Éjszaka nyugodt, álomtalan álmom volt, még egy kósza álom foszlányocska sem zavarta a jóleső pihenést.
Reggel újult erővel és éber elmével, nyakamba vettem a várost és meg sem álltam egész kora délutánig. Rendesen bevásároltam, az már biztos: legalább tíz könyv, legalább három különböző könyvesboltból, öt-hat szettnyi ruha szintén több helyről összeszedve, néhány új füzet, egy csipkekesztyű, amire már rég vágytam, bár tök felesleges, meg legnagyobb meglepetésemre egy 16 darabos nagyobb hajcsavaró készlet. Szinte a fél szülinapra-karácsonyra-névnapra kapott pénzem elköltöttem.
Aztán hazasiettem, belevagdostam a cuccaim egy bőröndbe, elköszöntem (jó hosszan) a nagyszüleimtől és egy nagy doboz süti társaságában, beültem egy taxiba, és a repülőtérre hajtattam.
Öt óra körül végre repülőre szálltam, az úton ismét rosszul voltam, többször kértem hideg vizet a stewardesstől. Szabadidőmben pedig megerőltető agymunkát végeztem: Vajon mit szólnak a kis felfedezésemhez a Cullenek? Vajon Esme viselkedése felém megváltozik majd? Mióta volt az a kis incidens a dallal nem beszéltünk. Vajon veszélyesek is lehetnek? Vajon bajba kerülhetek a kíváncsiságom miatt? Sok-sok talán, sötét és szép jövőkép pörgött le a szemem előtt, mire megérkeztem Seattle-be ahol, ahogy kiléptem a reptér ajtaján, eső fogadott.
- Oh, igen, végre itthon – mormogtam a nem létező bajszom alatt. A láthatáron hegyek és erdők látszottak és kicsit olyan érzésem volt, mintha hiányzott is volna.
Aztán elém fordult egy ezüstszínű Volvo, kis híja volt csak, hogy le nem fröcskölt egy szaftos kis pocsolyával. Legnagyobb elképedésemre Carlisle ült a kormány mögött, és mögülem a két osztálytársam lépett elő, szinte hangtalanul nevettek mindhárman az arcomon. Kicsit meglepődtem, azt hittem, hogy már tegnap hazajöttek.
- Ugye nem bánod, ha hazaviszünk? Vagy jönnek érted? – kérdezte a doktor.
- Nem, nem jönnek elém, az igazság, az hogy nem is gondoltam arra, hogyan fogok hazamenni – vakartam meg a tarkóm. Claude kinyitotta nekem az ajtót, majd szépen lassan, embertempóban átsétált a másik oldalra és beült a bal hátsó ülésre. Edward elől ült, mi ketten meg hátul. Két vámpír, egy ember, egy gondolatolvasó Edward, aki szintén vámpír. Remek utam lesz… ismét.


Az úton nem nagyon beszélgettünk, kivéve a repüléstől való félelmemről, a különös együtt érkezésről. Csönd uralkodott és csak a motor jóleső berregését hallottam, de látszólag egyikőjüket sem feszélyezte a hallgatás, csak az utat meg a tájat figyelték. Claude néhányszor rám nézett, egy-egy kósza mosolyt is villantott felém néha.
Az út úgy repül el, a már lassan megszokott száguldás miatt, mintha csak apámat látogattam volna meg Port Angelesben.
Késő este értem haza, lefürödtem, minek hatására kiment az álom a szememből, egyszerűen nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban és bámultam a plafont.
Elegem volt abból, hogy kívülálló legyek, ráadásul itt ez a sok vámpír a nyakamon, fogalmam sincs ilyenkor mi a teendő, mert erről nem szól "Az ÉLET" című könyv "Problémakezelés" része. Akárhogy is nézem, ezzel a problémával egyedül maradtam, magamnak kell eldöntenem, mit kell tennem.
Például ha meglátom Claude-ot, vagy csak rám néz, rögtön ugrálni kezd a szívem össze-vissza, a légzésem felgyorsul, aztán szédülni kezdek. Szóval ezt a viselkedést nagyon gyorsan el kell felejtenem. Mint független nő és ember nem viselkedhetek így egy vámpírral szemben! Különben még az ujja köré csavar, ha eddig nem tette volna meg…
Aztán ott van Esme, aki a szívem egyik kicsi csücske és nem örülnék, ha az ostoba kíváncsiskodásom miatt elveszíteném. Kivel tölteném utána a vidám zongoradélutánjaimat?
A nagy agyalás és gondterheltség erőt vett rajtam és a lassan csöpögő esőcseppek számolgatása közben lecsukódtak a szemeim.


- Jó reggelt, újabb sulinap! – dünnyögtem nyújtózkodás közben. Vajon lassan annyira egyedül érzem magam, hogy magamban kezdek beszélni? Remélem, hogy ennyire azért nem vészes a helyzet, bár ki tudja? Csak a jóságos Isten az égben.
Kivételesen müzlit ettem reggelire, pedig csak vacsorára szoktam müzlit majszolgatni a tv előtt. Felvettem a legújabb, New Yorkban beszerzett szerelésem: egy türkizkék pólót a következő felirattal: "I love my work", apró betűs rész: "but only on saturdays and sundays", hozzá egy sötétkék farmert, meg a sportosabbik cipőmet, ami elvileg jogging cipő, de mindegy. A hajamat leengedtem, csak egy fehér hajpántot, vettem fel, hogy ne lógjon a szemembe egy tincsecske se, a megszokott lófarok helyett, ha már szokatlanul öltözöm, legyen teljes az összhatás. A vállamra lódítottam a táskám és elindultam a suliba.
Kicsit ideges voltam mikor megérkeztem, féltem hogy semmi változás nem történik, meg hogy milyen hülye vagyok, hogy próbálok megváltozni, pedig már beskatulyáztak és a kutya se néz majd rám. Szerencsére nem lett igazam, néhányan rám köszöntek, sokan utánam bámultak, ami jól esett.
Az első óra matek volt, Claude már a padunkban ült, egy alig látható, halvány mosoly bujkált az arcán, de ahogy rám nézett, látszott a szemén hogy visszatart egy széles vigyort.
- Sajnos nem mindenkinek sikerült a dolgozat tökéletesen, úgyhogy minden padban az ügyesebbik tanuló segítsen felfogni a hibák okát a társának, én addig elmegyek, iszok egy kávét – közölte a tanár miután kiosztotta a dogákat. Claude nem írt dolgozatot, de számomra egyértelmű volt hogy ő az okosabb. Az orra elé toltam a négyes irományom és várakozóan ránéztem.
- Most mire vársz? – kérdezte.
- Arra hogy elkezdd magyarázni, hogy miben hibáztam.
- Nő ilyet soha nem kérne férfitól, ha magánál van – mosolyodott el.
- Nem magamtól kérem.
- Pedig senki nem kényszerít – tárta szét a kezeit, ezzel is mutatva, hogy senki nincs a közelemben, aki bármit is rám erőszakolhatna.
- De, a kíváncsiság – suttogtam –, a tudásvágy. Hát nem látod a szememben az égető éhséget a tudás után? – kérdeztem, szenvedést játszva.
- Nem, ami azt illeti, egész mást látok a szemedben – nézett rám majd az ablak felé fordult.
- Mit? – vontam fel a szemöldököm. Mit lát a szememben? A nevetésen kívül.
- Hm, nem is tudom, valami furcsát…
- De mit?
- Titok… - suttogta az arcomba. A lehelete hideg volt, mégis végigborsózott tőle a hátam, és valami furcsa izgalom lett úrrá rajtam.
Odahajoltam és megcsókoltam, de olyan vehemenciával, hogy még én is meglepődtem. Olyan finom íze volt, nem bírtam elszakadni tőle… Nem ezt csak képzelem!
Megráztam a fejem, hogy végre visszatérjek a valóságba, a hajam az arcomba hullott, Claude a kezemet fogta, és kicsit aggódva nézett rám.
- Mi a baj? Hirtelen lehunytad a szemed, mintha rosszul lennél vagy visszatartanád magad valamitől…
- Igen, így is volt.
- És mitől tartottad vissza magad?
- Titok… - suttogtam én is, mintegy kigúnyolva őt, de nem vágott vissza és a tanár is visszajött.
Ebédidőre kisütött a nap és a Cullenek eltűntek, amit őszintén sajnáltam. Szerettem volna látni őket, leolvasni a gondolataikat, az érzéseiket az arcukról, de ez így lehetetlen. Soha nem fogunk zöldágra vergődni, ha nem beszélek velük egy szót sem erről a vámpír dologról, és nem úgy tűnik, hogy szóba akarnak állni velem.


Három hét kellett nekik hogy kigyógyuljanak a némaságból. Addig én szereztem egy rokonlélek barátnőt, Lolát, elkezdtem társasági életet élni, de egyre jobban bántott az a gyilkos, vihar előtti csönd Cullenék részéről. Aztán előbújt a diplomata énjük és Esme végre azzal hívott fel, hogy szeretné, ha délután átmennék hozzá, nem pedig azzal, hogy épp más dolga van, nem tud eljönni zongorázni. Ezen még egy fél éves csecsemő is átlát, mint a levegőn.
Délután tehát nagy nagy idegeskedés közepette felkerekedtem. Annyira ideges voltam, hogy először a lakáskulcsért, utána a slusszkulcsért, azután pedig a táskámért kellett visszamennem.
- Nyugi, csak nyugi Lisa… Minden rendben lesz, hiszen ők csak a Cullenek, ártalmatlanok, vegák és vámpírok!
Nem tudtam mit kezdeni magammal, csigalassúsággal haladtam az úton, két kézzel, elfehéredett ujjakkal szorítottam a kormányt és minden apró rezdülésre odakaptam a fejem. Előbújt az életösztönöm: Nem kéne odamenned, meg fogsz halni, ezek vámpírok, ragadozók, meg fogod szívni, feldobod a talpad és hasonlókat zengett a fejemben a veszélyjelző sziréna. Még élénken élt az emlékeimben az a két vámpír, aki ránk támadt New Yorkban és féltem, bármikor újra „összefuthatunk”.
Végül megérkeztem a hatalmas ház elé, és a szívem az egész Államok energiaszükségletét elláthatta volna, ha létezne szíverőmű.
Már tudtam mi a járás, néha Esmének nincs kedve kimozdulni és nekem kell átjönnöm. Beléptem a házba, persze előtte kopogtam meg minden, de senki nem jött elém.
- Hahó, Esme! Lisa vagyok – néztem be az ajtón bátortalanul.
- Szia – majdnem szívbajt kaptam, olyan hirtelen bukkant fel – Semmi baj, Lisa, csak beszélgetni hívtalak meg.
- Hát reméltem, hogy nem másért… - rebegtem, de lassan megnyugodtam, Esme közvetlen jelenlététől.
- Mindenki itt lesz, de nem kell félned, nem vagyunk szörnyetegek.
- Tudom – sóhajtottam bűnbánóan. Máris hülyeségnek tűnt minden korábbi kétségem és aggodalmam, hiszen itt minden olyan biztonságos. Szinte nem ismertem magamra, nem szoktam ilyen könnyen feladni a megérzéseim, valami nem stimmelt.
Esme bekísért egy tágas nappaliszerű helységbe, a család minden tagja ott ült körben fehér ülőgarnitúrán, fotelben, esetleg a földön, mint Emmett, mellette a kanapén Rosalie könyökölt a karfára, mögötte pedig Alice és Jasper ült, mindketten várakozóan néztek rám. Edward velük szemben ült egy fotelben, mögötte Carlisle állt, mint a család feje. Valaki hiányzott, mégpedig Claude.
- Hol van, Claude? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
- Itt vagyok – fél lábban a padlón, másikkal a lépcső első fokán állt. Nyeltem egy hatalmasat, az ájulás kerülgetett, attól hogy újból hallottam a hangját, a térdem is majdnem megrogyott. Szerencsétlenségemre szokatlanul rosszul reagálok mindenre, ami Cullenékkel kapcsolatos az utóbbi időben – Csak nem hiányoztam? – lépett el mellettem és állt oda Alice és Jasper mögé.
- De, nagyon – suttogtam szarkasztikusan, ami az adott helyzetben nagyon meglepett. Az előbb még azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, annyira ideges voltam.
- Szóval nem? – kérdezett vissza. A többiek mintha teniszmeccset néztek volna, egyikünkről a másikunkra pillantottak.
- Ezt nem mondtam… - hárítottam, kicsit zavart, hogy a család akar velem beszélni és én leállok Claude-dal cicázni.
- De azt se mondtad, hogy igen.
- Ez így igaz – egyeztem bele, hogy végre lezárjuk a témát.
- Akkor most igen vagy nem? – csak nem hagyja annyiban…
- Titok… - suttogtam és mélyen a szemébe néztem. Roppant hatásos volt. Lassan ez a szó lett kettőnk kapcsolatának jelképe.
- Elég sok titok kering körülötted…
- Ez nem igaz… Csak te látod így. Mindent tudhatnál, ha akarnád.
- Akarom…
- Ne követelőzz, nem illik – gúnyolódtam, csak hogy lássa nincs ínyemre a téma.
- Kit érdekel mit illik? Szerelemben és háborúban mindent lehet…
- És ez most szerelem vagy háború? – Claude megdermedt, meglepte a kérdés, ahogy a többieket is, mozgolódni, nyugtalankodni kezdtek.
- Szerinted? – kérdezte. Elmosolyodtam.
- Nem fogom elárulni… De akár mindkettő is lehet… - inkább maradtam titkolózó, mint nyitott könyv – Bár vámpírral háborúzni se, szerelembe esni se helyes. Elvileg.
- Hagyjuk ezt abba, később megbeszélitek – intette le Carlisle a szólni készülő Claude-ot – Most fontosabb dolguk van: Lisa tud arról, hogy mi mások vagyunk, és ez egyáltalán nem egészséges.
- Mármint rátok vagy rám nézve? – kérdeztem.
- Mindkettő. Szerencsére már rég ismerünk téged Elisabeth, és tudjuk, hogy megbízhatunk benned, hogy nem fogsz elárulni minket, de sokáig nem tudtuk mit tegyünk veled, hagyjunk békén vagy beszéljünk nyíltan előtted, de végül úgy döntöttünk tudnod kell, kik vagyunk, hogy ne mondd el senkinek, hogy legyen értelme titokban tartanod.
- Soha nem akartam elmondani ezt senkinek Carlisle, nem akarom, hogy elmenjetek – közöltem, de az okot inkább nem hangoztattam. Sokat jelentenek nekem.
- Ennek azt hiszem, mindnyájan örülünk, de ennyi nem elég. A szavakat elfújja a szél, az érzések elillannnak, az ígéretek az emlékekkel együtt elfakulnak egy ember életében, de egy vámpír nehezen felejt.
- Hová akarsz kilyukadni? – néztem rá kicsit gyanakvóan, éreztem, hogy valamit elvárnak tőlem, valamit tennem kell azért, hogy a szavaim örökérvényt nyerjenek.
- Oda, hogy közénk kell tartozz, vámpírrá fogunk tenni – mindenki felállt, sikoltani sem tudtam, rám vetették maguk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés