16. fejezet – Jacob kontra Nahuel


Gyakorlatilag földig lógó nyelvvel vonszoltuk vissza magunkat a többiek közé. Dőlt rólunk az izzadtság, a szomjúságtól szinte vattát köptünk. Az ásványvizes flakon így aztán kézről kézre járt. A nagy körbekínálásból csak engem hagytak ki; senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy a csapat félvámpír tagjának ugyanúgy igénye támadhat egy-két frissítő kortyra. De hát ezért aligha hibáztathattam őket, hisz sohasem láttak még vizet inni, talán még passzióból sem, nemhogy a szomjúság miatt.

Mikor azonban lankadásnak indult a közfigyelem, s a társaság szuszogva ledőlt pihenni (Jacob pedig elügetett lefürödni a tengerben), elmartam az egyik elől hagyott üveget, és jó néhány kiadós kortyot zsákmányoltam belőle.

Jacobot már jóllakott macskamosollyal és vízhangon locsogó, erőteljesen kidudorodott pocakkal vártam vissza. Nagyjából két perc múlva fel is bukkant, s tetőtől talpig tengervíztől csöpögve huppant le mellém. Egy percig mozdulatlanul ült a törülközőjén, a mellkasa csendben emelkedett és süllyedt, aztán halkan, hogy lehetőleg csak én halljam, így szólt:

- Hát… én nem is tudom, mit mondjak. – Állcsúcsát a vállára fektette, úgy nézett le rám féloldalasan, miközben két szemöldöke töprengő vonalban egyesült a homloka alján. – Ez az egész… félelmetes volt. És nem hízelgő értelemben. Olyan… fura. És más. Más, mint régen. Nem akartam mindenki szeme láttára rád rontani, de azért érdekelne… Mi történt veled?

- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza furcsán elvékonyodó hangon. A kertelés nélküli töredelmes vallomáshoz továbbra sem éreztem magamban elég erőt.

- Mire gondolok, mire gondolok… – forgatta türelmetlenül a szemét. – Csak azt ne mondd, hogy nem tudod. Egy sor furcsaság vesz körül mostanában… hol is kezdjem? Például ez… – kinyúlt, s két ujját finoman végighúzta izzadtsággal lepett kulcscsontomon. – Mióta verejtékezel, Nessie?

- Egy ideje – krákogtam.

- Azóta, amióta a bőröd már nem csillog? – A töprengő vonal megtört, s a két szemöldök most felfelé kezdett araszolni. – Dél-Amerikai szuvenír mindkettő, nem igaz? Tényleg, mikor is kapom meg az ajándékomat?

- Az ajándékodat? – Na, ez végre biztonságos téma volt, örömmel kaptam rajta. – Fenn hagytam a kocsiban. Nem akartam ide lecipelni, meg hát bele se fért volna a hátizsákomba.

- Mm… – hümmögött Jacob, és egy biztató kis mosoly környékezte meg a szája sarkát. – Olyan nagy?

- Inkább csak nehezen csomagolható. Egy egész bőrönd kellett hozzá, hogy épségben hazahozhassam. Nahuel nevetett is, azt mondta…

- Nahuel? – Jacob mosolya egy csapásra savanyúvá facsarodott. – A szerencsés kezű karkötő-nyomozó, nemde bár?

Mindketten ismertük a választ, ám a kérdés olyan sokáig időzött a levegőben, hogy kénytelen voltam ráfelelni: – Igen, ő.

Jacob hosszan szívta be a levegőt, a mellkasa magasra emelkedett, alkarjának egyik izma acélhuzalként feszült meg a vízpöttyös bőr alatt. – Ti ketten jól összebarátkoztatok az elmúlt fél évben, igaz? A családod ömlengéséből legalábbis ezt vettem ki…

- Ömlengés? – visszahangoztam homlokráncolva a szót. – Nem túlzod el egy egész kicsit? Nahuel egyike volt a vendéglátóinknak, természetes, ha az élménybeszámoló közben olykor szóba került. Különben is…

- Olykor!? – Jacob szinte prüszkölve ejtette a szót. – Az első két este mást se hallottam, csak azt, hogy Nahuel így, meg Nahuel úgy! Nagy közönségsikert arathatott, ha ilyen lelkesedéssel emlegetitek a nevét.

- Nagyapa… meg persze a többiek is igazán megkedvelték őt – ismertem el kertelés nélkül, és továbbra sem értettem, miért idegesíti ez ennyire Jacobot. Merthogy kétségkívül az volt, ideges, mintha valami személyes és általam nem ismert sérelem érte volna a másik fiú részéről. Még az is megfogalmazódott bennem, hogy talán féltékeny. Fél, hogy a családom már jobban szereti Nahuelt, mint őt, s ezzel hátrasorolódott valamiféle ranglistán. Hogy eloszlassam benne az alaptalan gyanút, fondorlatosan így folytattam: – Tudod, Nahuel majdhogynem családtagnak számít már. Az igaz, hogy nem lett olyan kimozdíthatatlan fogaskereke a családi gépezetnek, mint te, de azért jól megvoltunk Dél-Amerikában. És biztos vagyok benne, hogy te is könnyen megtaláltad volna vele a közös hangot, hisz olyan sok mindenben hasonlítotok egymásra.

- Mi ketten? Hasonlítanánk? – Jacob sértődöttséggel vegyes kétkedéssel húzta fel a szemöldökét. – Ugyan mondj már egy-két példát: miben hasonlíthat egy magamfajta vérfarkas egy emberölő félvámpírra?

Éreztem, hogy elsápadok. Nahuellel kapcsolatban egyetlenegy érzékeny pontra lehetett tapintani nálam, s ő egyenesen beletrafált.

- Nahuel már évek óta nem iszik embervért – feleltem lassan és kimérten; tényleg rosszulesett, hogy erre emlékeztetett. – Miután Alice és Jasper felkutatta és elhozta Forksba, hogy bizonyítékként szolgáljon a Volturi előtt – erre talán még te is emlékszel –, Nahuel sok mindent más szemmel kezdett látni. Egy új választási lehetőséget fedezett fel akkor, olyasmit, amire korábban még csak nem is gondolt, de amit rögtön figyelemreméltónak és követendő példának talált. És aztán egyedül és segítség nélkül váltott. Nekem elmesélte, milyen nehéz volt ez, hisz gondolj csak bele, százötven év megszokás után kellett gyökeresen átalakulnia. De sikerült neki, Nahuel megcsinálta!

- Háromszoros hip-hip-hurrá Mr. Önfegyelemnek! – horkantott fel gúnyosan Jacob, és olyan hirtelen váltott testhelyzetet, mintha valami belécsípett volna. Indulatosan kirúgta behajlított lábait (néhány fűcsomó ijedtében gyökerestől kifordult az anyaföldből), és alkarra támaszodva hátravágta magát.

Nem lelve magyarázatot feldúlt állapotára gyanakodva fixírozni kezdtem az arcát – vajon mi ütött belé? –, ám ő hangsúlyozott közönnyel bámult el mellettem. Mikor aztán a szótlanságába beletörődve lekaptam róla a pillantásomat, és lustán hátradőlve rákönyököltem a törülközőmre, halkan megszólalt:

- Még mindig nem derült ki…

- Micsoda? – Nem néztem rá, a tekintetemet mereven féloldalra, a tenger csobbanó hullámaira szegeztem.

- Hát az, hogy miben is hasonlítunk mi ketten. Én és Mr. Önf… szóval Nahuel. Most már tényleg kíváncsi vagyok rá.

Békülékenyen csengett hangja, mi több: utolsó szavaiból már igazi kíváncsiságot véltem kihallani.

- Jó a humorotok – hoztam fel az első példát. – Más módon ugyan, de mindketten hajlamosak vagytok viccel elütni a komoly dolgokat, és az öniróniátok is ugyanígy működik. Aztán pedig… – Nagy levegőt vettem, eltökélten rá, hogy folytatom a közös tulajdonságok felsorolását, ám rövid úton elakadtam. A lista publikus pontjai a humorral végérvényesen kimerülni látszottak. Példák persze akadtak volna még dögivel: a szép tónusú, barna bőr; az érzelmes, kifejező szempár; a figyelemfelkeltő külső és az arányos termet – csakhogy ezek mind-mind olyan részletnek számítottak, amiket nem szívesen kötöttem volna épp az ő orrára.

- Aztán pedig? – Jacob tekintete tűzként égette csupasz bőrömet. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő – ellentétben velem – régóta nem a hullámokat bámulja már.

Hogy gondolkodási időt nyerjek, hosszan köszörülgettem a torkomat. – A kisugárzásotok – hozakodtam elő nyögvenyelősen az újabb érvvel –, az is közös bennetek. Mindig valami kellemes erő vesz körül titeket, ami átragad mindenkire, aki a közeletekben tartózkodik. Kényelmes és megnyugtató érzés…

Ez utóbbi persze vaskos hazugságnak számított – hisz Jacob jelenléte az utóbbi időben minden volt, csak megnyugtató vagy kényelmes nem. A bőröm már valósággal lángolt, az arcom égett, ahogy testem fedetlenül hagyott porcikái is, én pedig hevesen kívántam, bár bele se kezdtem volna ebbe a nyavalyás témába. De Jacob érdeklődése menthetetlenül fel lett csigázva, s ő tovább nyaggatott.

- És még? Humor és kisugárzás – ez lenne minden, ami megalapozhatná a barátságunkat? Rajta, Kölyök, biztos van még más is, ami kölcsönösen szimpatikus neked bennünk.

Megkockáztattam egy óvatos felfelé vetett pillantást (valahová a bal fülcimpája környékére sikerült fókuszálnom). – Mi-mire gondolsz?

Ironikus mosoly szaladt szét az arcán, úgy mondta: – Hát itt van például férfiúi bűbájunk. Nem találod úgy, hogy az is közös kettőnkben? – Elvigyorodott, és a rajzfilmfiguráktól ellesett módon szaporán megrángatta a szemöldökét. – Vagy valamelyikünk javára annyira átbillent a mérleg, hogy nyugodt lelkiismerettel nem mernél ilyesmit állítani?

Gombóc kezdett hízni a torkomban –mégis hova akar kilyukadni ezzel?

- Férfiúi bűbáj…? – mímeltem töprengést. Aztán minden lazaságomat bevetve rávigyorogtam: – Naná, szívtiprók vagytok mindketten! Rögtön ezzel kellett volna kezdenem a felsorolást, bocs.

- Szóval ez a rész úgy-ahogy döntetlen? – lovagolt továbbra is a témán Jacob. – Ha kényszerítenének, se tudnál választani…

- De nem kényszerítenek – hangsúlyoztam ki éleslátóan. Megszüntettem az egyre kényelmetlenebbé váló könyöktámaszt, és teljes hosszamban végignyúltam a törülközőn. Lehunyt szemmel átadtam magam a napfény élvezetének, és önfeledtséget mímelve erősen igyekeztem úgy tenni, mint aki ezzel lezártnak tekinti a témát.

De még csak az illúzió sem fogalmazódhatott meg bennem, Jacob árnyéka máris fölém vetült. – Akkor érezd magad felszólítva. Szóval mi a válaszod?

Nyeglén megrántottam a vállam. – Nem emlékszem, hogy kérdeztél volna bármit is…

- Ah! – Az árnyék hirtelen mintha mindent beborított volna. Jacob reszelős torokhangja közvetlenül az arcom mellől szólt. – Muszáj ennyit értetlenkedned, Nessie? Egy egyszerű kérdést tettem fel, erre te összevissza hadoválsz. Nahuel vagy én, melyikünk javára döntenél? Nem egy szuperbonyolult kvantumfizikai tétel.

Keskeny rést nyitottam a szemhéjamon, azon bámultam ki dobogó szívvel. És ahogy sejtettem: Jacob arca tényleg csak pár centiméternyire volt az enyémtől; ő maga fél karját átvetve hajolt fölém, kinyújtott testünket csupán egy hajszálnyi felforrósodott levegőréteg választotta szét.

- Nahuel vagy te? – ismételtem meg a kérdést, mint aki nem értette elsőre. – Ugyan hogy juthat ilyesmi az eszedbe? A választás soha nem lenne kétséges…

- Vagyis? – türelmetlenkedett ő, és az arca olyan engesztelhetetlenül szigorú kifejezést öltött, mintha súlyos tétje lenne a válaszomnak, és nem csak holmi szertelen évődésről lenne szó.

- Jacob, én… – kezdtem, de a bal bokám irányából érkező nazális horkantás belém rekesztette a szót. Mindketten rögtön Embry felé kaptuk a pillantásunkat.

- Éhen halok! – nyavalygott nagy ásítások közepette a hétalvó. Hunyorgó szemmel rövid fejforgatást tett, s lecsapott az első emberre, akitől sürgető szükségében megoldást remélhetett. – Jake, haver, nem ugranál el valamelyik partmenti büfébe a kedvemért? Egy jól megrakott sonkás szendvics most pokolian jólesne.

- Ketchuppel vagy majonézzel? – vicsorgott a szólított. – Esetleg visszajövet pirítsak még hozzá egy kis fenyőmagot is?

- Fenyőmagot? Azt neee – finnyáskodott Embry. – De néhány toboz talán jó ötlet lenne, tudod, csak úgy a tányér mellé dugva, díszítésnek.

Miután Jacob tételesen ecsetelte, hogy a tányéron kívül Embry mely más tartozékain tudná még éppoly ízlésesen feltálalni a fenyőtobozokat, a kedélyek előbb felborzolódtak, majd szép lassan lecsendesedtek, s a fiúk testületileg úgy döntöttek, ez a kaja-dolog nem is olyan elvetélt gondolat. Jacob két társával feltápászkodott hát, és rövid rendelés-felvételi huzavona után rögtön útnak indult.

A társaságon ez idő alatt csendes mélabú lett úrrá, ki-ki vagy túl éhes, vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy mélyenszántó eszmecserével pörgesse fel a csendesen múló perceket. Én magam is lusta szuszogásra váltottam, s a törölközőn végignyúlva, félig lehunyt szemmel örültem a szerencsémnek. Embry váratlan közbelépése épp a legjobb pillanatban sietett a segítségemre, és mentett fel a véleménynyilvánítási kényszer alól, mielőtt a válasz – amiben ezer százalékig és megingathatatlanul biztos voltam – vérvörös szégyenpírt csalt volna az arcomra.

Önnön félszegségemen bosszankodva dühös lendülettel fordultam az oldalamra. Miért esik mérhetetlenül nehezemre mindaz, ami hat hónapja még magától értetődő lett volna? Jacob kicsit körülményesen rákérdezett, melyikük tetszik inkább, ő vagy Nahuel. Nem nagy ügy, a válaszadás soha korábban nem okozott volna kínos perceket. És most, tessék, még csak a szemébe sem mertem nézni! Ugyanakkor a tény, hogy van valamim, egy meg nem válaszolt kérdés, ami ennyire felcsigázza Jacob kíváncsiságát, egyfajta elégtétellel töltött el.

Ahogy ott feküdtem felhúzott lábakkal, összefűzött ujjaimmal a térdem körül, megkísértett a kellemetlen gondolat, hogy mindez talán azzal áll direkt összefüggésben, amit Leah korábban nekem mondott. Mert se a röplabdás dühöngés, se az azóta eltelt másfél óra nem tudta kiverni a fejemből a kellemetlenül gondolatébresztő megjegyzéseket, amiket ő véletlennek álcázott ugyan, de meggyőződésem szerint igenis szándékosan ejtett el. Talán sugalmazni akart valamit? Felnyitni gyermeki szemem a hivalkodó tényre, ami mindenki más számára nyilvánvaló, csak nekem nem tűnt fel eddig?

Lehet, hogy Jacobnak… de nem, ezt még gondolatban is fájt befejeznem. Őt az eleve elrendeltetés szánta nekem társul, tisztában voltam ezzel a ténnyel, mióta csak léteztem és éltem. Egy tétel volt a kézenfekvő alapigazságok sorában: ha lélegzem, oxigénhez jut a testem, ha kialszom magam, pihenten ébredek. Ha felnövök, Jacob lesz a szerelmem. Punktum.

Na de tudni valamit, vagy ugyanazt nyers realitásként átélni, két nagyon is különböző dolog. Önzőségnek tűnhet, de korábban valahogy soha nem foglalkoztatott a dolog háttere, nem gondoltam bele igazán, milyen lehet mindez a másik fél szemszögéből, hogy mivel járhat neki kivárni, amíg szó szerint felnövök hozzá.

Mi van, ha ez a várakozás nem telt el eseménytelenül? Mi van, ha létezik középút a Semmi és a Minden között, ha Jacob az elmúlt félévben rálelt a kielégítő pótlékra? Hibáztathatnám ezért egyáltalán? Hisz az világos, hogy bennem még mindig a kislányt látja, és ennek megfelelő módon szeret, úgy, ahogy mindig is: féltőn, ragaszkodva, de ártatlanul. Elvégre feltűnt… mit feltűnt, egyenesen ordítóan szembetűnő volt, milyen kényszeres erőfeszítéssel tartja távol tőlem a pillantását egész nap. Lesütött szemmel közlekedett körülöttem, összeszorított szájjal és visszatartott lélegzettel, mintha dühítőnek találná a testemen jelentkező változásokat. Még mindig apró kislánynak szeretne látni, gödröcskésen és copfosan.

Mikor az ennivalóért elszalajtott hármas papírzacskókkal felmálházva visszatért a partra, már megfellebbezhetetlenül hittem is mindezekben. Csalódottan és keserű dühvel néztem őt, hogyan telepszik le mellém megrakott tányérjával, hogyan áll ellen a kísértésnek, hogy rám nézzen, és szenteli minden figyelmét a dupla sajtburgernek, miközben rajtam fel-alá cikázik a bizsergő öröm, hogy újra a közelében lehetek.

Ez így nem fair, lázadt fel bennem az igazságérzet. Én igenis változom, és neki ezt észre kell vennie! Fogtam hát egyet a stószba rakott műanyag tányérokból, és a közrebocsátott csirkefalatokból bőven feltankolva ölembe vettem púpos adagomat, hogy addig falatozzam belőle a nyílt színen, míg a társaság jóízű és szapora csámcsogása a lassú döbbenet mélyülő csendjének adja át a helyét.

A műsor elkezdődött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés