Alice rengeteget mesélt mindenféléről, de valahogy nem igazán tudtam odafigyelni. Éreztem, hogy történni fog valami olyan, ami örökre megváltoztatja az életem, és nem tudtam, hogy jó vagy rossz irányba…
Az ebéd előtt külön váltunk, mert Alice és a testvérei nem maradtak a délutáni órákra, így inkább otthon ebédeltek.
Egyedül tartottam enni, aztán végre megláttam a Jacobot is, aki intett felém. Boldogan csatlakoztam hozzá, és kértem magamnak kaját, majd leültünk.
- Hogy telt a délelőttöd? – kérdezte mosolyogva. Fehér fogai szépen kihangsúlyozták a tökéletes mosolyát.
- Jól, megismerkedtem egy kedves lánnyal, átmegyek hozzájuk délután, rendben?
- Felőlem, de…
- Nem laknak messze.
- Akkor oké.
- Olyan vagy, mintha az anyám lennél…
A nap többi része eseménytelenül telt, beszélgettem egy-két emberkével, de nem történt semmi különös. Inkább a délutánt vártam, hogy meglátogathassam Alice-t. Volt benne valami különleges, valami megmagyarázhatatlan… valami emberfeletti…
A kisugárzása más volt, mint a többieké… és olyan megmagyarázhatatlan érzelmek tükröződtek az arcán, mikor rám nézett…
Jacob is szert tett néhány barátra, akik elhívták hétvégére sörözni, de nem akarta elfogadni a meghívást, míg nem beszél velem. Én persze mondtam, hogy menjen csak, majd meglátogatom Alice-t, már ha ráér szombaton, ha nem akkor majd kitalálok magamnak valami elfoglaltságot.
Busszal mentünk haza, én Jacob mellé ültem, és végig fecsegtük az egész utat, mindenféle érdektelen, hétköznapi dolgokról. Akik hallótávolságon belül ültek, biztos hülyének néztek, hogy két testvér ilyen mindennapos dolgokról beszélget, de senki nem szólt semmit.
Hamar, röpke negyed óra alatt hazaértünk, és Jacob már is indulni készült…
- Hova mész? – kérdeztem, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Relie… - sóhajtott. – Muszáj, mindent tudnod?
- Igen, na?
- Amint megjöttem, elmondom, rendben? – adta meg magát, és magamban győzedelmesen kiáltottam fel. Jobb is, ha nem most mondja el a titkait, így legalább nem leszek izgatott Alice-nél. Hiszen nagyon sokan vannak a családjukban, jó benyomást kell tennem rájuk.
Jobb is, ha elindulok, még a végén elkések, és akkor miket fognak gondolni rólam?
Tehát nem sokkal Jacob távozása után elindultam, még hozzá gyalog, az erdőn keresztül. Alice elmagyarázta, hogy milyen messze van a házuk, és hogy melyik ösvényen kell menjek. Persze, azt is felajánlotta, hogy előtte értem jön, de hárítottam az ajánlatot, mondván, hogy oda fogok találni.
Az erdő most olyan furcsának tűnt, mintha valami oda nem illőt tartalmazna, mintha megjósolná számomra a sorsdöntő változást.
A haláltól soha nem féltem, még kiskoromban sem, így gyakran voltam bátor és vakmerő. A fájdalomtól sem féltem, hiszen úgy gondoltam, hogy ez hozzátartozik az ember mindennapjaihoz. Nem voltam egy nyafogós kisgyerek, aki hasra esik, és sírva fakad. Talán az árvaságom edzett meg ennyire, nem tudom.
Az erdőt a furcsaságai ellenére, szépnek találtam, olyan titokzatosnak, mintha valami rejtélyes titkot hordozna magában.
Ahogy egyre többször elhaladtam egy bizonyos fa mellett, annál biztosabb lettem benne, hogy eltévedtem. Körbe-körbe bóklásztam az erdőben, és nem vettem észre, hogy letértem az ösvényről. Talán jobb lett volna, ha elfogadom, hogy Alice eljöjjön értem, akkor már rég ott lehetnék náluk.
De én megint a saját fejem után mentem, és nem hallgattam a józan eszemre, ami nem is biztos, hogy kifejlődött nálam. Ha lenne egy csöppnyi agyam, akkor nem vágnák neki egy ismeretlen erdőnek, egy ismeretlen városban…
De ennyi esze van csak Renesmee Newtonnak… áh, a vezetéknevem utálom, hiszen ezt csak Mike után kaptam, és nem az igazi apám után.
Egyszer csak egy nagyon gyors valami suhant el mellettem néhány méterre és felsikítottam.
A gyors valami hihetetlen sebességgel közlekedett, de a hangomra megdermedt és megállt. Döbbenten tudatosult bennem, hogy egy nagyjából velem egyidős fiút látnak a szemeim. De nem lehet ember! Egy ember nem közlekedik ilyen őrült sebességgel! Ez lehetetlen…
A ruhája szakadt volt, a szája sarkában egy vércsepp csillogott. Aranyszín szemei döbbenten nyíltak tágra, csakúgy, mint az enyéim…
- Bella? – suttogta sokkos hangon, de egyszerűen remegtem a félelemtől. A szívem legmélyében éreztem, hogy az idegen nem fog bántani, de érzelmi viharok dúltak a lelkemben, számomra ismeretlen okból.
- A ne-nevem Relie – suttogtam halkan, de még mindig remegtem. Hátráltam egy lépést, a férfi kinézete megrémisztett. Megsérültek volna az ajkai, vagy azért vérzik? Vagy valami más az oka?
- Ne haragudj, amiért megijesztettelek, jól vagy? – kérdezte, de a szeme sötétedni kezdett, és még jobban megrémültem.
- Te… te… mi vagy? – hebegtem zavartan, és előre szégyelltem magam a gyerekes szavaimért.
- Hogy mi?
- Gyors voltál… nagyon…
Az arca megvonaglott, valószínűleg nem számított arra, hogy valaki meglátja.
- Ez csak… optikai csalódás…
- Én meg a vasorrú bába vagyok…
- Mi?
- Hagyjuk. Ne nézz se hülyének, se bolondnak, mert egyik sem vagyok.
- Bocs. Mit keresel erre?
- Egy barátnőmet megyek meglátogatni, a neve Alice Cullen, nem tudod, hogy merre lakik? – Idióta! Idióta! Miért árultam el Alice nevét? Mi van, ha ez a fura alak megkeresi? Ez a srác normális, vajon…? Nem hiszem. – Eltévedtem.
A legnagyobb meglepetésemre a fura srác felnevetett.
- Alice testvére vagyok, a nevem Edward Cullen – mondta, ami még jobban letaglózott. Alice nem mondta, hogy az egyik testvére nincs középen… - Elkísérjelek? Alice már biztos aggódik…
- Egyedül is menni fog – bizonygattam, de a hangom még mindig remegett. Talán a sokktól, de szerintem valami mástól, valamitől, amit most még nem értek.
- Látom.
- Mi az ott?- kérdeztem, mivel megpillantottam valami furcsát nem messze tőlünk. Edward arra nézett, de későn próbálta elterelni a figyelmem, ugyanis…
…Egy szarvas felszabdalt teteme volt…
Felsikítottam, majd ájultan estem össze, a fejem nagyot koppant egy faágon, Edward későn kapott utánam.
Zúgott a fejem, úgy éreztem, mint egy kiadós rémálom után, de a külvilág lassan kezdett visszatérni. Ketten veszekedtek mellettem, vagy többen is?
- Edward?! Mi történt, ki ez? – hallottam egy felháborodott hangot.
- Relie? – kiáltott fel Alice. – Mi történt vele?
- Meglátott, és sokkot kapott. Látta a vért, és a szarvas tetemét, na meg a sebességem is.
- Micsoda? Hogy lehettél ennyire felelőtlen? – replikázott egy felháborodott női hang.
- Furcsa, mert nem éreztem az illatát, és most se érzem teljesen, és a gondolatait sem hallottam. Ami különös.
- Edward… rá fog jönni a titkunkra… - jajdult fel Alice.
- Én is attól félek. Egyébként ki ez?
- Az új lány a suliban, de te szerintem jobb lenne, ha egyelőre lefektetnénk a kanapéra.
Újra megmozdult alattam a föld, ami valószínűleg Edward volt… Te jó Isten! Én egy nem tudom, hogy minek a karjaiban vagyok! És ha… ha… de épségben visszahozott! Akkor mégis csak jó ember lehet…
Azt hiszem túlreagáltam a helyzetet, de abban a pillanatban eléggé megdöbbentem.
Felnyögtem.
- Ébredezik! – ujjongott Alice.
- Minek örülsz? Nem láttad előre? – gúnyolódott a számomra ismeretlen nő.
Kinyitottam a szemem, Alice-t láttam meg először.
- Alice… - suttogtam.
- Hogy vagy?
- Öhm… jól. Mi történt?
- Elestél, a bátyám pont arra járt, és idehozott, mert nem voltál magadnál.
- Alice…
- Hm?
- Nem fogok sikítva elrohanni, úgyhogy, kérlek, ne hazudj. Tudom, hogy mit láttam, és hogy miért ájultam el – mondtam, mire megfagyott a levegő a szobában.
- Oh…
- Ne beszéljetek róla, ha nem akartok, nekem úgyis jó. Csináljunk úgy, mintha mi se történt volna, rendben? Tegyük fel, hogy nem vagyok, olyan szerencsétlen, hogy eltévedek és időben ideérek.
- Oh, oké.
- Ők itt Edward és Rosalie – mutatott rá a srácra és a gúnyolódó hang tulajdonosára. – Jasper és Emmett kempingeznek, Carlisle, az apánk dolgozik, Esme, az anyánk, pedig vásárol, de nemsokára itthon lesz.
- Kempingeznek?
- Aha.
- Mint Edward? – néztem szúrósan az említettre.
- Nézd…
- Ne hagyjad, én nem akartam semmit hallani. Én Relie vagyok – fordultam Edwardhoz és Rosalie-hez. – De ezt már biztos tudjátok, nemrég költöztem ide a fogadott bátyámmal és egy kis bérházban élünk nem messze innen.
- Hogyhogy ide költöztetek?
- Nem tudom, a bátyám döntötte el.
- A szüleitek?
- Nincsenek szüleink.
- Bocs – szabadkozott Rosalie, most először látszott rajta némi szikrája az emberi érzelmeknek.
- Semmi, és ti? Hogyhogy ennyien vagytok?
- Hát, nem tudjuk – nevetett Alice. – De jól megvagyunk így.
Kezdett feloldódni a hangulat, Rosalie nem is volt annyira barátságtalan velem, mint az elején.
Aztán egyszer csak Rosalie felkiáltott…
- Kutya van a birtokon!
- Mi? – kérdeztem kísértetiesen egyszerre Edwarddal.
- Valaki van a ház előtt…
Nem kellett nekik több, elindultak kifelé, de én is velük tartottam. A ház előtt egy döbbent, morgó Jacob fogadott minket. A lábaim gyökeret eresztettek, de nem csak én álltam sokk hatása alatt.
- Mit keresel itt, kutya? – sziszegte Rosalie. Nem értettem semmit, mi folyik itt? Miért nevezi kutyának Jacobot? Miért van gyűlölettel tele Jacob tekintete? Edward tekintete miért lövell szikrákat?
- Biztos, hogy nem téged, vérszopó… - morgott Jacob, számomra idegen hangon. – Mit csinálsz itt ezekkel, Relie?
- Ismered? – döbbent meg Alice.
- Ő a fogadott bátyám – suttogtam, mire a három Cullen felkiáltott.
- Relie, ez nem tartozik rájuk.
- Te itt nem utasítgathatsz senkit semmire! Mi a jó fenét keresel itt? Egyedül egy lánnyal?! Neked nem szabadna itt lenned…
- Miről beszélsz, vérszopó? – értetlenkedett Jacob, de az arcáról nem tűnt el a gyilkos indulat.
- Ott hagytad Bellát?! – üvöltötte Edward.
- Tessék?! Soha nem jártam vele, te voltál a vőlegénye, vagy tévedek? – sziszegte, de a szeme fájdalmasan, irigyen villant meg.
- De tőled van gyereke!!! – üvöltötte Edward.
- Te megőrültél, vérszopó… Nem érdekelnek a beteges képzelgéseid, de nem feküdtem le Bellával, tudtommal, ő hűséges maradt hozzád…
Edwardra néztem. A tekintete fekete lett, az arca elsötétült a fájdalomtól.
- Nem… nem lehet… - nyögött fel, és leroskadt a lépcsőre. Abban a pillanatban nem látszott többnek, mint egy lelkileg összetört szerelmes férfi…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés