Eltartott egy darabig, amíg teljesen felépültem és Jacob kitartóan ápolt, amit nem tudtam mire vélni. Kedves volt és több közös témánk is volt.

- Mikor így röhögsz, olyan mintha egy kutya vakkantana – jegyeztem meg vigyorogva, mire kutyaszerűen felnevetett, és percekig nem hagyta abba.

Mi vicceset mondtam?

- Annyira vicces tudsz lenni, Relie, ha tudnád…

- Mit?

- Mindegy, csak megjegyeztem, hogy kedvellek – felelte, de nem vett részt további társalgásban, kivonult a házból.

Nem mentem utána, mindenki megérdemel egy kis nyugalmat. Ő is. Én is.

Amióta itt vagyok, olyan keveset vagyok egyedül, pedig én annyira megszoktam az egyedüllétet, hogy nem tudok nélküle létezni. A lételememmé vált, a személyiségem része volt.

Néha még Jacob is idegesített, az állandó dumálási kényszerével, de azért nagyon megkedveltem. Talán még soha nem került senki olyan közel hozzám, mint ő.

- Relie? – jött vissza Jacob. – Arra gondoltam, hogy el kéne mennünk a városba ruhát venni neked, meg egyéb cuccokat.

- Egyéb cuccok?

- Ne akard, hogy erről beszéljek, tudod a férfiaknak kínos a téma. Tudod, amit minden nő használ havonta… tudod… - nyögte ki vörösen, én pedig nevettem.

Már az elejétől tudtam, hogy mire gondol, de nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Hadd legyen zavarban egy kicsit…

- Benne vagyok, nem akarom örökké a te ruháidat hordani. Melyik városba mennénk?

- Mit szólnál, ha elmennénk észak felé? Erre felé felismerhetnek téged…

- Nem valószínű, de igazad van. Menjünk valami hűvösebb helyre, nem igazán bírom a napsütést. De mivel megyünk?

- Repülő? – kérdezte és önelégült fejet vágott, mintha egy kisgyerekkel beszélne.

- Haha, oké.

- Mit szólnál Chemvill-hez?*

- Az hol van?

- Kanadában, és Forks után az egyik legesősebb kisváros.

- Forks? Az a legesősebb? Akkor miért nem oda megyünk? – kérdeztem, és számomra ismeretlen okból Jacob tekintete elkomorodott.

- Chemvill jó lesz?

- Öhm, persze – bólintottam, és jobbnak láttam nem felhozni a Forks témát.

- Egyszer elmondod, hogy miért vagy egyedül? – kérdeztem.

Bólintott.

- De nem most.

- Rendben.

Jacob összepakolta a cuccait és elindultunk Phoenixbe, a reptérre. Valahogy nem volt szimpatikus a napos város.

De valamiért mégis jókedvem volt és össze-vissza csacsogtam Jacobnak az úton. Ő csak mosolyogva hallgatta a szóáradatomat, nem szakított félbe, holott biztos nem érdekelte egy kis csitri csacsogása.

- Elmegyek jegyeket venni, te addig maradj itt, rendben?

- Oké, menj csak. Addig körülnézek.

Nézegettem addig a kirakatokat és belelapoztam néhány újságba. Ekkor mentem neki egy ötvenes éveiben járó nőbe, aki szintén újságot olvasott.

- Elnézést, asszonyom! – szabadkoztam, hogy felszedjem a cuccait, amik leestek.

- Semmi baj, hagyjad csak – mondta mosolyogva. Mikor meglátta az arcom, egy pillanatra döbbenet suhant át a kedves mosolyán, de hamar rendezte a vonásait.

- Ne haragudjon a kellemetlenségért…

- Mondtam, semmi baj. Annyira ismerős vagy nekem, meghívhatlak egy kávéra? – kérdezte.

Egy pillanatig haboztam Jacob miatt, de aztán bólintottam. Jacob még sokáig a sorban fog állni, nem fog feltűnni neki a távollétem. Különben is, szabad ember vagyok, oda megyek, ahova akarok. Hálával tartozom neki, de a foglya nem vagyok.

Mindketten egy kávét kértünk, és leültünk egy padra, majdnem oda, ahol Jacob hagyott.

- Hány éves vagy?

- Tizenhét, és ön?

- Én már nem vagyok fiatal, ötven felett járok már.

- Akkor már biztosan vannak unokái – mondtam mosolyogva, de jobb lett volna, ha befogom azt a nagy számat.

- Nem, nincs unokám. A lányom meghalt évekkel ezelőtt, volt egy unokám, de ő is meghalt – mondta a néni szomorúan, és egyből megbántam, hogy felhoztam a témát.

- Sajnálom.

- Semmi baj, és te kivel utazol?

- Én egy barátommal.

- És a szüleid elengedtek? – csóválta a fejét rosszallóan, ezúttal én komorodtam el. Most igazán mélyen érintett a szüleim hiánya.

- Nem. Nincsenek szüleim, árva vagyok.

- Jaj, ne haragudj. Annyira tapintatlan vagyok…

- Semmi baj, Ön csak kedves akart lenni. Én Chemvill-be repülök, és maga?

- Én Forksba – felelte és elhúzta a száját. – Nem igazán szeretek ott, de ez van, a férjem ott dolgozik, és szeretnék vele lenni.

- Hallottam, hogy nagyon esős hely, én szeretem az esőt.

- Én nem igazán – nevetett fel.

- Relie? – jött felém Jacob dühös arccal, az arcán az aggodalmat düh váltotta fel. – Mondtam, hogy maradj ott! – mondta dühösen.

- Nem vagyok a rabszolgád, és egy kicsit udvariasabb is lehetnél, egy idős hölggyel beszélgettem… Upsz… elnézést…  - kaptam a szám elé a kezem zavartan, de a néni csak nevetett.

- Semmi baj, valóban nem vagyok fiatal. Elnézést, hogy bajt okoztam, most már mennem kell. Mindjárt indul a gépem.

- Rendben, viszontlátásra! Örülök, hogy megismerhettem.

- Én is örülök a találkozásnak, Relie. Sziasztok! – köszönt el és elindult, hogy elrepüljön Forksba.

- Mi bajod van? – vontam kérdőre Jacobot, felvont szemöldökkel.

- Hogy mi bajom van? Szó nélkül tűntél el!

- És? Nem tartozom elszámolással senkinek!

- Aggódtam! – mondta, majd zavartan elhallgatott.

- Ne haragudj – enyhültem meg. – Legközelebb szólok, ha elmegyek valahova.

- Köszi, és bocsi, amiért így beszéltem veled. És ki volt ez az asszony?

- Nem tudom, a nevét nem mondta. Micsoda neveletlen vagyok, be sem mutatkoztam, a nevemet is tőled tudta meg.

- Ő se mutatkozott be.

- Igaz, de én vagyok a fiatalabb, nekem kell… na mindegy… - legyintettem és elindultunk, hogy felszálljunk a gépre.

Azt hiszem a repülést nem nekem, találták ki, borzalmasan éreztem magam, azt hittem, hogy halok meg. Többet nem ülök repülőre, az tuti biztos…

Jacob halkan nevetett a gyerekes viselkedésemen, de nem tudtam ezen bosszankodni, nagyon rosszul voltam.

A kezemmel görcsösen szorítottam az előttem lévő szék kapaszkodóját, a fejemet neki nyomtam a háttámlának és zöld arccal vártam a leszállást, miközben a gyomrom fel-le bukfencezett.

- Ennyire nem bírod? – kérdezte Jacob fuldokolva a nevetéstől.

- Nagyon vicces, igen ennyire. És ha kiélvezted a helyzetet, talán csinálhatnál valami mást, mondjuk, olvass, hátha szorul beléd egy kis értelem…

- Jól van, na… Nem bunkóskodni akartam, csak megkérdeztem. Le ne harapd a fejemet…

- Nyugi, nem fogom, maximum lehánylak. Az most aktuálisabb…

- Most megnyugodtam – felelte vigyorogva és az újságába temetkezett, én pedig próbáltam másra gondolni.

Azt hittem, hogy soha nem jön már el a leszállás pillanata, de végül sikerült hányás nélkül túlélnem a kalandot. Jacob kevesebbet nevetett már, de azért a vigyor nem tűnt el az arcáról. Sokszor belegondoltam abba, hogy miért jöttem el vele ide, hiszen alig ismerem. De valami különös oknál fogva megbízom benne, talán még az életemet is rá bíznám, ha olyan helyzet adódna.

De remélem, hogy a helyzet soha nem fog fennállni, bár ahogy magamat ismerem… Lehetetlen, hogy ne kerüljek életveszélyes helyzetbe…

Olyan szerencsétlen és két ballábas tudtam lenni néha,hogy az kész. Mindig ki is nevettek miatta a suliban, főleg mikor hasra estem a saját lábamban. Télen volt a legrosszabb, hiszen a jég nagyon csúszik, és az én egyensúlyom valahol a béka feneke alatt van nagyon mélyen.

Mikor kiértünk a reptérről elállt a lélegzetem, annyira tetszett ez a város. Az utcák virágokkal voltak díszítve, az épületek nem voltak lerobbantak, mint a legtöbb helyen és az emberek nem rohangáltak össze-vissza. Abban a pillanatban beleszerettem Chemvill-be. És éreztem, hogy ebben a városban olyan fog velem történni, amit mindig is vártam a szívem mélyén, még akkor is, ha még nem tudom, hogy mi az.

Talán sikerül végre színt hozni az életembe, talán lesznek barátaim, talán lesz családom. És az a nagy helyzet, hogy akinek mindezt köszönhetem, az Jacob Black.

Talán egyszer közel tudunk annyira kerülni egymáshoz, hogy megosszuk egymással a titkainkat. Nagy bizalom van közöttünk, de még mindig nem elég, ahhoz, hogy minden élményünket és titkunkat eláruljuk egymásnak, és érzem, hogy Jacob titka fájdalmas. Másképp nem menekült volna el az otthonából, de egyszer megtudom erre a titokra a választ.

Nem ma, de majd egy napon kiderül, minden.

Jacob ideális barát számomra, nem tudok elképzelni nála megbízhatóbb és kedvesebb embert, még akkor se, ha férfi.

Azt hiszem, hogy most végre új életet kezdhetek, egy olyat melyben boldog lehetek…

* Chemvill egy általam kitalált városnév, tudtommal nem létezik :)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés