… Jacob… Jacob… Jacob… Még mindig hallottam, ahogy szerelmem ezzel a névvel hagyott itt. Még csak egy nap se telt el azóta, hogy láttam volna őt az esküvőmön. Az a fájdalom és keserűség, ami az arcán derengett sötét hajtincsei árnyékában. Nem elég, hogy kihasználtam a barátságát, kihasználtam érzelmileg és bele is szerettem, mégis otthagytam, még azzal is megbántottam, hogy egy leszek a halálos ellenségei közül. Teljesen elveszít és én is őt, s ez nekem is fáj.
Már tudtam mi következik. Vártam azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor Edward elhagyott. Azt a szúrást a mellkasomba, ahogy darabokra hasad a szívem. Észre se vettem, mikor kezdtek el patakokban folyni az arcomról a könnyek. Nem kellett sokat várnom. Jött az első fájdalomgörcs. Az ágyon ülve összerándultam. A párnába temettem az arcom, bár tudtam, hogy nem tudom olyan mélyre temetni, hogy megszűnjek egy kis időre. Az emlékek csak úgy belobbantak újra az elmémbe. Égették minden egyes porcikámat. Belülről emésztettek fel. Nem tudtam mit csinálni, semmit se tehettem. Megbénított a fájdalom és a sírás. Hihetetlen, hogy a boldog emlékek ekkora szenvedést tudnak okozni. Igen, boldog emlékek. Az együtt töltött idők a garázsban Jacobbal. A sok-sok nevetés, amit abban az időben csak ő tudott előhozni belőlem. A meleg ölelése, a közös séták, a La Pushban töltött idők, a farkasemberek játékos közössége, a mesélő este az erdőben, a csókja… Bár az a csók volt az utolsó, amit adhattam a barátomnak, a szerelmemnek, s bár a csata előtt történt könnyek közt, hisz meg is halhatott volna, mégis az egy boldog pillanat volt. Fájdalmas, de boldog, azzal a jövőképpel együtt. Felnyögtem az újabb görcsre, ahogy összeszorult a szívem. Hogy lehet valami ennyire szép és ennyire rossz egyszerre? Hogy lehet az ember egyszerre két személybe szerelmes? Miért?

A szemeim megdagadtak a sírástól, a fejem szörnyen fájt, levegőt is csak nehezen kaptam. Nem tudom mióta sírtam már tehetetlenségemben. Felnéztem a párnámból, ami már átázott a könnyeim záporától. Feketeség fedte be az egész szobát, csak az ablakon szűrődött be néha a halvány hold fénye, ahogy haladtak el a felhők. Csak most eszméltem rá, hogy már több mint egy óra eltelt Edward távozása óta, és csak most fogtam fel: Jacobhoz ment! Mit csinálhatnak ők ketten, főleg ennyi ideig?? Lehet, hogy küzdenek? Nem, egyikőjük se tudna nekem ekkora fájdalmat okozni. Nem bánthatják egymást. De ha mégis? Mit keresek még itt? Tennem kell valamit! Nem hagyhatom, hogy valami rosszat, visszafordíthatatlan dolgot tegyenek. Végül, nem ígértem meg Edwardnak, hogy itt maradok, de tudom, hogy ezt szeretné. De ülhetnék itt sírva, tétlenül? Nem! Mennem kell!

Lecsúsztam az ágyról. Benyúltam a táskába, amibe a ruháim voltak. Felkaptam az első pulcsit és nadrágot, ami a kezembe akadt. Kirántottam a cipőmet. Kirohantam az ajtón és csak most jutott eszembe, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Egy erdő sűrűjében találtam magam. Egy pillanatra megtorpantam, de épp csak egy lélegzetvételnyi időre. Tudtam, hogy veszélyes egyedül elindulnom, de azt is tudtam, hogy ha bármi történne, valahol itt kell lennie annak a két „embernek”, akik az életüket kockáztatva is megvédenének és én ehhez a két emberhez igyekszem.
Ahogy elindultam, meghallottam egy farkas üvöltését. Fájdalmas kiáltás volt az éjszakába. Egy meggyötört hang, szinte segítségért ordított, azért, hogy vége legyen a szenvedésének. Mintha a világ összes fájdalma megtestesült volna ebben a pár másodpercnyi hangban. Jacob! Megint összerándultam. Kicsit megrogyott a térdem, de nem estem el. Újra előtört belőlem a megfékezhetetlen sírás. Már nem csak futottam, nem szaladtam, rohantam a hang irányába. Már nem éreztem semmit csak azt, hogy rohanok. Rohanok Jacobhoz, rohanok Edwardhoz…

Már 10 perce rohanok. Még akkor sem álltam meg, amikor elestem. Próbáltam mindig megtartani az egyensúlyomat, nem akartam még nehezebbé tenni a helyzetet azzal, hogy vérző sebet ejtek magamon, de nem nagyon sikerült erre odafigyelnem. A farkasüvöltés óta semmi nem jelezte az utamat, de éreztem, hogy közeledek. Muszáj közelednem, muszáj megtalálnom őket.
Egy éles ordítás törte meg a lihegésem hangját. Ismertem ezt a hangot, de ilyen fájdalmasnak még sohasem hallottam.
- EDWARD! – kiáltottam a hang felé. Még egy ordítás. Úrrá lett rajtam a pánik. Eszemet vesztve rohantam az erdő sötét mélységébe. Megpróbáltam Edward nevét kiabálni, de a rohanástól, zokogástól és a félelemtől összeszorult torkom, csak egy szerencsétlen nyögést engedett ki a számon. Már láttam magam előtt, ahogy ritkulnak a fák. Hallottam, ahogy egyre hangosabbak az ordítások, amik nem akartak megszűnni. Tudtam, hogy szenved, de legalább, amíg hallottam, tudtam, hogy él. Rettenetes félelem járta át minden egyes porcikámat, ahogy az utolsó lépéseket másodpercek alatt tettem meg a rét felé. A látvány, ami elém tárult a legszörnyűbb volt, amit valaha el tudtam képzelni életem során. Az egész világ elkezdett forogni velem. Egy farkasember szegezte rám hirtelen a tekintetét, ahogy felegyenesedett pár fehér csonk fölött. Óriási barna szemei csillogtak, mintha sírna és bocsánatért esedezne. Mintha neki jobban fájna, mint… mint Edwardnak, aki most darabjaiban szétszórva feküdt a réten. Elfogott a hányinger, ahogy láttam a vonagló csonkjait rángatózni a földön. A meggyötört szempár elkapta a tekintetét, vonyított egy még az előzőnél is fájdalmasabbat és elfutott. Éreztem, hogy elhagy az erőm, mindjárt összeesek. Összecsuklottak a térdeim, magam alá rogytak, amikor hirtelen elkapott egy jéghideg, erős, kemény kéz. Valaki elkapott. Egy vámpír és nem Edward volt az. Elvesztettem az eszméletemet, az ellenség karjaiban…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés