Este olyan energikus voltam, hogy nem bírtam lefeküdni, úgyhogy elhatároztam, hogy megnézem, már legalább századjára, a Tristan és Izolda című filmet, aminek a végén mindig elpityergem magam.
A film közepe felé vihar kerekedett odakint, de nem nagyon izgattam magam rajta, hiszen ez már megszokott itt Forksban, azonban amikor már elkezdtem könnyezni, szóval a film végén jártam, hirtelen elment az áram.
- Remek – álltam fel szipogva és kibotorkáltam a konyhába. Nagy nehezen kitapogattam a zseblámpát konyhaszekrényből, de lemerült az elem. Tökéletes. Kicsit arrébb másztam és kerestem egy használható gyertyát, meg egy doboz gyufát. Mikor meggyulladt a láng majdnem örömtáncba kezdtem, de csak azért majdnem, mert nem akartam hogy az ugrálástól elaludjon a láng.
Elindultam a pincébe, hogy leellenőrizzem a biztosítékot, de a nappaliban az üvegajtón keresztül bevilágított egy villám és megláttam egy alakot a szobában. Az arcát nem, csak a sziluettjét tudtam kivenni, de ijedtemben elejtettem a gyertyát.
- Ki az, ki van ott? – kérdeztem a helyzethez képest határozottan.
Újabb villámlás fénye hasított a sötétbe, én pedig megpillantottam Claude arcát, közvetlen közelről. Felsikoltottam, inkább a meglepettségtől és feszültségtől, mint a félelemtől.
- Én vagyok – suttogta.
- Halálra rémítettél! – kiáltottam felháborodottan, de sajnos nem láthattam őt, hogy most kinevet-e vagy sem – Egyáltalán mit keresel itt?
- Nem is tudom, azt hiszem önmagam.
- Viccen kívül?
- Szerinted? – nyúlt az arcom felé, mikor újból villámlott, aztán három-négy másodpercen belül felhangzott egy dörgés és két másodperccel utána egy újabb, villám nélkül. Először azt hittem véletlen, de aztán többször is megismétlődött ez a furcsa jelenség.
- Mi baj? Egyre jobban ráncolod a homlokod – észrevételezte Claude.
- Dörgések villámlások nélkül. Nem értem. Te is hallottad?
- Persze. És azt is tudom, mitől vannak.
- Mitől?
- A többiek baseballoznak.
- És az mióta ilyen hangos elfoglaltság?
- A vámpíroknál mindig is az volt…
- Mert?
- Ha bele gondolsz, és használod a fejed, rájössz te is, Elisabeth – nem tudom, hogy csinálja, de ahogy kimondja a nevem, teljesen kiakadok. Micsoda egy szédült, szerelmes kis liba lettem…
- Azért mert erősek vagytok? – találgattam.
- Pontosan.
- És te miért nem játszol?
- Nem tudom, New Yorkban nem volt szokásunk, de már egész jól haladok…
- Mit keresel itt? – tértem vissza az eredeti témára.
- Kettőt találhatsz…
- Itt hagytad valamelyik tollacskádat, Holló? Esetleg a többiek elküldtek, hogy nézd meg itt vagy-e?
- Nagyon vicces – mosolyodott el halványan egy újabb villám fényénél, amiről eszembe jutott, hogy hova is indultam eredetileg.
- Meg kéne néznem a biztosítékot… - fordultam meg.
- Engem nem zavar a sötét – suttogta a fülembe közvetlen közelről. Az összes szőrszálmerevítő izmom aktivizálta magát, tiszta libabőr lettem a közeli, mély, halk hangja teljesen megdermesztett.
- De engem igen – nyögtem ki végül mikor sikerült összeszednem magam.
- Segítsek?
- Mi olyat tudsz tenni, amit én nem? Elvarázsolod a mosolyoddal, hogy felkapcsolódjon?
- Nem, de mondjuk ezt – szólt valahonnan a szoba ajtajából és felkapcsolta a villanyt.
- Ennyire gyors vagy?
- Nem, a világ ilyen lassú.
- Akkor most, hogy látok, utoljára teszem fel a kérdést: Miért jöttél?
- Hozzád jöttem – lépett közelebb.
- Hozzám? Miért? – tettem az ártatlant.
- Unatkoztam…
- És más éjjeleken nem unatkoztál még, csak most?
- De, olyankor is átjöttem…
- Hogy?
- Mondom, amikor unatkozom, átjövök – teljesen higgadt volt.
- És mit csinálsz itt? – estem kissé kétségbe.
- Hát, nézelődök, meg járkálok… - fordította el az arcát. Már csak fütyörésznie kellett volna, hogy teljes legyen a "én aztán semmit nem csináltam, de ezt csak úgy mondom" szindróma.
- Szólíthatlak a teljes neveden? – csikorgattam a fogam.
- Nyugodtan – mosolyodott el. Komolyan mondom, maga Lucifer se villanthatna ördögibbet.
- Akkor – vettem mély levegőt – Claude von Castell, te egy magánlak sértő, halhatatlan, titokzatos, idegesítően szép, de ördögi lény vagy!
- Kösz a bókot, hallottam már szebbet is – vigyorgott rám, én pedig épp azon filóztam, hogy előbb tekerjem ki a nyakát vagy piruljak el mélyen azon a tényen, hogy esténként azt nézi ahogy alszom.
- Hagyjuk. Vége. Hazamész, én pedig végigbőgöm a film végét és lefekszem aludni. Aztán reggel keresek valami olyan dolgot, amivel távol tartalak az esti látogatásoktól – indultam az előszoba felé, hogy kitessékeljem.
- Remek ötlet – egyezett bele, látszott rajta hogy direkt élvezi, hogy idegesít, de azért követett.
- Sajnos idáig fajultak az ösztöneid… hogy is hívják az ilyet? Oh… hogy is, hogy is? Áh igen! Pedofil! Hány éves is vagy?
- Húsz.
- Jaj, nem azt kérdeztem, mennyinek látszol – mondtam rosszallóan –, azt magam is látom. Hanem hogy mennyi vagy valójában.
- Szerinted?
- Nem találgatok, mondd meg!
- Titok, édes, kicsi Elisabeth… - nyeltem egy hangosat. Az előszoba tükörrel szemben álltam, a fehér selyem hálóköntösömben, Claude mögöttem, a hajamba bújtatta az arcát, úgy hogy csak a szemei látszódtak a tükörképen. A szívdobogásom felgyorsult, a szemem tágra nyílt, az ajkaim kicsit elnyíltak a felismeréstől, Claude pedig tovább suttogott:
- Látod milyen szép vagy? Én nem látnám ezt, ha nem volnék ilyen idős, de amikor itt vagy a közelemben egyre fiatalabbnak és fiatalabbnak érzem magam, minden fásultság szertefoszlik, képes vagyok újból játszani és érezni furcsa, régi érzéseket, amikről azt gondoltam csak a fiatal és gondatlan embereknek valók…
- Mire gondolsz? – suttogtam kíváncsian, miközben elfordítottam a tekintetem a tükörképemről.
- Te is tudod, mire gondolok, Elisabeth… - a kezei erősen tartottak, de csak ez mentett, meg attól hogy ne essek össze – Ideje aludnod…
Valóban nagyon fáradtnak éreztem magam, a szemeim már csukódtak is lefele, de attól még éreztem, hogy Claude felvitt a szobámba és lefektetett, betakart, aztán tényleg elmerültem a sötétségben.


A következő szombaton Lola elrángatott moziba valami új vámpíros filmre. Lehet, hogy a megvilágosodás előtt még talán tetszett volna, de így folyton csak azt mondogattam, ez így nem reális.
- Jaj, nézz már rá, ez egy mutáns denevér, nem pedig vámpír! A vámpírok egyszerűen szebbek az isteneknél, gyorsabbak a villámnál, erősebbek egy bikánál, és ha egyszer a keze közé kerülsz, meghalsz! – tiltakoztam, amikor a főhősnő arcon vágta a "vámpírt" a táskájával és elszaladt. Nem tudom, de nekem az az érzésem volt, ha Emmettet pofán vágnám egy fél téglával, akkor is csak vigyorogna rajtam.
- Lisa, maradj már csöndben, nézni szeretném!
- Rendben, odakint megvárlak – álltam fel a film közepén és kimentem az előtérbe.
Elég morcos voltam, ezen a hülye filmen sikerült teljesen felspanolnom magam, egyszerűen haza akartam menni és aludni egy nagyot. Visszatérni abba a régi monotonitásba, zongorázni azt a kedves kis dalt, amit Claude játszott nálunk mialatt én aludtam, olvasni a verseket, de ezt már többé nem tehettem. Ott volt Lola, Claude, Esme, az apám, a Cullenek. Nem törődhettem csak magammal, titkot kellett tartanom, védenem a sajátjaim és a Cullenekét, elviselni apámtól való elhidegülésemet, és megtartani a boldogság látszatát, a normális arcomat Lola előtt. Nem volt olyan nehéz, de szorongatott belül, sokszor rémálmaim voltak, de ezek most nem Claude miatt, ezek az én aggályaimat tükrözték.
Egy folyosón lépdeltem végig, és amikor kiértem egy tágasabb terembe, onnan körbe újabb folyosók nyíltak. Akármerre mentem mindenütt újabb és újabb választáshoz kerültem, a folyosók falán lassan csurdogált a víz, a fáklyák két oldalt, kegyetlen félhomályban hagytak. A könnyeim mosták az izzadtságot az arcomról, a levegővételem és lépteim hangosabbnak tűntek, mint egy rock koncert, a plafonról csöpögő cseppek az őrületbe kergettek, míg végül nem tudtam mit tenni, számoltam a másodperceket: egy, kettő, három, négy… száz… százhetvenöt… ezerkettőszázharminchat…
A fáklyák fénye elhomályosult és én felébredtem, általában tiszta vizesen, rettegve attól, hogy egyszer tényleg bekerülök egy ilyen labirintusba és onnan nincs visszaút, pedig ez csak az élet: mindig választanod kell, melyik útra lépsz, de soha nem tudod hova vezet a folyosó, és visszafordulni nem lehet.
- Jól vagy? – felnéztem, mert egyszerűen nem hittem a fülemnek. Jonathan Favela, személyesen, állt mellettem, ami enyhe csodálkozásra bírt.
- Nagyon édesen tudsz csodálkozni – jegyezte meg egy ellenállhatatlan mosollyal, úgy hogy azt hittem ráolvadok a piros bársonnyal bevont székre, de inkább nem tettem.
- Mondták már, méghozzá nem is akárki… - álltam fel.
- Ki?
- A testvéred. Mármint vértestvéred, Claude.
- Gyorsan gyógyulnak a sebei, túl gyorsan… - szorította ökölbe a kezét, de sikerült megnyugodnia.
- Mit keresel itt?
- Látogatóba jöttem, de megéreztem az illatod, és gondoltam benézek – felelt közönyösen.
- Sajnos nem nagyon tudok veled itt mit kezdeni, a barátnőmre várok.
- És miért nem vagy vele a teremben? – lépett közelebb, úgy hogy szinte csak tíz centin múlott, hogy egymáshoz ne érjünk. Felnéztem rá, ő pedig olyannyira lehajolt, hogy a hideg lehelete a homlokomat cirógatta.
- Mert nem tetszik a film – suttogtam, mivel ennél nagyobb hangerőt, ha akartam volna, sem üthettem volna meg.
- Miért? – nézett a szemembe, én pedig csak zuhantam és nem találtam kapaszkodót a szemek okkerjében, megigézetten bámultam őt.
- Mert… mert nem reális…
- A filmek sokszor nem azok…
Ekkor viszont kicsapódott az egyik terem ajtaja és egy csapat csacsogó fiatal lépett ki rajta, köztük Lolával, aki megszólalni se tudott, a látványunktól: Jonathan ekkorra már körbefonta a karjait a derekamon és az ajkai valahol az enyémek fölött időztek. A lehelete édes illatú volt, nem tudom mi ütött belém, de meg akartam csókolni, azt akartam, hogy az enyém legyen, senki ne vethessen rá egyetlen éhes pillantást se, a gondolataim egyre csak körülötte forogtak, majd végül tényleg megcsókoltam.
Jonathan visszacsókolt, de eltolt magától én pedig rájöttem hogy most nagyon rosszat tettem. Gyorsan elhúzódtam tőle, és Lolához igyekeztem. Valószínűleg az arcomra volt írva, hogy mentegetőzni készülök.
- Szóval ezért jöttél ki… Ügyes, de miért nem szóltál hogy ilyen állati jó pasit fogtál, igazán nem lettem volna féltékeny – suttogta izgatottan.
- Épp ez az! Nem a pasim!
- Jaj, ne csináld már, hiszen tisztán látszik! Ahogy átölelt, ahogy megcsókoltad… Miért csókoltad meg, ha nem a pasid? – logikus kérdés volt, úgyhogy jobbnak láttam hallgatni. Jonathan felnevetett. Bársonyos hangja betöltötte a termet és végigborzongatta a tagjaim.
- Figyelj, Lola! – rám se bagózott, csak állt, mint akit odabetonoztak – Mondom, figyelj ide! Nem járok vele! Nem járok Jonathannal, mert ő new yorki és egy arrogáns, pöffeszkedő, hímsoviniszta vérszívó alak! – kiabáltam, majd a vámpír felé fordultam – Te pedig ne nevess, Claude nem lesz odáig a látogatásodért.
Ez a mondat végre elérte a hatását, lefagyott az arcáról a mosoly.
- Veled mehetnék? – kérdezte komolyan.
- Muszáj?
- Igen, fontos volna.
- Lola, hazaviszed a kocsim, holnap elhozod a suliba, és délután hazaviszlek, jó?
- Rendben… - felelte tétován és elvette a kezemből a kulcsokat, aztán vissza-visszapillantva távozott.
- És mi hogyan megyünk? – néztem vissza Jonathanre.
- Természetesen az én autómmal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés