19. fejezet – Kóstoló

- Nem, nem, nem – ráztam a fejem hisztérikusan; épp az utolsó pillanatban sikerült kihátrálnom a veszélyzónából. – Ez így nem fog működni. Biztosan nem fog.

- Miért, mi a baj? – Jacob igen sajátos arckifejezéssel nézett rám, mintha komolyan sajnálná, hogy nem haraptam belé. – Már nincs is olyan jó szagom, mint korábban?

- Még annál is jobb szagod van! – nyögtem fel elkínzottan. – Épp ez a baj. Túl nagy kísértés vagy nekem, félek, hogy elvesztem a fejem. Olyan kínos lenne, ha…

- Jaj, ne már… – grimaszolt ő. – Csak mi ketten vagyunk itt. Csak te meg én, és nincs olyan dolog, ami miatt kínosan kellene érezned magad. Korábban soha nem volt ilyen problémánk, miért kezdenéd el épp most?

Keserű fintor ült ki az arcomra. – Nekem akkor is kellemetlen a dolog. Nem vagyok már kisbaba, akiben nincs elég önfegyelem, hogy uralkodjon magán. Elvileg egy megbízható félvámpír lennék, aki könnyedén kezeli a vérszomját.

- És épp erre akarunk most rágyúrni – tagolta szép lassan, egy tanító bácsi modorában Jacob. Kinyúlt a kezemért, és visszahúzta a mellkasára. – Gyere, próbáld meg még egyszer!

- Nem adod fel, igaz? – hunyorogtam rá lecsüggesztett fejjel. – Addig nyúzol, amíg el nem éred, amit akarsz?

- Akár fel is teheted rá az egész családi vagyont – vigyorgott önelégülten. Megint félrecsapta a fejét, és ujjaival megpaskolta a verőerét. – Ess neki!

Félig nevetve, félig bosszankodva megforgattam a szemeimet. – Hibbant. Ha bele is megyek ebbe az őrültségbe, akkor is vannak bizonyos feltételeim.

Jacob kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Éspedig?

- Néhány biztonsági óvintézkedést feltétlenül be kell tartanunk. Emlékszel még a labdára, amivel ma játszottunk? Ugye nem szeretnéd úgy végezni?

- Nem – mosolyodott el Jacob. – Ha el lehet kerülni…

- Meglátom, mit tehetek – biccentettem halálos komolyan. – Először is a testtartásunk. – Vádlón lemutattam felhúzott jobb lábára. – Ez így nem lesz jó, biztonságosabb kezdő pozíciót kell felvennünk. Mert fontos, hogy fogást találj rajtam, ha arra kerülne a sor, hogy közbe kell lépned. A karodra sem támaszkodhatsz ilyen lazán, hisz nem kizárt, hogy szükséged lesz mindkettőre, amikor majd le kell tépned magadról, és… – hirtelen elnémultam. – Mi az, meggondoltad magad?

Jacob kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredt rám. A szembogara óriásira tágult, a tekintete mély volt, és feneketlen, akár egy szakadék, amibe végtelen hosszan hullik az ember; a mellkasa még csak meg se mozdult, mintha nem is lélegezne, s amikor lepillantottam a kezére, láttam, hogy vastagon kidudorodnak rajta az erek, olyan szorosan markolta a takarót.

- Mondtam én, hogy ez rossz ötlet – fordítottam el szégyenpírral lepett arcomat. – Megértem, hogy inkább mégse…

- Nessie…

- Igen? – Visszakaptam a pillantásom. Jacob majdhogynem ádáz eltökéltséggel nézett rám.

- Csináld – mondta. – Én betartok minden óvintézkedést, esküszöm. Csak mutasd meg, hogy gondoltad.

- Hát… hát jó. – Teljesen összezavarodtam. A jogos diadalérzet, hogy Jacob végre komolyan vesz, és elfogadja a feltételeimet, nem töltött el maradéktalanul, a bizonytalanságom viszont erősebb volt, mint valaha, visszakozni mégsem akartam. Megköszörültem a torkom, és nekiláttam előkészíteni a terepet. – Mm, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha közelebb húzódom hozzád, így könnyebben meg tudsz majd fogni. A karodat pedig tartsd készenlétben, légy szíves… így, és ne habozz torkon ragadni vele, ha elragadtatnám magam. Jó. És most… – hosszan vártam, valami még nem stimmelt.

- Igen? – Jacob hangja a suttogásnál is halkabban szólt. – Mi hibádzik még?

- A hajgumid – jöttem rá hirtelen. – Nem bánom, ha… – de a kezem nem várta meg a beleegyezést, felnyúlt, és lassú, de határozott mozdulattal végighúzta a copfon a szorosra tekert gumiszalagot. A dús lófarok vízeséséként terült szét. – Hogy elvonja a figyelmem – magyaráztam; azzal újból felnyúltam Jacob tarkójához, és szétterpesztett ujjakkal végigszántottam, fellazítottam a súlyos hajtömeget. – Oké, most már csak egy dolog van hátra.

- Hm? – Csak ennyi érkezett Jacob felől. Nem mozdult, nem lélegzett, mintha jéggé dermedt volna ültő helyében. A karján végig libabőr meredezett, az izmai kőkeményre feszültek – s bennem nyomban felmerült: vajon a belőlem áradó hideg okozza-e mindezt, vagy Jacob csak ugrásra készen várakozik, ahogy azt kifejezetten kértem is tőle.

- Jól vagy? – szegeztem neki a kérdést, s egy kicsit hátrahúzódtam, hogy láthassam az arcát.

- Mm… jól – felelte, de az állkapcsa alig mozdult beszéd közben. Hosszú, remegős lélegzetet vett, úgy kérdezte: – Mi az az utolsó dolog?

- Ja igen – kaptam észbe –, a kezeim. A biztonság kedvéért össze kellene kötözni őket, hogy ne…

- Összekötözni!? – Jacob az egész abszurd ügy folyamán most először nézett rám igazi megütközéssel. – Eszem ágában sincs megkötözni téged!

- Pedig kénytelen leszel – makacsoltam meg magam. – Mert én addig ugyan egy tapodtat sem teszek feléd és a védtelen nyakad felé, amíg nem csinálsz valamit a kezeimmel.

Jacob úgy fél percig tanácstalanul nézett rám – az izmok görcsösen meg-megfeszültek sima bőre alatt, mintha a mentális erőfeszítés azokat is igénybe venné –, aztán csendesen a következő javaslattal állt elő:

- Hajlandó vagyok megfogni a csuklódat, de ennél többet ne is várj tőlem, nem foglak gúzsba kötni.

- A hátam mögött és mindkettőt – folytattam az alkudozást. – Ennél alább nem adom, ne is várd.

Jacob jobb meggyőződése ellenére rábiccentett az ajánlatra. – Elfogadva.

- Na, csakhogy… – Idegesen felnevettem; ez az oda-vissza egyezetés ahelyett, hogy feloldotta volna, csak még inkább elmélyítette zavaromat. De a dologba jobban belebonyolódtam annál, hogysem hirtelen kihátráljak belőle, úgyhogy vettem egy bátorító korty levegőt, és óvatos araszolással még közelebb csúsztam Jacobhoz. – Akkor most elkezdem – jelentettem be a világszámot felkonferáló porondmester modorában, csak a dobpergés hiányzott. Picit felemelkedtem ültömből, s úgy manővereztem a lábaimmal, hogy azok térdben behajlítva Jacob combjaira nehezedjenek. Így egyszerre tudtam egyensúlyban maradni (a lábfejem kitámasztott), és könnyen eltaszítható célpontot kínálni Jacobnak, ha úgy alakulna. Derékból előredőltem, s felsőtestemet Jacob mellkasának támasztottam, két karomat pedig kötelességtudóan a hátam mögé vezettem, s ott keresztbe fontam.

Jacobot nem kellett külön felszólítani a feladatra: jobb karjával átkarolt, s megfogta a kezemet. Hosszú ujjait könnyedén átérték összeillesztett csuklóimat, még csak erőlködnie sem kellett.

- Szorosabban – instruáltam –, ebből könnyűszerrel kiszabadulhatnék.

Jacob rövid, rekedtes nevetést hallatott, aztán engedelmesen szorosabbra húzta fogását.

- Helyes – suttogtam, immár mozgásképtelenül, arccal vészes közelségben a hívogató célterülethez. A lélegzetem végig is súrolhatta Jacob nyakát, mert a bőr egy pillanat alatt csupa dudor lett rajta. Még az inak is megfeszültek, mintha éreznék a végzetüket – s én már nem tudtam több kifogást találni, miért ne tehetnék mégis egy próbát. Elvégre Jacobnak igaza van: csak úgy segíthetünk a bajomon, ha alaposabban a mélyére hatolunk.

Ahogy végérvényesen megszilárdult bennem az elhatározás, a szívem is hevesen nekilódult. Vadul lüktetett a bordáim mögött, miközben ragadozó ösztönöm vérszagra hangolt szimata egyre élesebb és élesebb lett, apránként elnyomva minden más gondolatot és megfontolást. Nem voltak többé kétségek a fejemben, amik akadályozhattak volna, most nyugodt lelkiismerettel adhattam át magam a vágyott érzékelésnek.

Mivel a kezeimet nem tudtam használni, az orrommal törtem utat magamnak a szétterülő hajzuhatagban; az állam és a nyakam súrolta Jacobét, a bőrünk a meleg és a hideg váltakozó érzetével csúszott el egymáson. És már ott is voltam, a torokszorító vérillat körbe vett, akár egy légmentes buborék; nem létezett semmi más, csak a szédítő vágy, ami a vörös ezer árnyalatával vonzott magához. A remegés úgy futott át rajtam, mintha csupasz villanyhuzalhoz értem volna. A kezem kis híján kiszabadult a szorításból, olyan ösztönösen akartam elrántani és megragadni vele Jacob arcát, félresöpörni vele a vérszag elé tolakodó dús hajat.

- Túl finomkodó vagy – feddtem meg ismét. A hangom rekedtséggel telítődve tört fel összeszorult torkomból, alig lehetett érteni.

Jacob nem is reagált azonnal. Egy darabig lassan és koncentrálva lélegzett, mellkasa hullámozva mozgott ránehezedő testem súlya alatt, s csak azután fokozta kissé markának szorítását. – Nem fáj?

Nagyon távolról hallottam a kérdést, mintha valami fal túloldaláról érkezne, s a válasz visszaküldéséhez már nem találtam repedést ezen az akadályon. Egy erősebb kilégzésre futotta csupán az erőmből, amelyre hirtelen rándulás felelt, de hogy ez minek tudható be, már nem értettem, és nem is érdekelt. Szorosan hozzátapadtam a selymes hajlathoz, mélyeket lélegezve szívtam magamba a meleg bőr illatát, amiben vér, tenger és a felszáradt verejték zamata keveredett. Szaggatott sóhaj tört fel a torkomból, önkéntelenül és vadul, s mielőtt visszafoghattam volna magam, már nem voltam többé ura a cselekedeteimnek. Kidugott nyelvvel lassú, kanyargó vonalban végigízleltem a sós bőrt, alulról felfelé, majd a haj vonalánál visszafordulva megindultam lefelé. Apró, kimért centikben vettem két ajkam közé a rugalmas bőrt, keresve a legtökéletesebb pontot a harapásra, a lüktetés legjavát, ahol a vér sűrűbben szökik, ahol ez a tiltott nedű a legfinomabb…

Csak egy pillanatnyi nyomásgyakorlás volt a bőrön, úgy fél centinyi szorulás az állkapcsomban, amíg éles szemfogaim átszakították az érzékeny szövetet, s a véráram két piros kútja felszínre pumpálta első kábító cseppjeit. Rögtön megszédültem, az orromba robbanó vérszag skarlát köddel vakított el, a kísértés iszonyú volt, mégsem folytattam a harapást. Megfeszített nyakkal elhúzódtam, s csak nagyon lassan, nagyon óvatosan hajoltam vissza, hogy a kiserkent vérgyöngyöket felnyaljam az időközben villámgyorsan begyógyult bőrről.

Semmi máshoz nem hasonlító érzés dübörgött végig rajtam. Forró volt, mély, édes, sűrű és veszedelmes; mintha magának a vörös színnek az összes létező jelentésárnyalata explodált volna a testemben. Vegytiszta, koncentrált energia töltött fel általa, vibráltam tőle, s a testem megfeszült, szabadulni akart. Kétségbeesetten vergődtem a szorításban, ami most egyre szilajabbul zárult a csuklóim köré. Milyen buta dolog ez, mérgelődtem, miért nem enged el? Hisz nem akarom én bántani. Nem, a kezeim ölelni, fogni és markolni kívánnak, újból és újból beletúrni a dús hajba, végigsimítani a széles háton, megtapintani a bőr alatt vonagló izmokat. És már könyörögtem, érdes, ziháló hangon rimánkodtam neki, hogy eressze el a csuklómat, és engedjen végre szabadon. Nem fogom bántani, soha, soha, soha…

De Jacob példásan vizsgázott a vészhelyzetben. Nem dőlt be megtévesztő nyöszörgésemnek – ami csupán valami ravasz félrevezetés lehetett vámpír-énem részéről, hogy lépre csalja bennem a gyanútlan embert –, egy határozott mozdulattal derékon ragadott, és előrelendülő karjaimat kicselezve az ágy fejvégéig hátrált.

- Nessie… Nessie… – szólongatott ütemesen –, jól vagy?

Nem tudtam volna felelni a kérdésre, a testemet még mindig rázta a zsigerig hatoló vérvörös robbanás. Lassan, az agysejtjeim legmélyéről kezdett feltisztulni a tudatom, gondolatonként tért vissza a józan eszem – Botrányosan viselkedtem, istenem! Mit gondolhat most Jacob? –, akárha sűrű ködön kellett volna keresztülvergődnöm a fény felé. De végül kijutottam, s a hangom újra normálisan csengett, mikor szabadkozva megszólaltam.

- Ne haragudj. Tudtam, annyira tudtam, hogy nem lett volna szabad belekezdenünk.

- De jól vagy? – Jacob visszaaraszolt hozzám, s most metsző tekintettel fürkészte az arcomat. – Olyan furcsa volt ez az egész…

- Én már jól vagyok – nyugtattam meg, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne viszonozzam a kérdést azon nyomban. Mert a saját külsőmről nem tudtam érdemben nyilatkozni, de Jacobét láttam, és sehogy sem tudtam mire vélni. Valósággal sápadt volt, hatalmasra tágult szemeiben valami soha nem látott érzés csillogott lázasan (talán ijedtség?), és az egész teste, tetőtől talpig úgy vibrált, mintha egy belső húr mikroszkopikus frekvencián egyfolytában rezegne benne. Avatatlan szem talán észre sem vette volna, de én rögtön kiszúrtam.

- Ezt soha nem ismételhetjük meg – szögeztem le megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. Undorodtam magamtól, amiért ezt tettem vele. – Soha többé. Inkább orrdugót használok… vagy hagylak élni békében.

Jacob indulatosan szusszantott. – Ne kezdd már elölről, Nessie! Talán ilyen egyszerűen feladnád? Elég egyetlen kudarc, hogy a lábaid közé kapd a farkad, és szégyenkezve elinalj?

- Lábak közé kapott farok? – fintorogtam. – Mi ez, valami humorizáló farkas-terminológia? És nem, vedd tudomásul, hogy egyszerűen nincs más választásom. Neked fogalmad sincs, milyen érzés volt ez nekem.

- Akkor mondd el! – követelte kihúzott derékkal. – Mondd el, milyen volt, hogy én is érthessem!

- Frászt! – bukott ki belőlem a szó, mielőtt moderálhattam volna magam. A szégyen csípni kezdte az arcomat – hogyan is mondhatnám el neki, mit éltem át? Hisz én magam sem értem igazán. Szégyenlősen lehajtott fejjel motyogtam magam elé: – Nem tudom elmondani neked, mert nincsenek rá szavak… sajnálom.

- Az se probléma – jött azon nyomban a replika. És Jacob már nyúlt is a kezemért. – Ha elmondani nem tudod, akkor mutasd meg. Az szavak nélkül is megy neked, nem igaz?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés