15. fejezet – Hosszú játszma

- Szupererőt használni nem ér – szögezte le elöljáróban Paul, miközben a társaság vállalkozó szellemű tagjai felsorakoztak a pálya szélén. – Minden természetfeletti megvillanás tiltott doppingszernek minősül, és azonnali kizárást von maga után. – Itt nyomatékosan rám nézett. – Semmi vámpír trükk, értve vagyok, Nessie? Szimplán izomból és… – újabb jelentőségteljes pillantás, ezúttal Leah felé – lányosan játszunk. Nem kell, hogy az összes labdát legyilkoljátok nekem. Na de elég a dumából, alkossunk csapatokat!

Paul és az ötletgazda kiváltak a társaságból, és egyesével magukhoz szólították a játékosokat.

- Jake – rendelkezett elsőként Leah, és a szólított már pattant is.

- Nessie ’Dél-Amerikából jöttem’ Cullen – mutatott rám Paul, mire én is kiváltam a várakozók tömegéből.

S a beosztás folytatódott. Collin, Brady és Rachel az ellenfél táborához kerültek, míg Seth, Kim és Jared a mi csapatunkhoz csatlakoztak. A társaság fennmaradó része önként kimaradva a buliból a passzív időtöltést választotta, és – a horkoló Embryt széles sugarú körben kikerülve – vagy napfürdőzött (Sam és Emily), vagy homokvárat épített (Quil, Claire és az ifjabbik Sam) tőlünk biztonságos távolságban.

A két csapat ezután felsorakozott a háló két oldalán, s a játék egy bűn rossz szervával kezdetét vette. A labda célpontja, Rachel szerencsére nem szenvedett maradandó fejsérülést – nem úgy, mint a céltévesztő, és saját csapattársát hátulról telibe bombázó Brady, aki a felbőszült Paultól kapott egy „Figyelj már oda!”-maflást –, s a meccs egy-nullás állásról a mi szervánkkal folytatódott.

A következő néhány perc oldott vidámságban telt. Világos volt, hogy egyik csapat sem veszi véresen komolyan a játékot, inkább csak oda-vissza passzolgattunk, s élveztük a forró homokot a lábunk alatt, meg a tenger felől fújdogáló sós szellőt a bőrünkön.

Ahogy aztán belelendültünk a játékba, az indulatok is kezdtek felbolydulni. Paul és Brady például egyre nyilvánvalóbb szándékossággal bombázták fejbe egymást (Paul még mindig neheztelt a feleségét ért labdatámadás miatt), és Leah meg Jacob között is kialakult egy amolyan „ez a labda az enyém, húzz arrébb” típusú versengés. Ha rám került a sor, pontosan és közepes erővel szerváltam, s a visszaérkező labdákat is jó százalékkal csíptem el, nem ritkán hasra vetődő önfeláldozással járulva hozzá csapatom sikeréhez.

De emberként játszottam, a többiek nem is tudhatták, mennyire. Emberi volt a felforrósodott levegő a tüdőmben, a kiütköző verejték a homlokomon, ahogy az izmaim mélyén égő-feszülő vibrálás is. Fáradtam, igen, de ez jóleső fáradtság volt. Olyan, az elvégzett munkából fakadó fajta, amilyen a Nahuellel folytatott végtelen dzsungeltúrák során is eltöltött. Átmelegedtem és felpaprikázódtam tőle.

- Hé, ez határeset volt, kislány! – reklamált Leah, miután a lecsapásom egyenesen vállon találta. – Megbeszéltük, hogy nincs vámpír trükk.

- Igenis! – villantottam át a hálón legpimaszabb vigyoromat. Nem trükköztem: a testem kezdett lendületbe jönni, a megnövekedett terhelés felszabadította bennem az adrenalin-tartalékokat. Újból szervahelyre álltam, és magas felugrásból akkorát csaptam a labdába, hogy az egy szélsebes villanást követően védhetetlenül ért földet az ellenfél térfelén.

- Na ne má’! – villogtatta rám sötét szemeit Leah, miközben talpig homokosan feltápászkodott a földről. – Paul – fordult a szólítotthoz –, a játékosod csal. Óvást emelek!

- Csigavér, Leah – feleltem neki, és meg sem próbáltam leplezni bizonyítékértékű lihegésemet. – Ez mind száz százalékig originál és hamisítatlanul humán eredetű. Csak nem magas a színvonal?

A választ nem vártam meg, de fordultamban még láttam, hogyan felhősödik el arca a fortyogó dühtől. Harmadjára is visszaálltam a nyitó pozícióba, és ezúttal minden korábbit meghaladó erővel, kétlépéses nekifutásból lőttem át a magasra felküldött labdát.

- Az enyém! – ordította Leah, és a mozdulatlanul álló Jacobot hasba könyökölve a süvítő játékszer elé vetette magát. Ujjheggyel ugyan, de elérte, s miután Collin egyenesbe hozta neki, felugrott, s szorosan a hálóhoz nyomakodva iszonyú erejű csapást mért rá.

A labda süvítve száguldott a térfelünk balszélére, hogy Paul csak oldalt vetődve tudta felkanalazni. Aztán Jared sprintelt egy jókorát a rossz ívben szálló játékszer felé, és ütött bele egyet vaktában, mire az gellert kapott, és magasan felszállt az égbe. Mind a tízen hátrahajtott fejjel néztük, melyik térfélen fog kikötni, ám a déli nap ragyogásától semmit sem lehetett látni.

Bumm! – ennyit hallottam, s a következő pillanatban már sötét volt a világ. Mintha a napot egyszeriben kioltotta volna egy irdatlan feketelyuk, a tudatom kihunyt, s csak fokozatosan, fénylő törmelékekben tért vissza.

- A fenébe, Leah! – hallottam a túloldalról a dühös kiáltást. – Muszáj ilyen állat módjára játszanod!?

Lábak dobogását éreztem a dobhártyámon – ekkor döbbentem rá, hogy a földön fekszem.

- Hé, Kölyök, egyben vagy? – Egy óvatos kéz nyúlt a fejem alá, és söpörte ki arcomból a rátapadt hajat. – Válaszolj már, a fenébe is!

- Megvagyok – nyögtem, s egy adag száraz homokot köptem a földre. – Engedj már… – Türelmetlenül lesöpörtem arcomról a finomkodó kezet, s zúgó fejjel talpra küzdöttem magam. Ha volt is valami fájdalom, amit éreznem kellett volna, az mindenestől feloldódott a szervezetemben keringő adrenalin-zubogásban.

- Ez volt ám a szép lecsapás – bókoltam Leah-nak, aki szenvtelenül állt a túloldalon, miközben az összes többi játékos körülöttem sündörgött.

- Kösz – biccentett rezzenéstelen arccal –, én magam is úgy gondolom.

- Rendben – fordultam mosolyogva a többiek felé –, ha nektek is oké, akkor folytathatjuk. …Igen, Jacob? – néztem fel rá elkerekített szemekkel. – Talán szeretnél átigazolni a mi csapatunkba?

- Biztos, hogy semmi bajod? – fürkészett gyanakvóan. – Elég alaposan fejbecsapott az a labda. Egy pillanatig komolyan úgy hittem…

- Kutya bajom! – legyintettem. Már alig bírtam a türelmetlenséggel; játszani akartam, kiadni magamból a temérdek felgyülemlett erőt. – Menj már, és ne aggodalmaskodj folyton!

Látszott rajta, hogy jobb meggyőződése ellenére cselekszik, de szemlátomást vitatkozni sem akart. Vetett még rám egy rosszalló pillantást, aztán a csapattársai nyomában visszakullogott a túloldalra.


A játék teljes fordulatszámon folytatódott tovább, mintha az a kis intermezzo meg sem történt volna. Csúsztunk, vetődtünk, hasaltunk és ütöttünk; az energiaszint az egekig csapott körülöttünk, s a meccs egyre inkább kezdett eldurvulni. Rachel és Kim gyorsan fel is adták, és további tíz perc eszeveszett csapkodás után Collin és Jared is levonultak a pályáról.

Velem együtt féltucatnyian maradtunk, a hat legszívósabb játékos, aki eltérő indítatásból ugyan, de töretlen hévvel küzdött minden egyes nyavalyás pontért. Épp Seth-en volt a szerválás sora. A precízen megküldött labdát Leah csak hasra vetődve tudta megmenteni, majd Brady nyúlt utána, s adta fel Jacobnak, aki pont velem szemközt állt a túloldalon. Láttam, hogy felugrás közben a fél szemét végig rajtam tartja, s hogy visszafogott lendülettel direkt úgy célozza meg a labdát, hogy még véletlenül se találjon el vele.

Még vetődnöm se kellett, egyetlen lépéssel elértem az ütést. A labda Paul felé pattant, aki szép ívben középre adta, s én felugrásból nyílegyenesen átbombáztam az épp kezemre eső játékszert. A korábbihoz hasonló puffanás hallatszott, s Leah mint egy zsák terült el a homokban.

- A fene esne beléd, Jacob – pörölt kivörösödött arccal, s már abban a pillanatban újból talpon volt. – Minek kellett finomkodnod, mi!? Ha legközelebb hozzád kerül a labda, leszel szíves rendesen beleütni, oké!?

Jacob összeszorított állkapoccsal meredt a dühös csapatkapitányra, nem szólt semmit, de a szeme villanásával mintha üzent volna. Leah pár pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán hangos fújtatással kiengedte a levegőt, és visszaállt a helyére. A meccs döntetlen állásból folytatódott, s az elkövetkező negyedórában is hasonló séma szerint zajlott. A mindent eldöntő harmadik játszmában felváltva vezettünk egy-egy ponttal, végletekig kiélezett labdameneteket vívva a végső győzelemhez szükséges kétpontos előnyért.

31-31-es állásnál újból az ellenfélnél volt a labda, és Leah készült a szervához. Messziről nekifutott, s vagy másfél méteres felugrásból ütötte meg a labdát. A szemem akkor már káprázott a légszomjtól, így csak a vakszerencsének köszönhettem, hogy bele bírtam érni az ütésbe. A labda igen szerencsétlenül pattant le a kezemről, de Paul bravúros ügyességgel megmentette, s én úgy adtam fel Seth-nek a visszapattanót, hogy ő abszolút ziccer helyzetbe került. Bumm, telibe a vonalat!

- 32-31, a mi javunkra! – tudósítottam azonnal az állást, mikor még javában porzott a szomszéd térfél. – És nálunk a labda… Leah, leszel szíves?

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Két csatakosra izzadt lány a megtépázott háló átellenes oldalán, szinte koccanásig összedugott orral, vadul lihegve. Valószínűleg nehéz lett volna megmondani, melyikünk vág elvetemültebb képet. Akárhogy is, a szempárbajt én nyertem meg. Leah hangos orrszívással felém lökte a labdát, mire én feszült koncentrációval hátat fordítottam neki, és eltökélten felmasíroztam a nyitóállásba. Már megint csak egy pont kellett a győzelemhez. Egy jó szerva.

Szembefordultam a pályával, s tettem négy hosszú lépést hátrafelé. A látóteremből egy pillanatra sem engedtem ki a túloldal három játékosát: a lihegő és tarkóját masszírozó Bradyt; a váltott lábon rugózva várakozó Leah-t; és Jacobot, aki mozdulatlanul, sziklamereven állt, és tekintetét egyetlen pontra függesztette: rám. Tudtam, mit lát, sőt azt is el tudtam képzelni, mit gondol, de ebben a pillanatban mindez egy szikra szemet sem érdekelt.

Feldobtam a labdát, és szökellve előreiramodtam. Egy, kettő, három – az összpontosított energia lépésenként robbant be szervezetem motorjában; magasra rugaszkodtam, hosszan és dinamikusan szeltem a levegőt, hátrahúzott kezem remegett a benne gyülekező roppant erőtől, s a labda még mindig felfelé szállt, ugyanúgy, ahogy előrelendülő testem is. A világ milliméternyire kiszámított precíziós mozzanatokra szakadt; tudatában voltam minden szögnek, minden árnyalatnak; éreztem felpumpált izomzatom minden egyes rostját s a bennük áramló oxigénnel telitett vér cseppenkénti áramlását. Hát erről beszélt Nahuel, villant belém a gondolat, ez az a robbanásszerűen felszakadó erő, az „újszülött” ember-én kiáradó energianyalábja, ami fáj, éget, szúr és kínoz, de ugyanakkor csodálatosan felszabadító érzés is.

A kezem a legtökéletesebb szögben találta el a zuhanó labdát. Izom, bőr és műanyag vált eggyé a másodpercnek ebben az ezredrészében, s a tehetetlen tárgy, mely olyannyira kiszolgáltatott volt a ráható erővel szemben, fodrozódó légörvényt húzva zúgott át az ürességen, hogy fél másodpercnyi, szemmel láthatatlan repülést követően durranva robbanjon szét a homokon.

Egész pontosan az ellenfél homokján. Győztünk.

- Na, klassz… – zsörtölődött a játékszer tulajdonosa. És örömmámoros ünneplés helyett, hogy végre valahára letudtuk a meccset, lihegve elterült a földön, úgy jelentette: – Az utolsó labdánk is kimúlt… Hál’ istennek!

Mint a dominók, sorban a többiek is kidőltek: Seth, Brady, Paul, de még a megátalkodott Leah is, csak én lihegtem térdemre támaszkodva, összegörnyedten, meg persze Jacob, aki szilárdan állt a lábán, és a mellkasa alig egy picivel emelkedett csak magasabbra, mint kipihent nyugalmi állapotában.

Az adrenalin szívdobbanásonként tisztult fel a szervezetemből. Mint valami makacs köd, úgy oszlott fel, s engedte visszaszivárogni a józan világot. Egyre tisztábban láttam Jacobot, az apró ráncokat gyanakvástól összeszűkült szeme sarkában – s már tudtam, hogy nem halogathatom tovább. A felkészülési idő lejárt, ma mindent be kell vallanom neki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés