A nászéjszaka


Egy szobában ébredtem. Edward gyönyörű aranyszínű szeme nézett vissza rám, ahogy feküdt mellettem. Kivételesen világos arany volt. Szinte csillogott. Volt benne valami szokatlan. Megremegtem a hidegtől. Edward ösztönösen hátrébb húzódott, de rögtön tiltakozó pillantást vetettem rá, úgyhogy közelebb csúszott hozzám. Még csak most tűnt fel, hogy csak fehérnemű van rajtam. Jó mélyen kellett aludnom. Milyen izgató belegondolni abba, hogy levetkőztetett. Kinéztem az ablakon. Halványan sütött még a nap.
- Hány óra van? – kérdeztem kissé álmos hangon.
- Alkonyodik… Ez a vámpírok időszaka – mondta halkan csibészes mosollyal az arcán. Nem egészen értettem mire célzott ezzel.
- Vadászni voltál? – Kíváncsivá tett ez az új árnyalat a szemében.
- Igen, különösen sokat ittam ma. De nyugodj meg, nem hagytalak egyedül sok időre. – Éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Egészen biztos voltam benne. Azon gondolkodtam, hogy vajon mit forgat a fejében? Ismételgettem az előbb hallottakat: „a vámpírok időszaka, különösen sokat ittam ma…” Ahogy ezek a szavak újra és újra elhangzottak a fejemben rájöttem. Vámpírrá akart változtatni! Hirtelen megdermedtem, a pupilláim tágra nyíltak, egy pillanatra levegőt se vettem. Eltelt így pár másodperc, de aztán megláttam Edward nyugtalan és zavarba jött tekintetét. Gyorsan ráerőltettem egy mosolyt az arcomra, de nem sikerült túl hitelesre.
- Bella, mi a baj? – kérdezte lassan Edward. Nyeltem egy nagyot, miközben azzal nyugtatgattam magam, hogy erre vágytam már régóta és most végre megkaphatom.
- Semmi – suttogtam, de tudtam, hogy ennyi nem elég. – Úgy gondolod, hogy minden rendben lesz? – kérdeztem, valami bízatást várva. Nagy csodálkozásomra Edward ajkai keskenyebb formára váltottak egy mosoly erejéig. Azt hittem, hogy nem akarja az átváltozásom. Amikor erről beszéltünk mindig olyan komoly maradt. Mi ez a változás? Hol marad az aggodalom, hogy szenvedni fog látni? Hol marad a félelem, hogy amikor az ajkaihoz ér vörös vérem, nem bírja magát visszatartani, és megöl? Hol marad az a fájdalom, amit neki okozok azzal, hogy szerinte eldobom a lelkem? Összeráncoltam a homlokom, amíg ő a furcsa tekintetével fürkészett, de még mindig az a magabiztos mosoly ült az arcán. Nem értem. Mindig késleltetni akarta az újjászületésemet. Hitt abban, hogy az emberi lélek lehet jó és rossz, és elnyerheti méltó helyét a vég után. A vámpír létet sose tudta igazán elfogadni. Beletörődött, sőt talán néha még élvezte is, de teljesen sosem tudta elfogadni azt, hogy ő egy „szörnyeteg”, egy „gyilkos”, és nem akarta azt, hogy én is azzá váljak, hogy olyan legyek, mint ők. Nem akarta, hogy ugyanazokat a kínokat és terheket cipeljem, amit ő már egy évszázada hordoz a testében, a lelkében… Most mégis teljes önbizalommal és nyugodtsággal válaszolt:
- Persze! Tudom, hogy féltem, de most már biztos vagyok benne. Legalább annyira akarom, mint ahogy te akartad.
- Nem félsz, hogy valami rosszul fog elsülni? – kérdeztem hitetlenkedve. Egyszerűen nem bírtam felfogni mi történik. Látta rajtam, hogy nincs minden rendben, hogy kétségeim vannak. Erre az ő arckifejezése is elbizonytalanodott és picit zavarba jött.
- Bella, bízz bennem. Tudod, hogy nem tenném meg, ha úgy gondolnám, hogy bajod eshet. De ha megváltozott a véleményed…
- Nem! Persze, hogy akarom. Csak… érdekesnek találom, hogy nem félsz. – Nem tudtam a szemébe nézni. Nem értettem az egészet. Tudja ő is nagyon jól, hogy szenvedni fogok. Fájni fog. Ráadásul csak ketten vagyunk! Hogy akarna egyedül megbirkózni velem? Ő maga mondta, hogy egy újjá szülöttnek akkora ereje van, hogy szinte megállíthatatlan! Még Emmett se bírna egymagában megállítani. Ha Edward nem tudna visszatartani… el se mertem képzelni, mit tennék. Gyilkos lennék, sőt mészáros! Ártatlan emberek vérét szívnám ki az utolsó cseppig, mintha a világ legfinomabb vörösborát innám. Szörnyeteg lennék. Szerelmem nemrég még ettől akart megvédeni, most meg mosollyal az arcán erre bíztatott.
- Tudom, hogy azt mondtam nem akarom megtenni. De most bízok magamban, és benned is. Tudom, hogyha olyan helyzet adódna, hogy nem bírom magam megfékezni, akkor rögtön a régi szabályaink szerint cselekednél – mondta. Miről beszél Edward? Milyen szabályok? Úgy tűnik, megbolondultam.
- Edward. – kezdtem kissé bizonytalanul. – Őszintén szólva, nem értelek. Valahogy, olyan, olyan, furcsán viselkedsz… Miről is beszélünk pontosan? – Tudom, hogy nem lehetséges, de amikor elhangzott ez a kérdés, úgy tűnt mintha elpirult volna. Persze ez nem történt meg, mivel nincs vérkeringése, de úgy érzem, ha ember volna, olyan vérvörös feje lenne, mint amikor én jövök zavarba előtte. Hirtelen elképzeltem, ahogy elpirul egy vámpír. Halványan elmosolyodtam, de ezzel csak még jobban zavarba hoztam, a majdnem mindig magabiztos szerelmemet. Viszont most már nagyon kíváncsivá tett, hogy mire gondolt igazából.
- Azt hittem, ez egyértelmű, ugyanis tudod Bella, ma van a nászéjszakánk, és a leghőbb vágyad eddig az volt, hogy… szóval, hogy… - lesütötte a szemét, de közben gyengéden elkezdte simogatni a karom.
- Oo… ! – Erre nem számítottam. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam mást kinyögni. Egy szempillantás alatt olyan boldogság és izgalom fogott el, hogy repülni tudtam volna, pedig még futni se tudok úgy, hogy ne essek el a saját lábamban. Persze, rajtam meglátszott, ahogy fokozatosan, rózsaszínből, mélyvörösre vált a bőrszínem.
- Tehát, mindvégig erről volt szó. – suttogtam, hiszen így is nagyon jól hallotta, hogy mit mondok.
- Igen. Kíváncsi vagyok, hogy te mire gondoltál, ha nem erre. Mi másról beszélhettem volna még? – kérdezte, leplezetlen érdeklődéssel. Tudtam, hogy felesleges eltitkolnom. Vettem egy mély levegőt, és habár most már tényleg hülyeségnek tűnik, elárultam, hogy mit feltételeztem még egy pillanattal ezelőtt:
- Azt hittem… azt hittem, hogy megteszed, hogy családtaggá teszel. De nem értettem, hogy akarod ezt megtenni. Mért akarnád egyedül, ha te magad mondtad, hogy nem bírnál visszatartani. – Nem mertem a szemébe nézni. Képtelen voltam rá, pedig látni szerettem volna, hogy mit reagál. Eltelt pár rettentő csendes pillanat. A tökéletes síri csöndet, Edward bársonyos hangja zavarta meg. Halkan elkezdte dúdolni az altatómat. Azt a gyönyörű melódiát, amit csak nekem írt. Végül ez a dallam töltötte be körülöttünk az egész teret. Egy varázslatos felhő vett minket körül, mintha a fellegekben lennénk, és puha bárányfelhőn feküdnénk. Leírhatatlan érzés volt. Szikrázott köztünk a levegő. Forróság töltötte el a testem, szinte égtem a vágytól. Szívem oly hangosan dobogott, hogy valószínűleg bántotta Edward dobhártyáit. A dallam, amit dúdolt körülvett minket. Isteni volt. Nem is, inkább… Extázis…
Minden egyes érintésére libabőrös lettem. Az én forró és az ő jéghideg teste egyre közelebb csúszott egymáshoz, s ahogy a távolság minimálisra csökkent, úgy nőtt egyre jobban a feszültség. A hő különbsége miatt szinte gőzölögtünk, mintha egy felhő vett volna minket körbe. Edward magabiztos, de lassú és megfontolt mozdulatokat tett, s nekem minden érintése a beteljesülés, maga a mennyország volt. Úgy kellett nekem minden egyes rezdülése, mint egy falat kenyér az éhező embernek, vagy egy cseppnyi vér az éhező vámpírnak. Láttam Edwardon, hogy odafigyelt rám, még a lélegzetvételemre is. Látszott rajta a vágy. Vágy a testemre, s vágy a véremre is. De tudtam, hogy ezek az aranyban úszó szemek sosem tudnának bántani engem. Végre megcsókolt. Oly gyengéden, oly lágyan, mintha a világ legelső csókja lett volna. Óvatosan végigsimítottam a kezem a nyakától, a karján és a kőkemény mellkasán át, az alhasáig. Ott megfogtam a pólója alját, s elkezdtem felfele csúsztatni a hátán. Edward felemelkedett, s levette a felsőjét. Gyönyörű volt. Úgy bámultam, mintha életemben most láttam volna először, pedig párszor volt már rá alkalmam. Ahogy visszahajolt fölém, az ajkai rögtön az enyémekre tapadtak. Már kicsit hevesebben csókolt, de még mindig gyengéd volt hozzám. Amíg egyik kezével tartotta magát, nehogy összenyomjon márvány testével, addig a másik keze elindult az arcomtól, a nyakam vonalát követve, egészen a vállamig. Egy pillanatra megállt, majd a melltartóm pántját lassan, nagyon lassan lecsúsztatta a karomon. Semmire se tudtam gondolni csak Edwardra. A külvilág megszűnt számomra. Nem volt semmi más, csak szerelmem csókoló ajkai, amiket már a kulcscsontomon éreztem…

Felsikítottam! Edward felkapta a fejét. Arca olyan komoly és rideg lett, mint még soha. Szemei szikráztak a haragtól és a gyötrő fájdalomtól. Nem értettem mi történik, mi lehet a baj? Féltem, féltem, hogy miattam szenved. Féltem, hogy nem tudja megtenni…
- Edward, mi a baj? – kérdeztem ijedt, remegő hangon. A lélegzetvételem még mindig heves volt, részben az ijedtségtől, részben az előtte történt eszményi érzelmektől és kényeztetéstől.
- Bella – kezdte fájdalmas hangon – Bella, bocsáss, meg nekem, bocsáss meg! Most el kell mennem! Sietek hozzád vissza, csak ígérd meg, hogy itt maradsz és vigyázol magadra! – darálta el sietősen – Esküdj meg!
- Edward, mi történt, mi a baj? Nagyon megijesztesz! Ha valamit rosszul csináltam, kérlek, szólj, csak ne menj el. Hidd el, vissza tudom magam fo…
- Hogyan is tehetnél velem bármi rosszat? Minden tökéletesen jó volt. Káprázatos. Bella, nagyon szeretlek, csak könyörgöm, esküdj meg, hogy itt maradsz és vigyázol magadra!
- Én is nagyon szeretlek téged, de akkor mi a baj? – Most már muszáj volt tudnom, mi szakította meg az együttlétünket. Edward lesütötte a szemét olyan meggyötört arckifejezése volt, mint amikor Jane mentálisan kínozta őt a Volturiknál. Borzasztó érzés volt látni, ahogy szenvedett.
- Jacob… - suttogta. Mikor felfogtam mit lehelt ki az ajkain, már el is tűnt. Nem tudtam, hirtelen mit is tegyek. Csak a szerelmem által kimondott név visszhangzott a fejemben: „Jacob… Jacob... Jacob…”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés