A legédesebb álmomból ébredtem, vakító, bántó és természetellenes napfényre. Hét ágra sütött a nap. Forksban ez lehetetlen, képtelenség, vagy éjszaka valami hirtelen időjárás-változás történt, vagy elmozdult a kontinens és most Forks átkerült az egyenlítő környékére.
- Hol vagyok? – suttogtam rekedten, mintegy magamban beszélve, mire az ágy megmozdult alattam.
- Mexicoban.
- HOGY MI?! – pattantak fel a szemeim Claude hangját hallva.
- Mexico, Dél-Amerika.
- Te… te… - kerestem a megfelelő szavakat – Te elraboltál engem?!
- Nem – felelte higgadtan – Kiskorú vagy, az apádtól pedig megkaptam az engedélyt.
- Erről beszéltetek tegnap! Istenem… El se hiszem, hogy képes voltál ilyesmire! – ugrottam ki az ágyból. Egy másodperc sem telt el, már elém lépett és elállta az utat az ajtó felé.
- Most azonnal hazaviszel – jelentettem ki határozottan.
- Nem mész sehova – a vonásai még mindig higgadtak voltak, arca derűt sugárzott, de a szemeiben valami megváltozott: megijedt, hogy tényleg rosszat tett. Ez tetszett.
- Rendben, ha te nem, akkor majd én elintézem – jelentettem ki, miközben magamhoz vettem a szobatelefont és magam után húzva egy takarót, bevonultam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.
- Ne csináld ezt, Elisabeth – kérte, a gyomrom összerándult a lágy hangjától.
- Ne is próbálkozz – morogtam dühösen. Egyszerűen elrabolt. Az én beleegyezésem nélkül kivitt az Államokból, ide a semmi közepére! Na, de apa sem ússza meg letolás nélkül! Egyenesen élvezni fogom, hogy jól leszidhatom, végetek, régi szép békeidők, hello víg háború!
Bepötyögtem apa irodájának számát és vártam, hogy csörögni kezdjen, de e helyett egy nő kezdett spanyolul hablatyolni. Remek.
- Hoppá, elfelejtettem szólni, hogy csak külön számmal tudsz telefonálni? – kérdezte Claude szórakozottan az ajtó másik oldaláról.
- Igen, ezt az apró részletet elfelejtetted említeni… - sóhajtottam fáradtan.
A fürdőszoba nagyobb volt, mint amekkorát meg tudtam volna álmodni. Gyékénnyel árnyékolt galériaablak állt a keleti falon, előtte egy hatalmas négy lábon álló, legalább két személyes, krémszínű kád, ugyanilyen falak, csempe, bútorok. Az ajtótól jobbra egy zuhanyfülke, egy kétkagylós márvány mosdókagyló foglalt helyet a szemközti falon, de WC gondolom külön volt. A homlokomat nekinyomtam a márványnak, amelynek kellemes hűvöse segített kissé megnyugodni.
- Figyelj, ezt a kagylót hazavihetem? Talán jobb társam lenne nálad… Hideg, kemény, szótlan, sima és nem is rabolhat el… - soroltam az előnyeit.
- Ha akarod, hazavitetem neked. De azért megköszönném, ha megtartanál engem is mellette, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudom, hogy mennyire érdemled meg ezek után…
- Nagyon dühös vagy? – komolyan kérdezte.
- Igen.
- Azt hittem örülsz majd neki, de úgy tűnik, én is tévedhetek…
- Ez most egy burkolt bocsánatkérés?
- Olyasmi. Elfogadod?
- Nem.
Sóhajtott.
- Nem vagy könnyű eset…
- Soha nem is voltam az.
- Nem is kell, hogy az légy. Akkor már rád untam volna…
Hallgattunk. Magamra csavartam a takarót és elkezdtem számolni a csempéket. Százötvenig jutottam, utána ráuntam. Felkászálódtam, megmostam az arcom, majd a gyékényreluxához mentem. Kis hezitálás után óvatosan felhúztam a középsőt, a szobát elöntötte a napfény.
Az üvegen túl azúrkék tenger hullámzott, a nap magasan járt az égen, a partot fehér homok szegélyezte, pálmafák és más mediterrán növények, terméskő járdák. Olyan volt mintha egy ötcsillagos szálloda prospektusát látnám életnagyságban. Gyorsan leengedtem az árnyékolót. Olyan szép… Ez az isten, az ajtó másik oldalán, ide hozott engem, ebbe a paradicsomba, még ha az engedélyem nélkül is… De nem akarok megbocsátani ilyen könnyen. Vannak elveim, amiket kőkeményen kell érvényesítenem, különben összeomlik a személyiségem. Bár talán érte még ezt is vállalnám…
Elhatároztam bevonulásom után körülbelül két órával, hogy jobb helyem lesz az ágyban. Ott könnyebb duzzogni, de őt is láthatom.
Kattant a zár, lenyomtam a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót. Claude kukucskált befelé, én meg kifelé. Ismét néztük egymást. Hihetetlen milyen gyönyörű…
- Megnyugodtál?
- Nem – válaszoltam hidegen. – Csak már szétültem a seggem a csempén.
Az ágyhoz caflattam és lefeküdtem a kényelmes, puha matracra. Tiszta felüdülés volt a hideg csempéhez képest. Mindkét lábam lezsibbadt attól a kétszer hatvan perctől.
- Nem lehetsz ilyen… - vetette le ő is magát mellém.
- De, nagyon is lehetek – morogtam tovább. Lehunytam a szemem, nem akartam ilyen közelinek érezni őt, mert féltem még a végén meggondolom magam és felhagyok az ellenkezéssel. Az illata betöltötte az agyamat, a lehelete a bőrömet csiklandozta. A szám elé kaptam a kezem, így sikerült az orromat is befognom.
- Ne csináld már… Elisabeth… - kérlelt.
- A-a, csak semmi Elisabeth… Miért nem tudsz te is Lisának szólítani, mint a többiek?
- Mert én nem olyan vagyok, mint a többiek.
- Minden srác ezt mondja…
- Talán egynek közülük igaza is lehet.
- Nem hinném, hogy te vagy az az egy…
- De az az egy, aki megnyerte az apád kegyeit, aki vámpír, és aki elhozott Mexicoba, én vagyok, igaz? – felállt. – De nem te leszel az, aki elrontja ezt a hetet, az is biztos…
Még mindig csukva tartottam a szemem-szám, amikor hirtelen alám nyúlt és felemelt. Rögtön látni akartam mi történik.
- Tegyél le! Mi a fenét csinálsz? Azonnal tegyél le! – sikoltoztam.
Kinyitotta a háló udvarra vezető ajtaját, a fény egy pillanatra elvakított, mire kinyitottam volna, a medence szélén álltunk.
- Tegyél már le! Claude! – dühöngtem.
- Kérésed számomra parancs, kedvesem… - suttogta a fülembe, majd eleresztett. Én pedig egyenesen belepottyantam a medence hideg vizébe. Mit ne mondjak, kijózanító élmény volt...
Levegő után kapkodva értem a felszínre, a lábammal aktívan taposva a vizet. Meg se bírtam szólalni, borzasztóan dühös voltam, ismét. Kiúsztam a medence szélére, borzasztóan utáltam, hogy ezt csinálja velem, de amikor kiléptem a száraz járdára ő mellém lépett és megpróbált átölelni.
- Vizes vagyok… - ellenkeztem és eltoltam őt. Vagyis, inkább csak próbáltam, mert magához húzott. A bőrén ezernyi apró szikrát vetett a napfény, hunyorgásra késztetve engem, pedig csak az arcát és a karjait érték a sugarak. Ezek után kíváncsi vagyok, milyen látvány lehet fürdőnadrágban…
- Nem érdekel.
- Nem akarom, hogy ölelgess – közöltem.
- Menj akkor, öltözz át, a táska az ágyon. A fürdőszobaszekrényben találsz hajszárítót és törölközőt – engedett utamra.
- Hogy te milyen figyelmes vagy… - indultam befelé, a farmeromat szinte cipelni kellett, ahogy végigmentem, az ajtóig egybefüggő vizes nyomot hagytam, mint egy csiga. Tényleg nagyon magam alatt lehetek, ha már egy csigához hasonlítom magam…
Felmarkoltam a tömött fekete táskát majd ismét bekvártélyoztam magam a fürdőbe egy félórára. Levettem a vizes cuccokat és kicsavartam belőlük a vizet, közben magamra tekertem egy törölközőt, utána megszárítottam a hajam. Amikor mindezzel végeztem, összeszedtem a bátorságom, hogy kinyissam a táskát.
Abban biztos voltam, hogy nem a saját cuccaim lesznek benne, de amint az első darabot kivettem, hogy nem normális cuccok: bárhogy forgattam, nem tudtam rájönni, milyen ruhadarab lehet. Akkor ugorjunk. Egy bikini: fekete, vékony pánttal. Azt hiszem, ma ezt is mellőzzük. Lehet, hogy holnap is. Egy piros póló, egy forrónaci, egy pár márkás, divatos papucs, tisztálkodó eszközök és naptej került még elő a táskából. Hát nem mondom, hogy eltúlozták a dolgot.
Felvettem a cuccokat, amik érdekes mód pont jó méretűek voltak, talán ha nagyon eltekintek önmagamtól, még jól is álltak.
Kiléptem a szobából, kezemben a fekete, ismeretlen ruhadarabbal és Claude kezébe nyomtam.
- Ez mi? – tettem fel a találós kérdést.
- Rosalie-t kéne megkérdezned, ő pakolt össze, de vannak még ruhák a szekrényben – kis ideig szemlélte az anyagcsomót, majd megragadta két sarkát és maga elé tartotta. – Azt hiszem, ez valami felső lehet, valószínű a fürdőruha fölé.
- Az életbe rá nem jöttem volna… - vettem vissza a felsőt tőle. Kikerültem őt és visszaültem az ágy közepére. Sóhajtott.
- Megbocsátanál nekem?
- Igen. Ha már elhoztál ide, szeretném élvezni.
Leült, majd hozzám fordult, a kezét az arcomhoz emelte, talán ismét megcsókolni próbált, de eltoltam a kezét.
- Mi a baj?
- Azt nem mondtam, hogy hozzám is érhetsz.
- Miért?
- Már megbocsátottam, de a medencés eset nem ment ki a fejemből.
- Már megint kezded, igaz?
- Csak folytatom – mosolyogtam rá. Az arca lágy volt, de az íriszei teljesen feketének tűntek. Kissé aggódtam a karikák miatt a szemei alatt, talán az önuralma miatt is.– El kéne menned vadászni, jobb szeretem ha aranyszínűek a szemeid.
- Ma éjjel elmegyek, jó? Megígérem – nyugtatott.
- Rendben.


A nap hátralévő részét a tengerparton töltöttem, miközben jó lehetőségem nyílt Claude stírölésére fürdőgatyában. Egy ezer wattos izzó sem ragyoghatott volna fényesebben, a márvány-fehér, izmosnak tűnő mellkasán végigfolytak a sós vízcseppek, ahogy kijött a vízből, a haja pedig nedvesen tapadt a nyakára és vállára. Szerintem a világon élő heteroszexuális nők kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka az alsóneműjébe olvadt volna a látványtól. Azt hiszem én nem a nulla egész egytizedbe számítottam, ami jelentősen megingatta a tervezett ellenállásomat. Nem hinném, hogy ő nem vette észre az arckifejezésemen, hogy mennyire nehéz ellenállni.
A nap végére kiderült, hogy a szállodában senki sincs rajtunk kívül, pedig nem tűnt rossz helynek.
- Egyedül vagyunk az egész szállodában? – kérdeztem rá, miközben felfelé sétáltunk a partról. Claude mintegy magában elmosolyodott a kérdésre, de válaszolt:
- Igen.
- És ezért mennyit kellett fizetni? – érdeklődtem tovább.
- Egy vasat se – árulta el suttogva, mintha csak egy titkot osztott volna meg velem. A válasz viszont meglepett.
- Hogyhogy?
- Én vagyok a tulaj, a dolgozók még örültek is a kényszerszabadságnak.
- Te vagy a tulajdonos? Nem túl veszélyes ez egy kicsit? Mármint, az év háromszázhatvanöt napjából minimum háromszázötvenötön süt a nap, kicsit macerás titokban tartani a "bőrproblémáid".
- Tudod erre jó az Internet és a telefon. New Yorkból is el tudtam intézni az építkezés finanszírozását.
- Praktikus… - döntöttem fél oldalra a fejem gondolkodón.
- Igen. Az is roppant praktikus volna, ha most szépen megvacsoráznál, utána lefürdenél és elmennél aludni. Talán akkor hamarabb itt hagyhatnálak, és hamarabb vadászhatnék, még azelőtt, hogy rávetem magam a roppant illatos és gyönyörű nyakadra.
- Ez célzás lett volna? – kérdeztem vissza kissé ijedtem. A hangnem, amiben mondta nem igazán tetszett.
- Igen. De egyelőre az is elég volna, ha a fejedet az eredeti helyzetében tartanád, és nem kínálnád fel az ütőered ezüsttálcán – borzasztóan látszott rajta mennyire uralkodik magán, a szemeibe valami furcsa vöröses árnyalat költözött. Eleget tettem a kérésének.
- Nem akarlak megijeszteni – tette hozzá – de szükséges ahhoz, hogy biztonságban tudjalak.
- Szóval jobb félni, mint megijedni alapon.
- Ahogy mondod. Menj, a konyhában van kaja. Holnap esküszöm, jobb házigazda leszek, de ma nem megy. Olyan nehéz ellenállni neked… - szinte szégyellte magát, hogy ennyire nem bírja a közelségem, megesett rajta a szívem. Mégiscsak a "szerelmem". Bruhaha. Ez most nagyon csöpögős, romantikus, rózsaszínű, ragacsos szónak tűnt. Mindegy is.
Amikor visszatértem a kérése teljesítése után, az ablak előtt állt és figyelte az alkonyatot a tenger felett, ahogy a napkorong elmerült a tengerben a látóhatáron. Ahogy az utolsó sugarak vörösre festették a bárányfelhőket az ég alján, az égbolt pedig lassan mélykékbe váltott, az arca megkeményedett, a bőrének csillogása elenyészett és hirtelen nem is eviláginak látszott, hanem valami természetfölötti angyal-ördög finak. Amint megfordult túl gyorsnak tűnt, az összes érzékem megfeszült a látványától, a karjaiba akartam magam vetni, neki adni mindenem, amim van, hívogatott és csábított az ölelésének gondolata, hogy átkarolja a derekam a két erős karjával és eltakarjon ezelől az értelmetlen és haszontalan világ elől.
- Feküdj le aludni, Elisabeth! – a hangja remegett.
- Rendben – lassan teljesen elvesztette az uralmát a vérszomj fölött, de küzdött. Bemásztam az ágyba. Hihetetlen gyorsasággal tűnt el, a holdfény besütött az ablakon, egyenesen az ő hűlt helyére. Megvallom nyugtalanság lett úrrá rajtam, ahogy néztem a hullámzó tengert, ahogy újra meg újra körbeöleli a sziklákat és megnyaldossa a partot, de soha nem léphet ki önmagából, soha nem éri el a szikla csúcsát, a szárazföld belsejét. Kicsit hasonlított rám… Folyton el akarja érni a Sziklát és megszelídíteni a Farkast, de nagyon úgy tűnik, hogy csak egy nagy dagály segíthet. Egy nagy érzelmi dagály.
Még csak néhány perce ment el mégis üresnek és magányosnak érzem magam. Hiányzik. Soha nem hittem volna, hogy a várakozás néhány perce egy örökkévalóságig való pokolbeli szenvedéssel is felérhet.
Minden düh elszivárgott belőlem, ahogy magam elé idéztem a tengerből kifelé sétáló alakját, a pillanatot, amikor elsőnek bámultam meg őt a menza előtt a padon ülve, amikor elsőnek álmodtam vele, azt a New Yorki hetet, amin ráeszméltem ki is ő, a villát a várostól távol, az álmaimat róla, a rózsaszín kis felhőket, amik megakadályozták a normális gondolkodást a jelenlétében. Sőt az első csókunk gondolatára nosztalgikus mosoly kúszott az arcomra, hogy milyen meggondolatlan tudok lenni.
Félálomban hirtelen üvegcserepek csörömpölése hallott a recepció felől, harsány nevetés, ordítozás. Egyből beugrott hogy nemkívánatos vendégeim érkeztek és Claude nincs velem. Kipattantam az ágyból, a szívem a torkomban lüktetett, elárasztva az agyamat vérrel, ezzel együtt számtalan gondolattal. A lehetőségeim latolgattam, amikor a hangfoszlányok végre értelmes mondatokká formálódtak.
- Juan, ez tényleg nagy fogás lesz! Igazad volt, senki sincs itt, nincs riasztó, de ötcsillagos a hely! Most megfogtuk a tutit!
- Nem vagyok biztos benne, hogy egyedül vagyunk, ha bárkit találtok mindenképp hozzátok elém!
Banditák. A lehetőségeim meglehetősen kevésre csökkentek: harcolsz, vagy elbújsz. Én az utóbbit okosabbnak tartottam, bekuporodtam a ruhásszekrénybe. Utólag már nagyon hülye ötletnek tűnt, borzasztóan elhamarkodott és egyszerű búvóhely volt. Nem is csoda, hogy rámtaláltak…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés