Tudtam, hogy az esküvő után már nincs választásom. Minden porcikám arra vágyott, hogy vele legyek örökre, az idők végezetéig. Mégis ott volt Jake. Sokszor felvillan az ő emlékképe… Azok a barna szemek, az a hosszú haj. A csata előtti gyakorláson, amikor farkasember képében megnyalogatott és a puha, hosszú szőrén feküdtem. Amikor megcsókoltam és láttam milyen életünk lehetne. Ahh, csodás élet volt. Akkor már tudtam, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé akárcsak Edwardba. Viszont tudtam, hogy hiába választanám őt, mert nekem egy másik faj, egy ellentétes faj képviselőjét szánta a sors, és nélküle nem lehetnék őszintén boldog, nélküle nem tudnék élni. Emlékszem, amikor búcsút kellett vennem tőle, azt a fájdalmat a tekintetében. Mint egy elhagyott, éhező kölyökkutya. Még most is összeszorul a szívem, ha rá gondolok. Az esküvő után ez már nem fog számítani. Boldoggá teszem azt a férfit, akit mindennél jobban imádok. Ahhoz a családhoz fogok tartozni, akik nélkül az életem, már üres lenne. Azt is tudtam, hogy nem csak Jacobot hagyom ott, hanem a családomat, Charlie-t és Renée-t. Csalódást és fájdalmat kell majd nekik okoznom. Soha nem léphetek majd velük kapcsolatba. Meg kell halnom a számukra és nekik is halottnak kell lenniük számomra. Az emberi lét érdekelt a legkevésbé. Sose képzeltem el, hogy milyen lennék az anyuka szerepében. Viszont most, amikor Edward állt az oldalamon, elképzeltem milyen lenne, ha egy baba is lenne mellettünk. Azonnal elhessegettem ezt a gondolatot. Először is ez lehetetlen, másodszor meg túl veszélyes ez a világ egy védtelen gyermeknek. Egyetlen egy dolog volt, amire vágytam az átváltozásom előtt, és ezt szerelmem is nagyon jól tudta. 18 évesen minden lány vágyik valahol a testi kapcsolatra. Én is égtem a vágytól h Edwardé lehessek és ezt szerettem volna még emberként átélni és ezt ő is nagyon jól tudta…

Nem is értem, mikor történt mind ez. Hova tűnt az a sok hónap? Nem lehet, hogy már ma megtörténik! De igen… Alice már 1 órája dolgozik rajtam. 2 kilo smink van rajtam, a hajam, mint egy boszorkányé. Alig 2 óra múlva ki kell mondanom életem legfontosabb és talán utolsó döntését, azt a két szót: Igen, akarom!
Boldog voltam, de mégsem hagytak nyugton a már régóta gyötrő gondolatok. Szegény Jake, szegény szüleim. Viszont önző módon, én boldog vagyok. Bár a házasság és a ceremónia gondolatától felfordul a gyomrom, de mégis megteszem. Edward… felesége leszek. Ez a szó hányingert kelt bennem. Mrs. Cullen. Bella Cullen. Elég elszomorító az a tudat, hogy a nászéjszakán nem fog megtörténni az…

Mindenki tekintete rám szegeződik. Charlie az oldalamon vonul. Mindenhol öröm, mosoly, csodálkozás. Hányingerem van. Úgy érzem, mindjárt összeesek és a fehér ruhámból nem sok marad. Elég bizarr mutatvány lenne. Végül megpillantom Edwardot. Még most is elfelejtek levegőt venni, ha meglátom. Főleg most, amikor őszintén látom rajta a boldogságot! Látom azt az önfeledt mosolyt, kisugárzást, ami árad belőle. Nagyon megnyugtatott ez a látvány. Gondolom Jasper is segített abban, hogy elérjem ezt a viszonylag nyugodt állapotot egészen addig, amíg meg nem láttam őt…

- EDWARD! Ezt mégis, hogy képzelted? – még most se hiszem el, hogy megtette. – Tudod te milyen nehéz volt végigcsinálnom így? Ennek boldog pillanatnak kellett volna lennie! – nem érdekelt a nyugtató tekintete, most az egyszer nem hagytam magam, hogy elvarázsoljon és manipuláljon. – Hiszen te is azt akartad, hogy boldog legyek! Miért nem hagytad őt békén?! Te is tudod, milyen érzés, amikor elszakítanak valakitől, akit szeretsz és te is tudhatnád, hogy milyen fájdalmas lehet neki! – ezt már sokkal inkább szomorú hangon mondtam, mint dühösen.
- Bella, értsd meg, én csak felajánlottam neki ezt a lehetőséget. Az ő helyében én is dönteni akartam volna, és azt hiszem azt a lehetőséget választottam volna, amit ő most. Jacob szeret téged. Utál engem, amiért engem választottál, és persze azért ami vagyok. De örül annak, hogy te boldog leszel. Bár elég makacs. Valahol még mindig reménykedik, hogy megjelensz előtte és belátod, mennyivel boldogabb életed lehetne mellette. Bevallom, egészen addig, amíg ki nem mondtad az igent, én is féltem, hogy mit teszel. Utálom, hogy nem hallhatom a gondolataid. Kíváncsi lennék mit gondoltál, amikor megláttad őt. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg végig úgy gondoltad-e, hogy helyesen cselekszel… - amikor ezeket a szavakat kimondta, már szinte csak suttogott. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak neki. A karjába temettem az arcom és elgondolkodtam. Ahogy megláttam a legjobb barátom, a szerelmem szomorú, szinte könnyes tekintetét a sok boldog arc közt. Olyan volt, mint a legszebb kék fényes nyári égen egy fekete viharzó kis felhő, ami eltévedt és nem tudta merre fúj az ő szele. Belém hasított a fájdalom és összerándult a gyomrom. Edward megértően hallgatta, hogyan dobog a félig összetört, félig boldog szívem, s közben elkezdte simogatni a vállam a hideg ujjaival. Mit mondhattam volna neki? Már az esküvő előtt is kérdések és emlékek gyötörtek, de tudtam, az utolsó pillanatig tudtam, hogy ezt akarom, és most, hogy megkaptam, még sincs minden rendben. Boldog vagyok, de hiányzik még valami. Talán Jacob barátsága? Talán az ő ölelése, ami oly melegséget sugárzott? Talán hiányzott, hogy ő volt az egyetlen, aki nem jött el a lagzira és nem gratulált őszinte mosollyal? Azzal az igazi általam kedveld gyermeki mosolyával, ami melegséget hoz az emberek szívébe. Most meg gyötör a bűntudat. A szerelmemmel utazok a nászéjszakánkra, ahol persze semmi különleges nem fog történni, de mégis csak mi ketten leszünk, távol mindenkitől, és én mégis egy másik személyre gondolok. Összeszorítottam a fogaim, erősen behunytam a szemem. NEM! Mondtam halkan, ellentmondást nem tűrő hangon magamnak. Jake a múlt. Szerelmes vagyok Edwardba. Kész vagyok egyé válni közülük. Kész vagyok az ő családjukhoz, az ő fajukhoz tartozni. Ő az én életem. Az örökkévalóságom. Az emberek világában az örökké, csak egy üres szó, amit gyakran elrejtenek az illúzióik mögé, de itt nem! Az örökké szó a legmélyebb értelmét használom. Amíg létezik a világ, amíg forog a föld, vele leszek. Edwarddal. Ellazítottam az arcizmaim, felnéztem a kedvesemre, aki most is úgy nézett ki, mint egy görög isten. Láttam a szemében a nyugtalanságot. Láttam, hogy vár. Rám vár. Láttam, hogy mennyire fél, hogy elveszíthet. Nem kellett ennél több nekem. Átöleltem hideg, kemény testét és azt suttogtam a fülébe:
- Szeretlek, örökké! – már nyugodtabban dobogott a szívem. A boldogság itatta át a testem. Végig járta minden egyes porcikámat. Fáradt voltam a mai nap után. Edward is látta rajtam, hogy nehéz nyitva tartani a szemem. Gyengéden megcsókolt. Olyan volt, mintha ezzel a hosszú, mennyei csókkal azt akarta volna mondani: Majd folytatjuk, most pihenj, szerelmem… De tudtam, hogy csak én várom ennyire azt, hogy legyen folytatás. Ilyen gyönyörű gondolatokkal repültem el az álomvilágba…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés