. Én csak most döbbentem rá, hogy csak akkor lehetek teljesen nyugodt, és boldog, ha már férj és feleség leszünk, és lesz egy gyönyörű házunk. Ő minderre már korábban rájött, és meg is tervezte. Meg sem kellett volna lepődnöm: egyetlen olyan helyzet sem jutott eszembe az életben, amikor Ő nem járt volna néhány lépéssel előttem.

Még az autóban ültünk, mikor elkezdett esni az eső: nem csodálkoztam, ha nem így lett volna, már megijedne az ember, hogy nem is Forksban van. Örültem, hogy a kirándulás végéig nem eredt el az eső, most már nem érdekelt. Visszaérve a házhoz, még az autóban elbúcsúztam Edwardtól. Szerencsére Alice és Jasper már előtte elköszöntek és kipattantak az autóból, úgyhogy félig-meddig kettesben voltunk. Hiszen azért egy autóban ülni, amitől pár méterre állnak a szülők, nem egészen ugyanolyan, mint bezárkózni egy szobába. Megígérte, hogy ha minden rendben megy, átjön még este. Aztán én is kiszálltam, odaintettem Esmééknek, és a furgonomhoz siettem, Charlie követett.
Néhány percig némán utaztunk, én azt latolgattam, tényleg olyan jól érezte-e magát, mint ahogy láttam. Sajnos szerelmemmel ellentétben nincsenek gondolatolvasói adottságaim, ezért végül kénytelen voltam feltenni az engem foglalkoztató kérdést.
- Hogy érezted magad? Mi a véleményed Cullenékről? - próbáltam könnyed hangot megütni, de nem biztos, hogy sikerült. Hiába nem nyomott sokat a latban Charlie véleménye, nekem számított. Szerettem volna, ha helyesli a döntésem, és szereti az új családom. Nem tudhattam meddig maradunk Forksban, és akármilyen hosszú is volt az az idő, békességben akartam leélni.
- Igazán, meglepően jó volt ez a kirándulás. Carlisle-t nem ismertem félre, tényleg nagyon megnyerő, és hihetetlenül művelt. Ráadásul szereti a baseballt, és azt mondta, egyszer szívesen eljönne velem horgászni! - Apám is próbált közömbösen beszélni, de én azért kiéreztem belőle, hogy mennyire kedveli Carlisle-t.
- Aztán a felesége, Esme, ugye? Fantasztikus asszony! Nagyon figyelmes, remek szendvicseket készített nekünk, mindre odafigyelt. Persze, hét gyerek mellett, nem is csodálom... A kis Alyssa is elbűvölő...
- Alice - szúrtam közbe.
- Igen, igen. Úgy láttam, ti ketten elég jóban vagytok. Casper? Vagy Jasper? Szóval ő is egész szimpatikus, kicsit távolságtartó, de... mégis barátságos. A mási kettőt, nem igazán sikerült megismernem, de biztos ők is kedvesek. Jut eszembe, ők miért is nem tartottak velünk? A lány olyan furcsán nézett ki, mint aki rosszul van.
- Ó, igen! - gyorsan ki kellett volna találnom egy hazugságot, de apám tálcán kínálta a megoldást. - Rosalie elrontotta valamivel a gyomrát, és jobban látták, ha nem jön most kirándulni, hogy meggyógyuljon. Emmett pedig otthon maradt vele, hogy ne legyen egyedül, meg ha valami baj van, segíthessen...
Charlie hümmögött, és jó ideig nem szólalt meg egyikőnk sem.
- Valóban nagyon tisztelem Carlisle-t, viszont meg kell mondjam, valamiben nem értek vele egyet. Én eddig csak annyit tudtam a gyerekekről, hogy mind örökbefogadottak, és van köztük egy ikerpár is. Csak most szereztem róla tudomást, hogy ők... - Láthatóan zavarban volt, és kereste a megfelelő szavakat. Én pedig rettegni kezdtem, hogy mire jöhetett rá. Aztán végül, nagy nehezen kinyögte. - Szóval, hogy ők egy-egy párt alkotnak... És együtt élnek! Szerintem ez a nevelésükben vétett hiba, talán részint ez az okozója a jelenlegi állapotodnak...
Bevallom, először nem értettem miről is beszél. Mikor megértettem, előbb elképedtem, aztán megsértődtem, de végül az volt a legnagyobb problémám, hogy kitörni készülő nevetésemet visszofojtsam. Szóval Charlie úgy gondolja, hogy Carlisle súlyos hibát követ el, hogy annak ellenére, hogy egymással járnak, Rose és Emmett, Alice és Jasper egy házban élhetnek. És ezzel Edwarnak és nekem gyakorlatilag rossz példát mutattak, és én emiatt estem teherbe... Hát, érdekes gondolatmenet, de nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy kitör belőlem a vihogás. Pedig annyira azért nem is volt vicces...

Tudtam, hogy sosem hazudik, és mindig betartja az ígéretét, de azért megkönnyebbülten láttam, hogy Ő ott van a szobámban, mikor zuhanyzás után bementem. Az is feltűnt ugyan, hogy a szoba közepén állt, és nem helyezte magát kényelembe a hintaszékben, vagy az ágyamon. Ebből a szempontból kevésbé díjaztam, hogy megtartja fogadalmait, és ma tényleg nem marad. Vagy nagyon kiismerhető lettem, vagy megtanult olvasni a gondolataimban, mert mintha csak azokra válaszolt volna.
- Tudod, hogy ma nem maradhatok... Hallod, megint milyen hatalmas vihar van? Remek idő a házbontáshoz! Ha minden ilyen jól halad, a tervek szerint, akkor jövő hét végén már lesz valami formája a háznak, és megnézheted te is. És holnap éjjel ígérem, itt maradok! Sőt, az egész napot együtt tölthetjük majd, ha van kedved. - Kicsit úgy tűnt, mintha magyarázkodott volna, talán Ő is szívesebben maradna?
Nem volt se kedvem, se erőm válaszolni, csak megindultam felé. Értette, mit szeretnék, elém sietett, magához húzott, és szorosan átölelt.
- Szeretlek, ugye tudod? - mormolta vizes hajamba.
Szemem már korábban lecsukódott, úgyhogy egyáltalán észre sem vettem, hogy felemelt, és gyöngéden az ágyamba fektetett, majd betakart.
- Fáradt vagy, Édes, végre aludnod kéne! - simogatta meg az arcom.
Csak néztem rá, és próbáltam minden egyes arcvonását az eszembe vésni, hogy ha éjjel felébredek, és egyedül érzem magam, magam elé képzelhessem. Egyébként, felesleges volt, már akkor, több mint két éve, az ebédlőben és az azt követő biológia órán örökre megjegyeztem. Belém ivódott, és ha akartam volna, sem törölhetem ki. A nosztalgiázástól eszembe jutott egy kérdés, így hát kinyitottam már félig lehunyt szemeimet. Edward éppen felállni készült, ezért gyorsan utánakaptam.
- Bella, kérlek, ne nehezítsd meg, szívesen maradnék, de nem lehet! Értetek! Reggel, ígérem, itt leszek, mire felébredsz...
- Nem, nem azért! Csak szeretnék kérdezni valamit! Egyetlen kérdés, kérlek!
- Na, jó. Mondd gyorsan, aztán aludj!
- Mi lesz az emlékeimmel? Úgy értem, kilencven-száz év múlva mire fogok emlékezni az előző életemről? Fogok egyáltalán, vagy mindent elfelejtek majd?
Edward elgondolkodott. Talán felmérte, hogy Ő mire emlékszik emberi életéből?
- Az alapvető dolgokat, mint a neved, születési helyed, szüleid, ezeket nem fogod elfelejteni. - Pimaszul vigyorgott, mikor folytatta. - Talán Mike Newton nevére nem fogsz emlékezni, de ha jobban belegondolok, az nem akkora tragédia... Mit fog ő számítani száz év múlva?
- De az emlékeimmel mi lesz? Szóval olyanokra gondolok, mint a tizedik szülinapi bulim, a nagymamám meséi, vagy épp az első találkozásunk... Azokkal mi lesz?
- Néhány megmarad, de a legtöbb megkopik az idők során - mondta lemondóan. Talán Ő is elfelejtett már dolgokat, embereket, akiket nem akarta. Meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy mire emlékszik, de volt egy olyan megérzésem, hogy nem szeretne róla beszélni. Mikor folytatta, hangja még szomorúbbá vált, bár a végére megpróbált összehozni egy mosolyt. - Kevés dolog marad meg, kevesebb, mint amennyit szeretne az ember. De a vámpírlét minden egyes emléke örökre megmarad, teljes pontossággal, szóval erre a napra is mindig emlékezni fogsz. Persze, a jó memóriának is vannak hátulütői... De most már késő van, megyek.
Én még mindig azon agyaltam, amit mondott, és hirtelen eltöltött a pánik. Nem akartam felejteni! Hiába van Ő itt nekem örök időkre, én emlékezni akarok arra is, amikor először láttam, mikor megmentett, az első csókunkra...
Remek ötletem támadt, nem is gondolkoztam, csak kiugrottam az ágyból, és a fiókomhoz rohantam.
- Bella, mit művelsz? - Nem válaszoltam, csak amikor megtaláltam, amit kerestem. Egy kis zöld, bőrkötéses naplót, amit még Jesstől kaptam, de mindeddig nem használtam. Még valamit kirántottam vele együtt a fiókból, de nem törődtem vele.
- Le fogok írni mindent, majd holnap - magyaráztam, letettem a könyvecskét az asztalra, és visszamásztam az ágyba. - Akkor minden megmarad, amire emlékezni szeretnék.
Edward a fejét csóválta, aztán adott egy búcsúcsókot, és azt hiszem rögtön utána elment. Nem lehetek benne biztos, mert engem azonnal elnyomott az álom.

Már korábban megtapasztaltam, hogy minél kimerültebben alszom el, annál hamarabb ébredek fel. Hogy ez miért volt, azt nem tudtam, de egész őszintén, nem is izgatott különösebben; annyi minden furcsaság volt, ez már igazán nem érdekelt. A lényeg az, hogy fél egykor felébredtem, és olyan kipihentnek éreztem magam, mintha egy fél napot átaludtam volna. Tudtam, hogy egy darabig nem fogok tudni visszaaludni, ezért elhatároztam, hogy nekiállok a naplóm írásának. Vagy inkább emlékkönyv?
Az első két oldalt az adataimnak szenteltem: felírtam a nevem, a pontos születési időt, és helyet, a szüleim adatait. Egy képet is ragasztottam be róluk. Eszembe jutott, hogyan szereztem meg azt az esküvői képet. Amikor az érettségi és az egyetemi jelentkezések miatt papírokat kerestem, találtam egy köteg negatívot a fiók mélyén, az esküvői képek voltak rajta. Poros volt, és nagyon mélyen volt ezért biztosra vettem, hogy Charlie-nak nem fog feltűnni, ha kölcsön veszem. Előhívattam róla azokat a képeket, amik tetszettek, és csak utólag gondolkoztam el rajta, hogy, miért... Miért is kellettek nekem a szüleim esküvői képei? Azt hiszem, féltem, hogy ha egyszer el kell mennem, hiányoznának.
Noha nem sokat éltünk együtt, mégis úgy véltem, hogy Philről is kell egy fotó. Szerencsére anyám nemrég küldött el egyet-kettőt a nyaralási képeikből, majd megkérem Edwardot, hogy nyomtasson ki egyet.
Elgondolkodtam, hogy miképp írjam meg a naplót. Már korábban rájöttem, hogy életem három részre tudom felosztani: Edward előtt, az igazi élet és vámpírlét. Az első, életem első tizenhét éve, mikor egyedül voltam, különcnek éreztem magam, és nem volt velem Ő. A második szakasz, ami majdnem napra pontosan két és fél év, az volt az igazi életem, amikor magányom megszűnt neki köszönhetően, és felszabadultam, valóban éltem. Egy hónapja pedig elkezdődött egy egészen új lét, ami rengeteg új dolgot hozott, de ezeket már nem kellett leírnom, örökre megmaradnak...
Írni kezdtem, és két órával később mosolyogva vettem észre, hogy tizenhét évről mindössze öt oldalt írtam. Ellenben az Edwarddal való találkozásunktól számított időszakról, már nyolcat, és még a felénél sem tartottam. De minden érzésem, gondolatom, akkori aggályom, mindent le akartam írni, amíg még emlékszem rá. A nyolc oldalon azért persze új barátaim, Jacob, Mike, Jessica, Angela és Alice is helyet kaptak, ha nagyrészt Edwardról szólt is.
De ennyi írás után újra fáradtnak éreztem magam, úgyhogy kimásztam az ágyból, hogy visszategyem a könyvet az asztalra. Hétfő éjjel úgysem hiszem, hogy tudok majd aludni, kíváncsi leszek Edward első munkanapjára, szóval majd akkor befejezem. Ahogy az asztal felé mentem, éreztem, hogy van valami a földön, és eszembe jutott, hogy a naplóval együtt rántottam ki. Lehajoltam, és felvettem a papírt. Azonnal láttam, hogy az egyetem kis prospektusa az, ahova menni akartunk...
Magam sem tudom miért, de hirtelen annyi dolog tört rám, hogy le kellett ülnöm. Lehetetlenül távolinak tűnt, hogy apámat egy Edwarddal közös lakásra akarom rábeszélni, hogy Őt győzködöm, hogy nem áldozat érte egy esős városba egyetemre menni... Amikor lakások közt válogattunk...
De egészen eddig eszembe sem jutott, hogy a terhességemmel ezt a dolgot elhalaszthatom. Nem mintha jobban vágytam volna egy lakásra, a gyönyörű házunk helyett. Csak valahogy úgy éreztem, mikor rájöttem, hogy nem megyek egyetemre, mintha összetört volna egy álmom. Kezdtem érteni, miért helytelenítik annyira a korai gyermekvállalást. Sem én, sem Edward nem mehetünk jó darabig egyetemre, és emiatt nehezebb lesz állást találnunk. Ha pedig nem dolgozunk, akkor azért beszélnek majd ki minket. Persze mindez csak addig gond, amíg Forksban élünk, ahogy új életet kezdünk, Ő akármelyik régi tanulmányát felhasználhatja majd. De én nem akartam egy-két éven belül elmenni. Viszont az a gondolat sem dobott fel túlságosan, hogy az emberek az gondolják majd, azért estem teherbe, hogy ne kelljen tanulnom, dolgoznom, hanem szerezzek magamnak egy jó anyagi helyzetű férjet, aki eltart. Vámpírrá válásomig zavart, hogy nem érezhettem magam egyenrangúnak, és ez az érzés újra feltört bennem, mert most tanulatlanságom miatt leszek kevesebb, mint Ő.
Szégyellni kezdtem magam korábbi gondolataim miatt, mintha bánnám, hogy terhes vagyok. Pedig ennél többet nem is kívánhattam volna! És nekünk nem volt lehetőségünk arra, hogy később legyen gyerekünk, ez az egy eset is kész csoda. Nem várhattuk volna meg, míg én elvégzem az egyetemet...
Megpróbáltam hát elfojtani a csalódottságom, hogy nem leszek jó darabig egyetemista, és a babámnak örülni... A szívdobogása azt hiszem segített valamennyit. Végül újra elaludtam, ám előbb elhatároztam, hogy örülök annak, ami megadatott. Különben is, örökké fogok élni: annyi egyetemet végzek még el, ahányat csak akarok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés