- Majd jövök! - kiáltottam be anyámnak a konyhába. Mielőtt válaszolhatott volna az ajtó csapódott mögöttem. Beugrottam a felnyitható tetejű rikító piros Mercedesembe, gázt adtam és elszáguldottam.

Szerettem a szüleimet, de valami hiányzott… Valami, amim régen meg volt… Még akkor, mikor az igazi szüleimmel éltem. Nagyon kicsi voltam, mikor Marion-hoz és Caleb-höz kerültem.

Talán… Az igazi családias légkör hiányzott, a féltés és a szabályok. De ezek már számomra nem jelentettek sokat. Szerettük egymást, megéltünk egymás mellett, de különösebben nem foglalkozunk egymással.

Nem is bánom. Legalább az egész napot a barátnőmmel tölthetem.

- Már alig vártam, hogy megérkezz, te csaj! - szólt nekem Hilary, mikor lefékeztem mellette. Ő is hasonló öltözéket viselt, mint én. Egy fekete miniszoknya feszült rajta, egy piros magassarkú és top kíséretében.

Igen, a szüleimnél a szabályok hiányát úgy kell értelmezni, ahogyan. Annyit költhettem amennyit akartam, akkor mehettem haza, amikor csak kedvem tartotta, még az sem zavarta őket igazán, ha nem mentem haza estére.

Bár az utóbbi időben, mintha kicsit szorítottak volna a pórázon. Fokozatosan, de észreveszem, hogy egyre jobban igyekeznek visszafogni. Emiatt is történt az, hogy nem vártam meg anyám válaszát, hanem gyorsan elsiettem.

Marion és Caleb is egyaránt vámpírok voltak, de soha nem gyilkoltak, ezáltal én is el voltam tiltva ilyesfajta dolgoktól. Ilyen kérdésekben viszont rendíthetetlenek voltak, s én nem is akartam nekik ellenállni, a fenének lenne kedve tonnaszámra gyilkolászni a körülötte élő embereket.

- Mi van, baby? - kérdezte Hilary, miközben leparkoltam London legdrágább és legnagyobb bevásárlóközpontja mellett.

- Csak elgondolkoztam… - villantottam rá egy vigyort. Ezután bezártam az autómat. Kecses mozdulatokkal haladtam a bejárat felé, barátnőmmel egyetemben. Az ajtó túloldalán Lucy várt minket, s ezután hárman folytattuk az utunk tovább.

Órák múlva megpakolt szatyrokkal léptük át ugyanazt az ajtót. Megbeszéltük, hogy a lányok ma nálunk alszanak, de előtte elmegyünk egyet bulizni, abba az nightclub-ba, amiben legutóbb szórakoztunk a szülinapomon.

Nemrég töltöttem be a tizennyolcat, ez alkalomból kaptam azt a csoda járgányt, amivel most is magunkat furikázom. Előtte egy jóval régebbi modellt tudhattam magaménak.

- Szerintem maradjunk inkább végig otthon! - vetette fel az ötletet Lucy. Ő mindig egy kicsit visszafogottabb volt. Hilary csak a fejét rázta, én meg nem tudtam dönteni. Mindkét lehetőség csábítóan hangzott számomra.

Összevetettem a két eshetőséget, és csak annyit mondtam: - Majd még otthon meglátjuk!

Máskor Hilary javaslatára egyből rávágtam volna az igent, de a múltkori eset után már nem voltam olyan biztos az önkontroljában.

Ugyanis a kis barátném kis híján kinyírta az egyik srácot… Úgy kellett leráncigálnom Simonról. Ha pár másodperckéséssel érkezem szegény vagy már Hilary fajtájába tartozna, vagy már a temetőben feküdne egy koporsóban.

Talán nem említettem? Hilary is a vámpírok családját képviseli. Én ugyebár félvér vagyok, egyedül Lucy normális ember. Talán ezért nem él ő olyan vandál életmódot, mint én és Hilary. Ettől függetlenül Lucy számomra az igazi barát, vele könnyebben megtalálom az igazi énem.

Nem úgy, mint Hilaryval… Vele a féktelen bulizás, és az egyéjszakás kalandok híve vagyok. Lucy ilyenkor csak meghúzza magát a sarokban egy koktélt iszogatva, és folyamatosan mosolyog ránk és rajtunk.

Igen, Lucyt sokkal jobban szerettem. Ő volt az egyetlen, aki igazán számított nekem. Akiért akármikor feláldoztam volna magam.

- Nessie-baby az utat figyeld - kacsintott rám Hilary. A tekintetem visszafordítottam az útra, de a gondolataim máshol jártak. Rossz előérzetem volt.

Az utak folyamatosan kanyarogtak, megszokott volt már az itteni út. A gondolataim is olyan gyorsan fordultak más irányba, mint ezek a kanyarok.

Újra arra az útra tévedtek, amire mostanában jó sokszor. Nem emlékeztem a múltamra… A szüleim négy éves koromban találtak rám, mikor vadászni indultak. Persze nem telt el azóta oly sok idő, de hihetlen gyorsasággal növekedtem. Ez a félvérségemnek köszönhető.

De azt még mindig nem tudtam, hogy hogyan születhettem? Egy vámpírnak lehet gyereke? Sosem kérdeztem meg Marontól és Calebtől, de már egy ideje nehéz nem megtudakozódni ezt a kis információmorzsát.

Felettébb érdekelt a múltom. Vajon milyenek lehettek a szüleim? Voltak barátaim már akkor is? Szerettek engem? Ha igen, akkor miért hagytak el?

Kérdések, amikre nem tudom a feleletet. Talán nem is akarom őket igazán megtudni, félek a válaszoktól. Félek, hogy én vagyok a hibás mindenért. Mert mi van, ha a szüleim miattam meghaltak és azért nem voltak velem?

De az is lehet, hogy élnek még… De akkor miért nem keresnek? Ha akarnának, biztosan megtaláltak volna már. Egy vámpírnak nem esik ilyesmi a nehezére, főleg, ha a keresett személy mindenhova be van jelentve…

Csikorgó kerekekkel kanyarodtam be a kapunkon, ami az előbb nyílt ki, akkor, amikor megnyomtam a kis gombocskát a kulcsomon. A lányok önfeledten csicseregtek mellettem, még akkor is, mikor kiszálltunk az autómból.

Éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyanúm meg is bizonyosodott, mikor beléptem az ajtón. Anyám kedvenc vázája széttörve feküdt a padlón. A felsőbb emeletről morgások hallatszottak és csattanások. Hilary torkából is egy morgás tört elő. Vámpírcsata folyt az emeletünkön…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés