Az elkövetkező hetekben Jonathan Forksban maradt, Claude legnagyobb bosszúságára, de néha láttam őket együtt beszélgetni. Ilyenkor mindketten borzasztó komolyak voltak, mintha valamit terveznének, de azt soha nem tudtam mit. Hiába kérdezgettem Claude-ot egy szót sem volt hajlandó kinyögni.
A csók utáni ötödik szerdán suliszünet volt. Bekrepált a fűtés, és amíg javították, hazaküldtek minket. Lola és még néhány diák azonnal kitalálta, hogy menjünk el La Push-ba, a tengerpartra,sétáljunk egyet.
Legutoljára anyával sétáltam a parton, három héttel a halála előtt, azóta nem bírtam odamenni. Nem vitt rá a lélek, nem akartam felszakítani a sebeket, amik már lassan beforrtak.
- Jaj, ne csináld már! Gyere már! Vagy esetleg randid van azzal a szőke herceggel? – cukkolt ismét Jonathannel.
- Nem, soha nem randiztam vele és nem is fogok! Mással járok – csúszott ki a számon.
- Kivel? – döbbent meg a lány.
- Titok.
- Lisa, ezt nem teheted velem! Nem találhattál még a szőkénél is jobb pasit!
- Oh, dehogynem! De hiába kérdezgetsz, semmit nem mondok! – közöltem.
- Kár… Akkor jössz La Push-ba?
- Jövök… - sóhajtottam, más lehetőség nem is volt. Vagy beszélek neki Claude-ról vagy elmegyek vele La Push-ba. Ha egyik sem, akkor egy hétig vigasztalhatom, mire megbocsát, ami még több La Push-ra járást eredményez. Akkor inkább most az egyszer.
- Szuper vagy! – ugrott a nyakamba.
- Tudom… Túl szuper is… - dünnyögtem.


Végül is nem fájt annyira, mint vártam. Sőt szinte kellemes volt, és bár november volt, a tenger morajlása, a víz felől érkező sós, langyos szél jól esett. Aztán a cipőmet is lehúztam, feltűrtem a nadrágom és lábszárközépig a hideg vízbe gázoltam. Először olyan volt, mint Claude keze, amikor a takaró alatt megfogta a lábam egyik éjjel, kellemesen fagyos, simogató érzés, ami, ahelyett hogy rosszul esett volna, mosolyt csalt az arcomra.
Volt néhány őrült fiú, aki bement szörfözni, de többiek kis tábortüzet raktak és körbeülték. Néhány indiánsrác is volt köztük a rezervátumból, de igazándiból nem keltették fel az érdeklődésem, inkább elbúcsúztam és hazamentem.
Otthon csönd volt, nyugodt, rezzenéstelen csönd, amit már szinte bűn volt megtörni a mászkálással és pakolászással, inkább lefeküdtem az ágyamba és vártam.
Hetek óta ezt játsszuk: én lefekszem aludni, ő pedig perceken belül megérkezik. Általában mindenféle teljesen jelentéktelen kérdéseket tesz fel, mit például mi a kedvenc ételem, melyik ország a kedvencem, apámmal milyen a viszonyom, anyám szép volt-e, akartam-e valaha testvért, mi van a nagyszüleimmel? És mindezt addig, míg teljesen ki nem merültem és el nem aludtam.
De a csókot soha nem hozta szóba, hogy miért tettem, egyszerűen csak néha odahajolt hozzám és a száját az enyémhez érintette, de számomra már ez is több, mint amit valaha remélhettem.
Végül megérkezett, épp mikor már majdnem álomba szenderültem.
- Szia – guggolt le mellém, én pedig álmosan felé fordultam.
- Szia – az ajkaimon egy lusta mosoly ömlött szét – Bocsáss meg, de most azt hiszem, egy kérdésedre sem tudok válaszolni. Nem mesélnél te valamit? – kértem.
- Mit meséljek? – ült mellém, hátát az ágy támlájának támasztva.
- Nem tudom, valami jót… Legyél kicsit kreatívabb! – dorgáltam kedvesen.
- Mit szólnál Piroska és a Farkas meséjéhez? – simított végig a hajamon.
- Jól hangzik… de azért ne a hagyományosat…
- Rendben. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, mindenki csak Piroskának becézte a faluban, mert az anyukája varrt neki egy csodálatos, piros kis köpönyeget.
Egy napon azonban megbetegedett az erdőben élő nagymamája, és az édesanyja elküldte hozzá, hogy vigyen neki gyógyszert és süteményt, hogy könnyebben meggyógyulhasson. Azt azonban a lelkére kötötte, hogy ne térjen le az ösvényről és ne beszéljen idegenekkel az úton.
Így hát Piroska elindult a nagymamához. Ment, mendegélt, az erdőszéli ösvényen, de egyszer csak megpillantott egy kis tisztást bent az erdőben, egészen közel az úthoz, amin sok-sok tarka virág nyílt. A kislány megörült a virágoknak és nekiállt csokrot szedni. Úgy gondolta, a nagymama nagyon örül majd neki, hogy virággal lepi meg.
Miután összeszedett egy kis bokrétányi virágot, vissza akart térni ez ösvényre, de rossz irányba indult és eltévedt a sűrű, sötét erdőben – a hangja tökéletesen elém festette a történetet, fáradtságom képként is megjelenítette, a sötét erdő képét az elveszett kislánnyal. – Hirtelen megpillantott egy ragyogó fénypontot az erdő fái közt, megszaporázta lépteit, hátha a fényesség útmutatást ad neki. Ahogy a tisztásra ért ott találta a Farkast, aki embernek álcázta magát. Sűrű, fekete haja, magas termete, izmos teste rögtön megtetszett Piroskának vakon megbízott benne. Beszélgetni kezdtek, a kislány elárulta a Farkasnak hogy a nagymamához tart, hogy eltévedt. A Farkas, bár bántotta az önérzetét, szépnek és kedvesnek találta Piroskát, így visszavezette őt a helyes ösvényre.
Ezután Piroska egyre többet járt az erdőbe és nem csak nagymamáját, de a Farkast is sokszor meglátogatta, akivel lassan egymásba szerettek. Ez idő alatt a Farkas nem vadászott, de nagyon éhes volt. A Vadásznak nem volt ínyére a dolog, hogy nem ölheti meg a Farkast, elérte, hogy az önként egye meg a nagymamát ezzel Piroskát is távol tartva tőle.
Amikor Piroska találkozott a Vadásszal, az elmondta neki a Farkas tettét, így a lány szerelme gyorsan gyűlöletbe fordult, nagyanyja meggyilkolása miatt és a Vadásszal tartott: Együtt csapdába csalták és megölték a Farkast, a nagymamát pedig kiszabadították, a gyomrából. Ettől kezdve a Vadász udvarolni kezdett Piroskának, aztán mikor a lány elég idős lett, elvette feleségül, majd boldogan éltek, amíg meg nem haltak – a mese végét mintha kicsit szomorkásabban, keserűbben adta volna elő, de már nem tudtam megnézni az arcát, mert elaludtam.
Álmomban Claude meséje életre kelt: Én lettem Piroska, ő a Farkas, Clarie a nagymama, anyám, az édesanya, Jonathan pedig a Vadász, de sokkal több volt a vér. Miután Jonathan megölte Claude-ot sikoltva ébredtem.
- Semmi baj, semmi baj, csak rosszat álmodtál, csak egy rossz álom… - húzott magához gyorsan a vámpír. A vállára és mellkasára húzta a takaróm, majd ráfektetett.
- Ne mesélj többet ilyesmit, jó? – kértem remegve.
- Ígérem. Ha tudtam volna, hogy ilyesmit fogsz álmodni, nem csináltam volna – átvetettem az egyik lábam a derekán, így épp lovagló ülésben tartott az ölében én pedig belebújtam a nyakába.
- Tudod, milyen élénk a fantáziám…
- Tudom, bocsánat.
- Semmi baj… - kis puszit nyomtam a nyakára, szimplán csak jól esett így odabújni hozzá, érezni a márványkemény testét magam alatt, a jéghideg bőrét hozzám érni, az éjfekete haját látni, miközben ő engem figyel ugyanígy a két feketés-arany szemével.
Már egy hónapja, úgy ahogy, de együtt vagyunk, sokszor visz sétálni, moziba, vacsorázni Port Angelesbe, van, hogy csak ülünk a szobában, mindegy hogy az enyémben vagy az övében, és úgy teszünk, mintha közben nem is a másikat lesnénk.
Ilyenkor gyakran gondolok arra, hogy vajon mit talál bennem érdekesnek, hisz egyszerű ember vagyok, a magam módján talán kicsit szerencsétlenebb és szeleburdibb az átlagnál, de nem hinném, hogy ettől még különlegessé válok egy halhatatlan lény szemében.
- Aludnod kéne…
- Nem hinném, hogy menni fog.
- Majd rásegítek, ne aggódj most semmi közöm az álmaidhoz, csak segítek elaludni, hogy pihenhess. Nem állnak jól neked a táskák a szemeid alatt.
- Segíts – egyeztem bele és bár „mesterséges” álomba szenderültem, nem éreztem hirtelennek. Sokáig éreztem, ahogy a takaró felett simogatja a hátam és közben, valami ismeretlen nyelven suttog, dúdolgat, de a puha sötétség végül megbénította az összes érzékszervem és álomtalan álomba zuhantam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés