18. fejezet – Tisztességtelen ajánlat A másodpercek mintha egy meghosszabbított idősíkban teltek volna. Fogalmam sem volt, mióta ülök ott saját dermedt testembe zárva, mozdulatlanul, mintegy a fürkésző tekintet súlya alá szorulva, Jacob karjainak most még laza, de bármikor összezáródható bilincsében. Az agyam végeérhetetlennek érzett minden egyes pillanatot, amit a nem létező válasz, a tökéletes magyarázat felkutatásával töltött. Mégis mit mondjak, mi lehetne a legelfogadhatóbb kibúvó? - Nessie? – Jacob hangja most szelíden szólt, de a tekintete már sürgetett. Ahogy előrenyomuló teste is, miközben pár centivel még inkább felém dőlt, s a kellemes-kellemetlen közelséget szinte tapinthatóvá zsugorította. – Mondd el – szuggerálta a sötétbarna tekintet, s a szavak dallamán érkező forró lehelet horzsolta az arcomat. – Mondd el, hogy mi a baj… - A szagod – nyögtem ki az első épkézláb indokot, ami – tekintve nyakának őrületes közelségét – egyáltalán nem is volt alaptalan. – Az a baj. Jacob hátrált néhány centit. – Úgy érted, büdös vagyok? - Nem, dehogy – ráztam ijedten a fejem. – Rosszul fogalmaztam, én… én… nem úgy értettem. Illatot kellett volna mondanom, igen. Mert az ember az illatot tarja vonzónak, nem a szagot. Jacob még tovább hátrált. Két szeme cikázva fürkészte az arcom, a szája elnyílt, egy szó már láthatóan ott remegett az ajkán, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Majd új lendületet vett, és azt mondta: - Az illatom zavar téged? – Csodálkozva félrebillentette a fejét. – Hogy kell ezt értenem? Túl sok aftershave-et locsolok magamra, vagy a tusfürdőm szaga irritál? - Hát… nem egészen. – Lesütöttem a szemem, és szórakozottan babrálni kezdtem a takaró szegélyét, úgy vallottam be nagy kínnal: – A te saját illatod zavar. Az, ami a bőröd alól árad. A verőered felől… vagyis inkább abból. Nem mertem felnézni. Nem mertem, mert féltem tőle, milyen képet vághat, hogy mennyire elborzaszthatja a vallomásom és az, ami mögötte lappang: ébredező vérszomjam. - Szóval ez azt jelenti, hogy a vérem illatát érzed? - Igen – nyöszörögtem; a szégyen ezernyi hangyalábbal futkározott az arcomon. – Mindig, amikor közel hajolsz hozzám, megcsap az illata, és olyankor nehéz… – valami furcsa és teljességgel váratlan zaj belém rekesztette a folytatást. Kíváncsian kaptam fel a fejem. - Ez… ez minden? – zihálta nevetéssel viaskodva Jacob. – Emiatt voltál mostanában olyan furcsa? Ezért fintorgattad annyiszor az orrodat? - Igen – feleltem zsibbadt szájjal. Értetlenül álltam a dolog előtt – mi ez az egész? Hogy veheti ilyen könnyedén botrányos vallomásomat? És Jacob már meg sem próbálta visszatartani a nevetést, az hatalmas, megkönnyebbült rándulásokkal szakadt fel a tüdejéből, hogy szinte már hisztérikusnak hatott. Letaglózva néztem érthetetlen örömét; zavar és sértettség kavargott tőle a bensőmben. Hogy találhatja ugyanazt a dolgot ilyen viccesnek, amit én valóságos csapásként fogtam fel? Hogy, miért és különben is!? Bedurrant az agyam. - Mi a fenét röhögsz, mi!? – dörrentem rá; a szemem a düh könnyein át szórta szikráit. – Ezt te ilyen mulatságosnak találod!? A nyakadnak akarok ugrani, hogy kitépjem az artériádat, és te csak nevetsz!? - Bocs, Kölyök – zihált ő, még mindig hétrét görnyedve a jókedvtől. – Csak… csak eszembe jutott, milyen pofákat vágtál, a lehúzott ablak, meg a kidugott orr… Én meg már azt hittem, elviselhetetlen a szagom, hogy egy légtérben sem lehet megmaradni velem, hogy te már nem… miközben neked csak… – előrelendült, és eszelős lendülettel vagy egy tucat villámgyors puszit nyomott az arcomra. - Te… te… – habogtam agyvérzésig feldúltan – te oda sem figyeltél, mit mondtam az előbb!? – Ingerülten lelöktem magamról. – Én. Meg. Akarlak. Harapni. Téged. Felfogtad? Jacob csak legyintett. – Ugyan má’ – és újabb önfeledt kacajra fakadt. Némán néztem, s csak arra tudtam gondolni, milyen nagy megelégedésemre szolgálna, ha belérúghatnék. - Néha olyan könnyű volna utálni téged – ejtettem el laza hangon a megjegyzést; ha a fizikai erőszak nem járható út, gondoltam, majd támadom verbálisan! Jacob viharos jókedve nyomban elült; megszeppenve tápászkodott fel a földről, és furakodott mellém az ágyra. - Ne haragudj – duruzsolta ártatlan nagy szemekkel. – Nem rajtad nevettem én, hanem a helyzeten. Mert be kell látnod, hogy ez akkor is mókás. - Mókás!? – hüledeztem, nem akartam hinni a fülemnek. – Az előbbi nevetést még elnézem neked, a sokk érdekes dolgokat hoz ki az emberből, de hogy még mindig azt hidd, ez vicces, hát én komolyan nem értelek! Mióta hazajöttem, többször is beléd akartam harapni – ez nem borzaszt el téged? - Elborzasztani? – Jacob úgy ingatta a fejét, mintha fel sem foghatná, mi rossz van ebben. – Nem. Régebben is előfordult, hogy meg-megkóstoltál. Kölyök… – felnyúlt, és az ujjai köré tekerte az egyik copfból kiszabadult tincsemet –, én akkor sem vettem zokon. - Ejnye már! – csaptam rá a kezére. Szörnyen bosszantott, hogy felhánytorgatja a múltat. – Akkor még kisbaba voltam, és különben is gyorsan leszoktam a „kóstolgatásodról”, ahogy te fogalmaztál… De ez most más! – jajdultam fel, miközben megint rá kellett csapnom a kezére. – És ne buzeráld már a hajam, hanem figyelj rám, ez komoly dolog! Ha nem bírok a vérszomjammal, akkor hogyan fogok iskolába járni? A többi ember közé? - Miért, volt rajtam kívül más is, akit megkívántál? – A széles mosoly majd’ szétrepesztette Jacob önelégültségtől ragyogó arcát. - Nem – ismertem be savanyúan. – De ez még nem jelenti azt, hogy így is marad. Meg hát… – nyeglének szánt mozdulattal megrántottam a vállam – az is épp elég ciki, hogy veled kapcsolatban így alakult. Mert, tudod, nem valami kényelmes érzés folyton az „orromat fintorgatni”, miközben veled vagyok. Nem akarok egyfolytában arra koncentrálni, hogyan kerüljem el a felőled áradó illatot. - Hát akkor ne koncentrálj rá. Megütközve néztem Jacobra. – Mi van!? Mi az, hogy ne koncentráljak rá? Talán lépten-nyomon harapjak beléd, mikor nem bírok tovább feltörő vámpírgénjeimmel? A rémhírem elég gyorsan el is terjedne a városban… Jacob hosszan hümmögött. – Igazad van – szólt elkomolyodó arccal –, ez tényleg komplikációkhoz vezethet. Úgyhogy meg kell tennünk minden szükséges óvintézkedést… Igen, igen – bólogatott összeráncolt homlokkal –, csak az lehet a megoldás, ha szép lassan hozzászoktatunk a dologhoz. - Hogy érted ezt? – hőköltem hátra. Jacob tettre kész arckifejezésének láttán szörnyű gyanú kezdett motoszkálni bennem. Megrántotta a vállát. – Tudod, hogy tartják: ami nem tilos, az megszűnik csábítónak lenni. - Na neeem – ráztam a fejem. - De – csökönyösködött ő –, belém kell harapnod, hogy feloldódjon a kényszer. Talpra ugrottam, és fel-alá nyargaltam a szobában. - Te meg vagy húzatva! – fröcsögtem. – Ez… ez nonszensz! És helytelen is. Én és a családom nem harapdálunk embereket, és nem szívjuk ki pusztán tréning gyanánt a vérüket. A gondolat is elborzaszt, és meg vagyok döbbenve, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe jutott. Elvégre te egy olyan dinasztia leszármazottja vagy, aminek legfőbb küldetése épp annak megakadályozása, amire te most buzdítasz engem. Az ükapád forogna a sírjában! Hát nem szégyelled magad!? Jacob nem hogy nem szégyellte magát, de roppant mód szórakoztatónak találta szánalmas kirohanásomat. - Nem azt mondtam, hogy üríts ki fenékig – szólt türelmes mosollyal –, hanem, hogy egy-két csepp önként adományozott vérrel csillapítsd a kísértést. Nekem sem nagy öröm ám azt látni, hogyan fészkelődsz a közelemben, vagy dugod ki a fejed a lehúzott kocsiablakon, mint valami menetszelet élvező golden retriever! Torokhangú morgással jeleztem, hogy cseppet sincs ínyemre a hasonlat; artikuláltabb reakciót nem tudtam kicsikarni magamból. Még hogy harapjak belé? Ez olyan erkölcstelen dolog… egy tisztességtelen ajánlat. - De most tényleg, Nessie – mélyült komoly tónusba a hangja –, nem akarok emiatt lemondani rólad. Vagy te ezt szeretnéd? Inkább kerülsz, mintsem tennél egy próbát? Hogy igyekeznél megoldani azt, ahelyett hogy letagadod? – Intenzív pillantással méricskélt úgy fél percig, aztán újabb érvet hozott fel. – Az apád is úgy szoktatta magát anyád illatához, hogy túltelítette vele az érzékeit. Ha neki működött, akkor nálad is be fog válni, nem gondolod? Bizonytalan fintort vágtam. – Lehet. De ez akkor sem ugyanaz. Apunak nem kellett a fogait használnia, ő csak nyitva tartotta az orrát. - Mert apád harapása mérgező – hívta fel rá a figyelmemet. – Anyádnak az első harapás egyben az utolsó is volt, te viszont – nagyvonalúan felém intett – addig harapdálhatsz engem, amíg jólesik. Az erőviszonyaink jóval kiegyenlítettebbek. - Ez a te nagy szerencséd – vettem oda, ám a fenyegetőnek szánt tónus kicsorbult a hangomból, s a szavak közé beszivárgott a mosoly. – Dilis… Jacob nevetett. - Na, gyere ide, én kicsi piócám – paskolta meg maga mellett az ágyat. – Egykettőre kigyógyítalak a bajodból! Na… mire vársz még? Kelletlenül lezuttyantam mellé; továbbra sem voltam meggyőződve a terv helytállóságáról – az erkölcsi igazolhatóságáról meg pláne nem –, de jobb ötlet híján egyelőre hagytam, hadd legyen az ő elképzelése szerint. - És – kezdtem lazán – miként tervezed saját feltálalásodat? Ezüsttálcán, vagy csak így a la nature? Jacob lebiggyesztett szájjal végignézett magán. – Tengervízben pácolódtam egész nap, sótlan aligha lehetek. Én a helyedben nem ragaszkodnék semmiféle körítéshez, élvezd úgy, ahogy a természet megalkotta. - A-ha – biccentettem. Bizarr módon már-már szórakoztatott a dolog. – És melyik testrészed vállalja fel a hősies feladatot, hogy éles szemfogam önkéntes martaléka legyen? Jacob megint csak biggyesztett. – Hát, melyik a legínycsiklandozóbb részem vámpírszempontból? Ajjaj! - A csuklód – vágtam rá, talán egy kicsit gyorsabban is a kelleténél. - Ne hazudj! - Na jó, a nyakad – nyöszörögtem megadóan. – De azt nem vállalom! Túl veszélyes. Jacob egy csuklómozdulattal túllegyintette magát a problémán. – A veszély a lételemem. Te csak ne aggódj miattam, még azelőtt leállítalak, hogy a vérkészletem a kritikus szint alá csökkenne. Szóval jobb- vagy baloldal? - Mi!? Hogy most!? – Ijedt farolásba kezdtem az ágytakarón. Hogy máris átültessük a gyakorlatba az elméletet? Na ne! – Én azt hittem, hogy csak spekulálunk… hogy merő feltételezés az egész. - Minek húzni a dolgot? – Jacob szemlátomást nem értette vonakodásomat. – Itt vagyok sósan és illatozva, harapj hát belém, még mielőtt a szúnyogok lecsapolnák a javát! És tényleg komolyan gondolta! Elhűlve néztem, hogyan nyúl az éjjeliszekrényre, és köti össze haját egy onnan zsákmányolt gumival. Aztán fél lábát felhúzva szembe fordult velem, félrebillentette a fejét, s csupasszá tett nyakán incselkedve végigfuttatta az ujjait. - Te nem vagy magadnál – csóváltam a fejem hitetlenkedve. – Azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen rád tudnám vetni magam? Hogy csak úgy előredőlök, és megharaplak? Jacob komolyan elcsodálkozott. – Miért? Sikoltoznom kéne, vagy más hollywoodi effektet produkálnom, hogy felhergeljelek? - Jaj, dehogy – forgattam a szemem; komolyan aggasztott, mennyire félvállról veszi a dolgot. – Még csak az hiányozna, hogy külön ingerelj! Inkább hátra kéne kötnöd a kezemet, hogy még véletlenül se tudjak kárt tenni benned. - Rendben, rendben – hunyászkodott meg Jacob, s nagyon igyekezett úgy tenni, mintha komolyan venné az aggodalmamat. – Megígérem, hogy a szokottnál is éberebben figyelek majd, és amint úgy érzem, kezd elszaladni veled a ló, előveszem legendás ujjtechnikámat, és addig csiklandozlak vele, amíg sírva nem könyörögsz kegyelemért, így jó lesz? – De a választ már nem várta meg. Kinyúlt, megragadott a derekamnál fogva, és szelíd erőszakkal visszahúzott az ágy végéről. Aztán a mellkasára vezette két tenyeremet, picit oldalra, majd előre dőlt, s a szemembe nézve így szólt: – Ne félj, Nessie, nem hagyom, hogy bánts. - Hát jó – suttogtam –, ha tényleg ezt akarod. És ha tényleg vigyázol rám… – S már dőltem is előre. Érzékeimet magnetikus erővel húzta magához a csábító illat. Egy vérvörös vonal vezetett nyílegyenesen a barna bőr pulzáló pontjához, a vágyak egyirányú csatornája, amin csak lefelé lehet közlekedni, mert nincs visszaút. Két tenyeremet égette a meztelen bőr forrósága, úgy érzékeltem Jacob emelkedő-süllyedő mellkasát, mintha ringatnának, s én szédülnék, egyre csak szédülnék, bele az illatok bíbor örvényének vak közepébe. Most már szabályszerű fizikai fájdalmat okozott volna megállni, s én tudtam, hogy ezzel vége. Tudtam, hogy mégis megteszem azt, ami miatt egyszerre sikoltott és ujjongott minden porcikám. Igen, elkövetem a létező legnagyobb tabut: megharapom Jacobot. << Ked

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés