Az éjjel lassan telt. Keserves volt számunkra barátnőnk fájdalma, és a tudat, hogy nem tehetünk érte semmit.

Ki sem mozdultunk a házból, egyedül annyi időre mentem el, amíg megkerestem Caleb egy régi orvos barátját. Már vagy tíz éve nem találkoztak, én sem láttam még, de a nevét tudtam, ahogyan azt is, hogy segít nekem.

A pénzem több mint a felét a donorvérre költöttem, de legalább volt mivel táplálkoznunk legalább egy hónapig. Az összes megmaradt pénzem, új iratokra költöttem. Ezentúl Hilary, hivatalosan is a Layla Cotillard nevet viselte, míg Lucyből Rebecca Cotillard lett. Én maradtam Nessie. Pontosabban… Csak a becézésem maradt meg. Az én nevem most már Vanessa Cotillard volt.

A pénzünk elfogyott, munkát kellett volna találnunk. Viszont tudtuk Lucyt nem hagyhatjuk magára. Még nem fejezte be az átváltozást. De ha ez megtörtént sem dolgozhatunk mindketten, vigyázni kell rá, nehogy megtámadjon valakit.

Hilaryvel arra a döntésre jutottunk, hogy egyelőre én keresek valami jól fizető állást, mert én legalább normálisan nézek ki. Mármint… Nem vagyok falfehér és eszeveszettül gyönyörű, meg ilyenek. Bár utóbbit barátnőm megcáfolta, nem foglalkoztam vele. Meg persze az is egy indoknak számított, hogy ő gyorsabb volt nálam és a reflexei is egy kicsivel jobbak.

Nem tudtam hol dolgozhatnék, milyen foglalkozásban állnám meg a helyem, de nem volt sok választásom, a pénz kellett. Hiszen a vámpíroknak, azoknak a bankoknak a megsemmisítésére is volt energiájuk, ahol a bankszámláink voltak.

Először arra gondoltam, hogy nyelvoktatást vállalnék, de annál nagyobb fizetség kellett volna. De máshoz nem igen értettem. Még a táncolást vetette fel számomra Hilary. Sokáig balettoztam. Marion tanított, de mikor összebarátkoztam Hilaryvel abbahagytam. Túl nagy folt ez a népszerűségemen.

Lucy már két napja szenvedett, amikor is újra kimozdultam a házból. Ruhákat kellett vennem. Lucy táskájában volt egy kis pénz, ami erre a célra megfelelő volt.

Vettem mindegyikőnknek két-két kényelmesebb ruha összeállítást és jóval több vagányat. Tavasz lévén leginkább pólókat vásároltam, de a kosárba bekerült még egy-egy hosszú ujjú és pulóver is. Cipőt is vettem. Persze mindezeket elviselhető áron.

Miközben a kabátokat nézegettem az üzletekben megláttam az egyik ablakában egy hirdetést.

Eladót felveszünk!

Befutottam az üzletbe, ami, mint kiderült a legjobb volt egész Phoenixben. Jelentkeztem az állásra, megkértek, holnap jöjjek vissza délután fél 3-ra.

Az utat a Hotelig félig busszal, félig pedig gyalog tettem meg. Odafele még taxival utaztam, de az túl nagy luxus lenne most számunkra. Még…

Ha megkapom az állást, akkor nem lesznek anyagi gondjaink. Ráadásul a ruhákat is olcsóbban vásárolhatom majd meg, ami valljuk be, nálunk nem kis előny… De előbb még fel kell, hogy vegyenek…

Lassan sétáltam fel a szobánkig. Rossz volt hallani Lucy sikolyait, főleg mikor azt kéri, hogy öljük meg. Hilary szerint ez normális. Én is így tudom, az alapján, amennyit a szüleimtől kérdeztem. Marion és Caleb nem nagyon szerették ezt a témát, maguktól nem meséltek róla, de ha kérdeztem valamit, vonakodva bár, de válaszoltak nekem.

És már ők sincsenek nekem… Én is elvesztettem őket, ahogyan mindkét barátnőm az ő szüleiket. Mióta Phoenix-be érkeztünk nem sírtunk. Nem nagyon fogtuk fel a dolgokat, Lucy sikoltásai nem is hagytak volna minket gondolkodni.

Még este elszaladtam a város legnagyobb könyvtárába, beiratkoztam Vanessa Cotillard néven. Kivettem pár mostanában íródott könyvet a színek kombinálásáról és arról, hogyan lehet ízlésesen öltözködni.

Mindenki szerint jó érzékem volt a ruhákhoz. Én nem voltam ebben olyan biztos. Azért sosem ültem órákat az ágyamon, mire eldöntöttem melyik ruhámat vegyem fel. Vagy nem töltöttem el az egész napomat a plázában, ha mégis, az nem feltétlenül a ruhák miatt voltak.

Számomra könnyű volt a vásárlás. A sima embereknél élesebb szememmel mindig hamar kiszúrtam a divatos, élénk színű ruhákat, amelyeket ha felpróbáltam, úgy néztem ki bennük, mint, ahogy mondani szokták: „Mintha, csak rám öltötték volna!”

Hilary éjjel felfogta a velünk történtek jelentőségét. Csak meredt a semmibe, tudtam éppen az emlékeibe temetkezik. Még csak most kezdett rájönni, hogy igazából a szüleink már nincsenek többé… Magunkra maradtunk.

Lucy természetesen megnehezítette az éjjeli olvasásom, még ha akaratlanul is. Így hát tovább voltam fenn, mint terveztem, reggel meg elég nehezen ment a kelés. Hilary még akkor is csak nézett ki a fejéből, amikor felébredtem.

Gyorsan felvettem a tegnap vásárolt ruháim egyikét, majd elindultam. Még az interjú előtt vissza akartam vinni a könyveket és egy a város szélén lévő, még inkább a városon kívül található albérletet keresni, olyat, amerre ember nem nagyon jár. Hiszen Lucy nem sokára újszülött lesz, végre nem sokára véget érnek a szenvedései.

Sajnos nem jártam sikerrel. Vagy túl drágák voltak a lakhelyek, vagy nem volt elég elszigetelt, vagy csak nagyon lepukkant volt… Azt hiszem holnapra is akad feladatom bőven.

A busz késett, így éppen csak, hogy beestem a meghallgatásra. Izgultam, de tudtam, céltudatosnak kell látszanom, így próbáltam a lábaim remegését egy kicsit korrigálni. Még sosem dolgoztam, otthon egyszer sem végeztem még házimunkát sem. Most meg már, egyik napról a másikra, nekem kell megkeresnem a mindennapi betevőt. Szép, mondhatom!

- Jó napot! - köszöntem udvariasan, mikor beléptem az üzletbe. - A meghallgatásra jöttem! - mondtam, mire az elegánsan öltözött hölgy elmosolyodott, majd végig mért.

- Erre tessék! - invitált be egy kisebb helységbe, valami irodaféleség lehetett. Talán az üzletvezetőé lehetett, feltételeztem, a tulajdonosé nagyobb. - Kérem, foglaljon helyet!

- Köszönöm!

- Először is elkérném az életrajzát, már ha hozott. - Ijedt arckifejezésemet látva a mosolya még nagyobb lett. - Persze e nélkül is minden rendben van. Akkor kérdezek pár fontos információt. Először is a nevét kérném, az életkorát, lakhelyét, iskoláit. Mellesleg a nevem Jemina Morris, én vagyok itt az üzletvezető - mondta, miközben egy tollat és egy papírt fogott, hogy lejegyzetelhesse az adatokat és az észrevételeit.

- A nevem Re… - mondtam, majd gyorsan köhögtem egyet, ezzel hátha palástolni tudom a helytelen betűket. - Vanessa Cotillard. 18 éves vagyok, egy Stocktoni gimnáziumban végeztem. Most egy Hotelben lakom, itt a városban két testvéremmel.

- Rendben. Mi alapján gondolja, hogy ön itt megállná a helyét? Milyen érzéke van a ruhákhoz? Miért pont ide jelentkezett?

- Öhhhmmm… - Nem tudtam mit válaszoljak. Legyek őszinte? Vagy inkább maradjak továbbra is céltudatos? Az első mellett döntöttem. - Tudja… Én régebben napokat tudtam eltölteni a plázákban, és tapasztaltam, hogy mindenkire megtalálom a ráillő ruhákat. Könnyen kiszúrom ezeket a darabokat, jó szemem van hozzá. Hogy miért pont ide? Azért, mert szükségem van a pénzre, és úgy érzem, egyedül ebben a szakmában állnám meg a helyem. Meg azért is, mert ez volt az első ilyesfajta hirdetés, amit észrevettem.

- Dolgozott ön már valaha? - nézett rám kétkedően Jemina.

- Soha… - ráztam a fejem. - Én csak a pénzelköltést vállaltam mindig. Na meg a tanulást és a szórakozást. Mást sosem csináltam még.

- Hát… Köszönöm, hogy őszinte volt velem. Ez nekem mindig is számít. De… Félek, hogy Ön túl fiatal és tapasztalatlan - mosolygott rám. Valahol sejtettem, hogy nem kapom meg az állást… - De ez mindjárt kiderül! - Csodálkozva meredtem rá. Ő csak még jobban mosolygott, miközben bátorítóan rám kacsintott. - A ruhákhoz való érzék nem kortól függ! - jelentette ki, mire én hálás pillantásokat lövelltem felé. Belül viszont marhára izgultam. Meg kell kapnom ezt az állást!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés