A nappaliban ébredtem, a kezemből a földre esett a törikönyv, lihegtem, borzasztóan megijedtem az álomtól. Az idegességem csak fokozódott, pedig tudtam, hogy ők soha nem bántanának senkit, csak a saját életüket és lelküket kockáztatnák vele.
Az óra hármat mutatott, ideje volt elindulnom és bár sokkal idegesebb voltam, mint álmomban, mégis sokkal összeszedettebb. Egyszóval erősen koncentráltam arra, hogy véletlenül se történjen semmi úgy, mint ahogy megálmodtam.
Az úton még próbáltam elnyomni a vészszirénák hangját és fejben egyre csak észérveket kántáltam. Ahogy megérkeztem, még ültem egy percet a kocsiban és behunyt szemmel, mélyeket lélegezve próbáltam fixálni egy normális idegállapotot.
Becsengettem. Esme széles mosollyal nyitott ajtót, betessékelt, elvette a kabátom, majd bevezetett a nappaliba.
Csak Claude és Carlisle néztek farkasszemet egymással, de ahogy beléptünk mindketten illően köszöntek, majd Esme a lényegre tért:
- Gondolom sejted, miért hívtalak át, és hogy miről akarunk veled beszélni.
- Igen, tudom.
- A család úgy gondolta, megbízhatunk benned, és tisztázhatjuk veled a helyzetet, de egyelőre még nem tudjuk biztosan, hogy milyen dolgokra jöttél rá magadtól és mi az, amit még tudnod kell. Reméltük, hogy te válaszolsz a kérdéseinkre.
- Igen, azt hiszem, tudok. Először is, vérrel táplálkoztok, de a ti családotok csakis állatvérrel. A napfényben csillog a bőrötök, ezért bújtok el, ha szép az idő. Erősek és gyorsak vagytok, és mind nagyon szépek. Mindnyájótok szeme aranyszínű, pedig elviekben nem vagytok rokonok, tartózkodóak, esetemben kevésbé, és titokzatosak vagytok. Nem tudom biztosan, hogy mind vagy csak egy-egy közületek gondolatolvasó-e esetleg az álmokkal csinál-e valamit, de Edward sokszor kitalálja a gondolataim, Claude pedig gyakran feltűnik az álmaimban.
- Szóval nagyjából mindent tudsz a vámpírokról – összegezte Carlisle.
- Nem. Egyáltalán nem - tiltakoztam. - Nem tudom, honnan származtok, hogy hogyan alakult ki ez a faj, hogy mennyi idősek vagytok, milyen képességeitek vannak, hogy mi van az álcátok mögött.
- Ezekre nem válaszolhatunk, néhányra kérdésre még mi sem tudjuk a feleletet.
- De néhányra talán tudja a választ Claude, hogy ki valójában Jonathan és mi lett a két támadó vámpírral? – fordultam a férfi felé, aki épp erősen próbált levegővé válni, de legalábbis engem annak nézni és kitartóan bámult kifelé az ablakon.
- Milyen két támadó vámpír?
- Milyen Jonathan? – kérdezte egymás szavába vágva Esme és Carlisle. Kezdtem sejteni, miért akart láthatatlanná válni…
- Szóval erről nem szóltatok… Bocsi… - kicsit zavarba jöttem, hisz nem akartam rosszat, csak érdeklődtem.
- Nem számít… - dünnyögte kissé fáradtan a vámpír, bár nem tudtam pontosan, hogy ez nekem vagy Esmékéknek szólt-e, de inkább hallgattam – a lényeg, hogy Jonathan a vértestvérem, mindkettőnket ugyanaz a vámpír harapott meg, és amíg ez a vámpír meg nem halt ott éltünk a villában, amit láttál. Aztán mind szétszéledtünk a világban, nem volt értelme együtt maradnunk. De néhányan a mai napig ott maradtak a ház közelében, mert a sajátjuknak vallják, pedig nem az övék. Az a kúria a von Castelleké, már ősidők óta! A bitorlókkal találkoztunk, amikor visszatértünk arra a helyre.
- A von Castelleké? Akkor mi az igazi neved? Mert ugyebár a von Castell a „teremtőd” neve.
- A nevem Claude von Castell. A teremtőm pedig, az apám volt, Demian von Castell.
- Akkor miért nem élsz még mindig New Yorkban? – kérdeztem. A csillagjegy átka ez a nagy kíváncsiság, soha nem bírom fékezni a nyelvem. Claude valami egészen fájdalmas arcot vágott – Mi baj?
- Nem akarok róla beszélni…
- Kérlek… - szaladt ki a számon, de rögtön vissza akartam szívni. Hogy lehetek ilyen udvariatlan? Természetesen a többiek is csodálkoztak. – Bocsánat, nem tudom mi ütött belém, ne mondd el, ha nem akarod.
- Majd inkább később – állt fel és ment fel az emeletre.
- Menj utána – noszogatott Esme – nem harap…
- Biztos?
- Soha nem bántana téged – mondta Carlisle.
- Hogy érted ezt? – néztem vissza a lépcsőről, de akkor már nem voltak ott. Fellépdeltem a lépcsőn az első emeletre. Az egyik szobából Alice lépett ki, de kicsit sem lepődött meg azon, hogy ott vagyok.
- Hello, mizu? – kérdezte.
- Szia, hol van Claude szobája?
- Egy emelettel feljebb, jobbra a második ajtó – mosolygott rám. – Azért kopogj, nem szereti, ha rátörnek.
- Azt hiszem, túl hangosan lélegzem, már most tudja, hogy felé tartok… - Alice erre csak mosolygott egy széleset majd eltűnt a lépcsőn. Valahogy mindig is kedveltem a mosolygós embereket.
Végül is megérkeztem az adott ajtó elé. Vettem egy mély levegőt és kopogásra emeltem a kezem.
- Szabad – szólalt meg bent Claude mielőtt még az ajtóhoz értem volna. Beléptem. A szobában a fenyőbútorok, a kék és a fehér színek uralkodtak.
A férfi a hatalmas sarkig nyitott galériaablak előtt állt, hátra sem fordult jöttemre. Én meg, mint aki odafagyott, az ajtóban ragadtam, nem nagyon akaródzott bentebb mennem, de a vámpír intett, hogy lépjek közelebb. Körülbelül fél méterre tőle megálltam, mire ő megfordult.
- Félsz? – kérdezte, de nem nézett a szemembe.
- Egy kicsit – vallottam be, egyre csak az arcát nézve.
- Szörnyetegnek tartasz?
- Dehogy!
- Akkor mitől félsz? – nézett végre a szemembe.
- Nagyon új még nekem ez a vámpír dolog… Nem igazán bízom egyikőtök önuralmában sem. A szívem tudja, hogy úgyse bántanátok, de az agyam azt suttogja: el innen, el innen! – próbáltam magyarázni azt a furcsa zavarodottságot, amit éreztem.
- Akkor miért jöttél fel? Miért nem mondtál nemet?
- Nem volt kedvem nemet mondani.
- Miért?
- Mert nem lett volna értelme idejönnöm, ha csak tíz percet maradok.
- Rossz válasz.
- Az mit jelent?
- Hogy hazudsz.
- Nem, csak olyan dolgokra kérdezel rá, amikre az ösztön vitt rá.
- Ha félsz miért jöttél utánam?
- Ösztön. Csak úgy érzésből.
- Ez a baj az emberekkel… csak úgy vannak a világban, lesz, ami lesz alapon. Bezzeg ha én lesz, ami lesz, keresztülharapnám a torkod… - megrázta a fejét – bocsáss meg, nem ezt akartam mondani… - kisimította a fekete tincseket az arcából és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
- Alszol te eleget? – kérdeztem ismét meggondolatlanul, mire ő felnevetett. – Mi az? Mi ilyen vicces?
- Szóval Miss Mindent-tud erre nem jött rá! – kiáltott fel, majd valamivel halkabban hozzátette - Tudod, Elisabeth, a vámpírok nem alszanak.
- Egyáltalán? – csodálkoztam.
- Egyáltalán – mosolygott rám.
- Soha? – egyszerűen el se bírtam képzelni, hogy valaki, lehet, hogy száznál is több évig, ne aludjon egy percet se.
- Soha, mióta vámpír vagyok.
- Úristen.
- Soha senkit nem láttam még ilyen édesen csodálkozni…
- Hogy mondod? – lepődtem meg a hirtelen hangulatváltozáson és lágy szavakon.
- Azt mondtam, hogy fotózni kéne azt az édes csodálkozó arcodat és aláírni nagy betűkkel, hogy A Megtestesült Női Csodálkozás.
- Tényleg ennyire látszik?
- Bizony – jött egy lépéssel közelebb, mire én automatikusan hátrébb léptem, de megbotlottam a szőnyeg sarkában és elesetem. Reflexből megmarkoltam a legközelebb lévő dolgot, ami jelen esetben Claude hosszú haja volt, így őt is magamra rántottam.
- Aú – jajgattunk kórusban, én azért, mert Claude ráesett a lábamra, ő meg, azért mert még mindig húztam a haját.
Másodpercek alatt négy fej jelent meg az ajtóban: Esme, Alice, Jasper és Carlisle.
- Mi történt? Mit csinálsz te Lisán Claude?
- Izé… elestem – motyogtam.
- És hogy került rád Claude? – vonta fel a szemöldökét Alice.
- Magamra rántottam. Belekapaszkodtam a hajába és ő is rám esett – hadartam mélyen elpirulva. Mindenki megnyugodott, még Claude is, akinek végre elengedtem a haját, és jót mosolyogtak az egészen.
- Máskor majd a függönyt rántom magamra – javasoltam.
- Igen, az kevésbé fájdalmas megoldás… - masszírozta Claude a fejbőrét.
- Nem akartam, csak a reflexek… - magyarázkodtam.
- Semmi baj, nem halok bele…
- A halált hagyjuk ki ebből… elég nekem egy egész család, barátságos vámpír. Mekkora csalódás… - mosolyogtam.
- Hogyhogy csalódás?
- Mert mindenki azt hiszi, hogy milyen „hú de veszélyes”, meg „hú de félelmetes” lények a vámpírok, erre nesze nekem, rögtön kapok egy rakat kedves, aranyos, mosolygós, vegetáriánus vámpírt. Hát nem ironikus?
- De egy kicsit tényleg az – mosolyodott el Esme is.
Ahogy ott ültem a szőnyegen és néztem fel rájuk, mellettem, szinte rajtam Claude-dal, teljes biztonságban éreztem magam.
Lassan felkászálódtam, kicsit üres lettem hirtelen, mintha egyedül volnék, pedig ők is ott voltak velem: Carlisle, Esme, Alice, Jasper és Claude, aki mellém lépett és megfogta a kezem. Lenéztem a kezeinkre, majd visszanéztem rá és újra éltem. Tudtam, hogy mától már nem csak ismerősök vagyunk, hanem mások, többek, mint a barátok, de azért azt sem mondanám, hogy szerelmesek. Csak olyanok, akik szeretik egymást. (Nah jó legyen szerelem, ha már mindenki azt mondja. Aki meg nem mondja, az gondolja. Ne is tagadjátok, tudom hogy magatokban felsóhajtottatok, hogy: na végre! Szerk. megj.)
A többiek álltak az ajtóban és néztek ránk, mi meg egymásra, valahogy úgy festhettünk, mint egy valami színes szoborcsoport, de ahogy kigondoltam belépett Emmett és rögtön elvigyorodott.
- Vége, vége, kamera leáll, jelenet vége. Az évszázad legszebb és legromantikusabb egymásrátalálása volt, természetesen csak a miénk után - húzta magához az épp megjelenő Rosalie-t, továbbra is mosolyogva, mire én szép lassan elpirultam.
- Ez igazán szép volt Emmett, kösz, jólesett – vigyorodott el Claude is.
- Gyere, Lisa, ideje indulnod, este még lesz egy kis dolgunk… - karolta át a vállam Esme és húzott ki a szobából, ahol megindult a beszélgetés.
- Vadászni mentek? – kérdeztem mikor a lépcsőig értünk. A beszélgetés elhalt – Tudom, hogy hallottátok! – kiáltottam, mire visszatért az előbbi zajszint, de mégis éreztem, hogy figyelnek.
- Nem. Más dolgunk van.
- Miféle? – kérdeztem vissza – Bocsánat, nem tudom, miért nem tudom visszafogni a gondolataim…
- Talán Jasper teszi… Szereti, ha az emberek őszinték.
- Hogyhogy Jasper teszi?
- Tudod Jasper képessége az érzelmekre van hatással, szóval bármilyen érzést előidézhet bárkiben.
- Jó képesség… Szívesen elfogadnám sajátnak is – gondolkodtam el. Mekkora jó volna, ha apára nyugalmat bocsáthatnék, amikor épp a fizika kettesemet mutatom be neki.
- Az nem volna tisztességes – jött velem szembe Edward. Nagyon úgy tűnik, hogy már nem kímélnek meg a különleges képességeiktől… Hajaj, mennyivel könnyebb a tudatlanság, de mégis unalmasabb, inkább a nehéz de izgalmasabb tudást választom.
- A te döntésed! – kiáltott még le Ed. Tényleg nem kímél.
Leértünk a földszintre, elbúcsúztam és kis, egészen picuri rózsaszín felhőcskékkel a fejemben vezettem haza.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés