Edwardra néztem. A tekintete fekete lett, az arca elsötétült a fájdalomtól.

- Nem… nem lehet… - nyögött fel, és leroskadt a lépcsőre. Abban a pillanatban nem látszott többnek, mint egy lelkileg összetört szerelmes férfi…

Hogy velem mi van?

Semmit sem értettem.

- Edward? – suttogta Alice aggódó, de mégis megrendült hangon. Ki lehetett az a Bella? Annyit hallottam már a nevét, annyian szerették, még sincs itt. Mi történhetett vele? Meghalt, vagy talán még él? Miért nincs itt? Ahogy Edwardot nézem, tutira veszem, hogy még most is szereti.

- Ezt nem hiszem el! Te azért tűntél el, mert azt hitted, hogy Bella tőlem terhes? – kérdezte Jacob döbbenten.

- Igen – suttogta Edward, de alig ismertem rá a hangjára, annyira összetört volt. – Én… én… nem gondoltam, hogy lehet gyerekem.

- Hát igen, a sors fintora… De nekünk Bella azt mondta, hogy terhes és hogy veletek fog élni, Charlie nagy nehezen de elengedte.

- Hogy hihettétek el? Soha nem engedtem volna, hogy Bella terhesen vezessen… - mondta rosszallóan, de a hangja földöntúlinak hangzott. Alice bár sokkos állapotban volt, mégis inkább a bátyját nézte aggodalmas szemekkel.

- Miért hagytad el Bellát? – kérdezte Jacob.

- Azt hittem… nekem nem lehet gyerekem, és ti rengeteg időt töltöttetek együtt, és… A lényem egy része örült, hiszen így Bellának normális élete lehetett volna, nélkülem. Nem hoztam volna rá a veszélyt…

- Te megőrültél… Bella mindig téged szeretett, engem, akármit mondott, csak testvérként szeretett, és azóta rájöttem, hogy én sem érzek iránta többet, mintha a húgom lenne.

- Istenem… De most hol lehetnek?

- Gőzöm sincs, vérszopó.

Vérszopó… vér a szája szegletében… szakadt ruha… szarvas tetem… gyors mozgás… földöntúli kisugárzás… Alice hideg kezei… a veszély, amiről Edward beszélt, és hogy nem lehet gyereke…

Vámpírok!

Régebben sok mesét és mondát olvastam a vámpírokról és a vérfarkasokról, de akkor még nem hittem, hogy a legenda bármely része igaz lehet. De azt mindegyik legenda biztosan állította, hogy az emberek nem tudhattak a létezésükről.

De Jacob tud róluk mindent…

Neki forró bőre van… Rosalie kutyának nevezte… kutyaszerű nevetés… a morgó hang, ami feljött a torkából…

Farkas.

Vérfarkas.

Ez lenne Jacob titka, amit képtelen volt megosztani velem? Miért nem bízott meg bennem? Attól félt, hogy nem hiszek neki, vagy sikítva otthagyom? Ennyire félre ismert volna?

- Edward… ne ostorozd magad! – szólalt meg Alice, Rosalie némán állt, de a szemével gyanakodva Jacob arcát fürkészte. – Nem tudhattad, Carlisle is azt mondta, hogy nem lehet gyereked.

- Bízhattam volna benne, soha nem hazudott nekem. Mi van, ha már nem is él? Ha a lányom vagy a fiam se? Vagy, ha az se tudják, hogy ki vagyok… Mi van, ha sohatöbbé nem látom Bellát?

Fájt ránéznem Edwardra, láttam, hogy mennyire szenved. Az ő gyerekének még se lehet annyira rossz, ott van neki az anyja. De nekem nem volt semmim, és senkim.

Jacobban is csalódnom kellett, nem mondta el nekem az igazat, mondhatni hazudott nekem. Düh lobbant a szívemben, úgy éreztem, hogy menten felrobbanok. Nem bízott bennem.

Senki nem figyelt rám. Szépen lassan lenyugtattam magam azzal, hogy Jacob elszámolását majd otthon ejtem meg.

- Őszinte legyek, vérszopó? Iszonyatosan gyűlöllek mindenért, de most egy csöppet sajnállak. Nem foglak áltatni, a te hibád, hogy nem bíztál Bellában. Ő mindig is bízott benned. Ha azt mondtad volna neki, hogy ugorjon be a kútba, akkor beugrott volna. De a sajnálatom nem tudja eltöröltetni velem a mérhetetlen gyűlöletet, amit irántatok érzek. Relie – fordult felém. – Menjünk.

- Mi jogon szólsz bele, hogy mit csináljak? Majd megyek, ha akarok.

- Relie… bármikor átjöhetsz hozzánk, ezért ne veszekedj Jacobbal – csitított Alice.

- Nem erről van szó, amúgy is mennék, nem akarok alkalmatlankodni. De te Jacob, nincs jogod ahhoz, hogy megmond, hogy mit csináljak és mit nem. Azok után, hogy nem bíztál bennem.

- Relie… sajnálom.

- Már ti úgyis tudjátok, hogy nem vagyunk testvérek. Tehát tök mindegy, az összes hazugság. Majd szépen kiderül és visszavisznek az árvaházba… - sziszegtem dühösen. Hiába határoztam el, hogy otthon beszélek vele, nem tudtam visszafogni magam.

- Relie, ezt majd otthon…

- Rendben, menjünk – adtam meg magam. Elbúcsúztam Alice-től (Edward nem volt olyan hangulatban, mint akihez hozzá lehet szólni, Rosalie meg nem volt túlzottan barátságos) és elindultunk haza, még hallottam, hogy egy kocsi parkol a Cullen ház előtt, majd végleg eltűntünk a látóhatárról.

A kocsiban nem szólaltam meg, forrtam a dühtől és az elfojtott indulattól. Jacob titkolózása felbosszantott.

A házba érve várakozóan dobtam le magam a kanapéra, és feszülten néztem Jacobra.

- Mi folyik itt?

- Nézd, Relie… Jobb, ha kimaradsz belőle.

- Késő, hallgatlak.

- Mit szeretnél tudni?

- Ki az a Bella? – tettem fel az első kérdést.

- Én régen Forksban éltem, Bella pedig az apjához költözött, így ismerkedtünk meg. Nagyon megkedveltem, sőt azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de ő beleszeretett Edwardba. Nem sokat találkoztunk, egészen addig, míg Edward elhagyta őt. Utána velem kezdett barátkozni, de aztán Edward visszajött és kibékültek. Továbbra is barátok voltunk, de eltávolodtunk. Edwardot választotta.

- Tovább…

- Sokáig boldogok voltak, de aztán Bella sápadtan jelent meg és furcsán viselkedett. Aztán azt mondta, hogy terhes Edwardtól, és elköltöznek. Charlie nem engedte el, de Bella elment. Nem értettem, hogy hova siet, és hogy a Cullenek miért nincsenek vele. Akkor már régóta zaklatott és különös volt. Megígérte, hogy hamarosan ír levelet, meg minden. De az óta nem érkezett semmi hír felőle. Sokak szerint meghalt, de én nem hiszem. Bella kitartóbb annál.

- Te miért mentél el onnan? – kérdeztem, Jacob arca megrándult.

- Egy hosszú történet.

- Ráérek.

- Késő van már!

- Nem érdekel.

- Bella nélkül Charlie sem volt ugyanolyan, mint régen, La Pushban – ott éltem – is megváltozott a hangulat. Aztán egy szörnyű napon… öhm…

- Azt kihagytad, hogy vérfarkas vagy és hogy Cullenék vámpírok.

- Te… tessék? – döbbent meg. – Honnan?

- Mondtam már se hülye nem vagyok, de bolond. Összeraktam a dolgokat, főleg mert megláttam Edwardot. Ők csak állatokból isznak?

- Igen, nem félsz tőlem? És tőlük?

- Nem.

- De hát, miért?

- Eddig sem bántottál, és ők se.

- Hihetetlen vagy, Relie.

- Tudom. Kérlek, folytasd.

- Tehát egy napon idegen vámpírok szagát éreztük meg, megtámadták a rezervátumot. Erősek voltak, nem bírtunk velük. Az apám, Billy meghalt és még sokan mások. Engem is megharaptak. Hetekig élet és halál között lebegtem. Elméletileg egy vérfarkasnak halálos a vámpír méreg, de én mégis életben maradtam. Küzdöttem a méreg ellen, és sikerrel jártam. Utána furcsa lettem, nem öregedtem, és nem is nőttem többet. Mégse lettem vámpír, hiszen ugyanúgy tudok emberi ételt fogyasztani, és nem szorulok rá a vérre se. Mondhatni egy mutáns… vagy félvér lettem. Nem vagyok se ember, se vérfarkas, se vámpír, hanem a három keveréke.

- Uh, sajnálom – hebegtem. – Ha tudtam volna, akkor nem erőltetem.

- Semmi baj, igazad van, bíznom kellett volna benned. Folytatom…

- Oké.

- A többiek nem örültek, hogy más lettem, még akkor se, ha nem lettem vámpír. Úgy gondolták, hogy meg kellett volna nekem is halnom, akkor is, ha ők megsiratnának. De szerintük az is jobb lett volna, minthogy szégyen-szemre legyen egy vámpír tulajdonságom.

- Mi az?

- Halhatatlan lettem, csakúgy lehet megölni, mint egy vámpírt.

- Oh…

- A barátaim eltávolodtak tőlem, megvetettek. Ma már lehet, hogy meg is öregedtek. Ez tizennyolc éve volt körül-belül. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, hiszen semmi nem kötött már Forkshoz. Új életet akartam kezdeni, nagyjából az óta éltem az erdőben, egyedül. Csalódtam a barátaimban és a családomban és gyászoltam az apámat is. Egyedül voltam, egészen addig, míg egy nap hallottam egy robbanást. Elindultam a hang forrása felé, de útközben megtaláltam a parton egy eszméletlen lányt, téged. Először azt hittem, hogy Bella vagy, de aztán rájöttem, hogy csak azt láttam, amit látni szerettem volna, hiszen nem volt olyan nagy hasonlóság köztetek. Mikor megláttalak, biztos voltam benne, hogy nem fogod túlélni, de végül is sikerrel jártál, csodák csodájára meggyógyultál. A többit már tudod.

- Mit csináltál ma? – suttogtam, megrendítettek a hallottak.

- Egy kis egyedüllétre vágytam, kiengedtem a vad ösztöneimet, és farkassá változtam. Még azt, muszáj tudnod, hogy nem a holdfény hatására változok át, hanem, akkor mikor nagyon dühös vagyok, vagy ha át akarok változni. A dühöt ma már tudom kontrolálni, úgyhogy az már nem okoz gondot. Aztán hazajöttem, de még nem voltál itt, és rossz előérzetem volt, így követtem az illatod, biztos, ami biztos. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttalak velük…

- Láttam – mondtam mosolyogva, de nem tudtam elnyomni az ásítást, későre járt már.

- Szerintem tegyük el magunkat holnapra, ha van még kérdésed, majd holnap felteszed, rendben? És sajnálom, amiért csak most avattalak be, jól esett mindezt elmondanom.

- Oké és semmi baj. Megértelek, jó éjt! – mondtam mosolyogva, és egy puszit nyomtam az arcára, majd vörös arccal indultam a fürdőbe.

Aznap éjjel nehezen aludtam el, túl sok minden történt velem aznap, túlságosan felzaklattak a történtek. Borzalmas dolgokat tudtam meg Jacobról és Edward fájdalma is mélyen érintett, még soha nem láttam olyan fájdalmas és bűntudatos szemeket… Jacobnak tudok segíteni, hogy jobban legyen, de Edwardnak nem.

Edward magát fogja kínozni hosszú évekig, mint egy mazohista oroszlán. Szívből kívánom neki, hogy találja meg a szerelmét és a gyermekét, hogy enyhülhessen a szívében a fájdalom. Én sajnos nem segíthetek rajta, de mindent megteszek, hogyha kell bizalommal fordulhasson felém.

És remélem, hogy idővel Jacob sebei is begyógyulnak, hiszen az idő remek gyógyír… És utálom nézni, ha valaki, akit szeretek szenved. Kedvelem Jacobot… Nagyon…

Eddig jutottam a világmegváltó gondolataimmal, majd elaludtam és átléptem az álmok földjére…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés