5. Fejezet

Döntés

“A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és  nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

(Paulo Coelho)

Egy hónap. Olyan rövid ez az idő. Egy hónap. Csak mondogatom magamban, búcsút intve mindennek. Egy hónap…

Egy hónap múlva meghalok az emberek számára, a családom, a barátaim számára, Jacob számára többszörösen is. Egy olyan faj képviselőjévé válok, akik nem láthatják a nap ragyogását, mert elvakítja őket a sajátjuk, akik gyorsaságukkal és ügyességükkel bármit képesek legyőzni ezen a bolygón, akik olyan hidegek, mint a jégcsap. Egy olyan faj, aminek nincs vérkeringése, pulzusa se vére, de a vérre szüksége van. A lüktető vér hívogatja őket, csábítja, szinte ellenállhatatlan a bódító illata, a kivételes íze. Szinte, ellenállhatatlan, de nem lehetetlen. Egy gyilkos faj, mely örökké él. Vámpír leszek, ahogy a férjem is és most már bátran mondhatom a családom is. Vámpír…

- Bella, Bella, Bella! Jól vagy? – kérdezte Edward aggódva. Már a kis erdei úton jártunk, ami a Cullen birtokhoz vezet. Észre sem vettem mikor szálltunk le a gépről, nem tudom hogyan kerültünk ide. Zötykölődtünk az úton, ahogy suhantak el mellettünk a fák.
- Lassíts! Meg akarsz ölni minket? – Megláttam a kilométerórán a nyilat, ahogy a 130-at súrolja alulról ezen a kis ösvényen. - Jól vagyok, csak vegyél vissza a tempóból. – válaszoltam az előző kérdésére. Egy ideig még vizsgálta a tekintetem, majd kicsit visszahúzta a lábát a gázpedálról.
- Amióta felébredtél olyan vagy, mint akit elvarázsoltak. Min gondolkodsz ennyire? – Hangja teljes nyugalmat sugárzott, de tudtam, hogy gyanakszik valamire. Arra, hogy nem vagyok biztos az átváltozásomat illetően, hogy félek tőle és ebben sajnos igaza van. Tudom, hogy ezt akarom, de biztos nem vagyok benne és természetesen félek is, sőt remegek. Nyilvánvalóan nem árulhatom ezt el Edwardnak, hazudnom kell, de csak részben.
-  Érdekelne az a terv, amiről beszéltél induláskor. A Volturik ellen nincs esélyünk. Nincs választási lehetőségünk. A döntés már úgyis rég megszületett, csak az idő jött el hamarabb, mint ahogy számítottunk rá. – Akármennyire is erőltettem magam, nem voltam olyan jó színész, mint ő. A hangomból ki lehetett hallani a szomorúságot.
- Bella, nem akarom, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz. Nem hagyom, s ebben sem a Volturi, se más nem akadályozhat meg, még te sem.
- De hisz én ezt szeretném. – vitatkoztam.
- De nem most. – mondta, s ebben mennyire igaza volt. Hiába várom azt a pillanatot, szeretném, hogy még több időm legyen. Ráadásul már majdnem teljesült egy vágyam.
- Khöm… - kezdtem bátortalanul, s már éreztem, ahogy egy kis pirosság megszínesíti az arcomat.
- Igen? – kérdezte.
- Ebben az egy hónapban, mielőtt még egy lennék közületek, szóóval… - mért is kezdtem bele ebbe a mondatba, ennyire szeretem magamat kínozni és kínos helyzetbe hozni?
- Igen? – kérdezte újra, egyre kíváncsiskodóbb tekintettel.
- Arra gondoltam, hogy… esetleg… bepótolhatnánk a nászéjszakánkat. – hadartam el minél gyorsabban és halkabban az orrom alatt. Sajnos így is értette, amit mondtam. A rég nem látott csibészes mosolya jelent meg az arcán.
- Talán… - kacsintott, s vezetett tovább. Már csak egy kanyar volt és megérkeztünk. Hihetetlen, hogy csak annyit volt képes mondani, talán. Alice már a verandán várt minket, vidám arccal, mint mindig. Elfogott egy érzés. Úgy éreztem, hazajöttem, a testvéreimhez, apámhoz, anyámhoz, haza. Melegség áramlott végig a testemen, ahogy ott álltam a ház előtt, ami tárt karokkal várt.
- Végre itt vagytok, már nagyon vártalak benneteket. – ölelt át mindkettőnket – Gyertek, a többiek már a nappaliban ülnek. – megfogta a kezem és már húzott is maga után, Edward meg szorosan mellettem haladt. Mindenki elhallgatott, amint beértünk, mosolyogtak ránk, s üdvözöltek.
- Sajnálom, hogy nem úgy sikerült a nászutatok, ahogy terveztétek – mondta bársonyos hangon Esme. Alice már Jasper mellett állt, aki elragadó mosollyal biccentett felénk. Emmett, mint valami óriás medve karolt át minket.
- Sose tudtok nyugton maradni, igaz? Nekem mért nem tervezel soha ilyen izgalmas programokat Edward? – nevetett. Rosalie tökéletes alakja továbbra is ott maradt az ülőgarnitúra mellett. Egy szolid intéssel köszöntött minket.
- Örülök, hogy épségben itt vagytok. Sok a megbeszélni valónk és kevés az időnk. Edward! – szólította fel őt Carlisle.
- Alice-től már tudjátok, mi a tervem. Tudom, hogy elvetemült gondolat, de sikerülhet. Nincs más esélyünk. Aro kezdi veszélyesnek érezni a családunkat. Nekünk is jót tesz, ha egy időre eltűnünk, nem csak Bellának. A Volturi elől csak egy helyen van esélyünk, és Bella az összekötő kettőnk közt. Az egyetlen megoldás, ha beszélünk velük, és beköltözünk a La Push-ba – fejezte be Edward.
- Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve – Te be akarsz költözni a vérfarkasok rezervátumába? Az ősi ellenségeid otthonába? Azokhoz, akiknek még a szagát sem bírod elviselni, akik álmukban is megölnének? Jacobhoz? – Ezt egyszerűen képtelen voltam felfogni. Hogy gondolhat ilyet?
- Igen, Bella. Ott biztonságban lennénk mindannyian, ők is, mi is, Te is – győzködött.
- Ez őrültség! – mordultam fel, de Edward felháborodásomat figyelmen kívül hagyva a többieket kezdte figyelni. Hallgatta a gondolataikat.
- Nem fognak minket megölni. Együtt működnünk már sikerült, együtt élni miért ne sikerülhetne? A kérdés az, hogy befogadnak e minket – mondta. Egy pillanat erejéig megint koncentrált. - Igazad van Jasper, ha el is tűrnének ott minket, biztos sok feltétel lenne, és sok olyan dolog, amit minél hamarabb el kéne intéznünk, minél csendesebben. Van egy olyan érzésem, Aro figyel minket. Sajnos nem, Emmett, Alice nem lát semmit a korcsokkal kapcsolatosan, még csak a létezésüket se látja. Ne is gondolj erre Rosalie, még nem jött el az idő. Kérlek Rose, nyugodj meg, hamarosan sor fog rá kerülni, de nem most! Nem maradhatsz egyedül, senki sem maradhat kint. Akit elkapnak közülünk, azt megkínozzák, megszerzik az információkat és megölik. Velünk kell jönnöd, ha sikerül egyáltalán odajutnunk. Tudom, majd megbeszélem vele, Carlisle. Higgyétek el, ez lesz a legjobb mindenkinek – jelentette ki. – Gyere, menjünk fel a szobánkba – mondta. Felkapott a karjába. A következő pillanatban már az ágyon ültünk.
- Az nem is érdekel, hogy én mit gondolok? – támadtam.
- Ha tudnád, mennyire szeretném hallani, a gondolataid – mondta halk, nyugodt hangon.
- Tudd meg, ez az egész lehetetlen! Elment a józan eszed! – Nem tudtam parancsolni az indulataimnak. Nem lehet ennyire rossz a helyzet, hogy az ellenségnél kérjen menedéket. Ráadásul ott van Jacob. Nem akarhatja, hogy még jobban szenvedjen! Nem lehet ennyire önző.
- Kérlek, nyugodj meg és hallgass végig – kezdte. – Látom rajtad, hogy félsz és én sem akarom még megtenni. Még nem jött el az ideje. Mindennél jobban szeretlek, és nem hagyom, hogy eldobd magadtól az életet. Amúgy is, Aro nem csak téged akar, hanem a családunkat is. Jobb, ha eltűnünk egy időre, mindannyian. Szerintem Jacob is örülne, ha a közeledbe lehetne. – mondta elsötétült arccal.
- Miért örülne Jacob? Látná, ahogy a férjemmel vagyok együtt, akit gyűlöl, miközben engem akar. Igazán csábító lehet neki. – gúnyolódtam. Szerelmem tovább hallgatott.
- Mit akar Aro a családtól? Miért vagytok veszélyesek? – kérdeztem.
- Már meséltem neked, hogy elég ritka az ilyen nagycsalád a vámpíroknál. Mi sohasem lehetnénk, „királyi” család, mivel a „vegetarianizmus” természetellenes nálunk, de ettől függetlenül veszélyesek vagyunk másokra nézve. Erősek vagyunk, jó képességekkel, különlegesek, így együtt. Ha háború lenne, és sikerülne elég erősítést szereznünk magunknak, túl nagy befolyásunk lenne… - fejezte be.
- Milyen háború? – Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy háborúról lehet szó. Az emberek világában is szörnyű egy életeket pusztító csatára gondolni, nem hogy egy olyan világban, ahol a halál csak kínzással érhető el. Ahol puszta kézzel, foggal ölik egymást. Kirázott a hideg, Edward ösztönösen távolabb húzódott, de visszahúztam magamhoz. Csak most eszméltem rá arra, hogy milyen kimerült vagyok. Elfeküdtem a szoba közepén lévő ágyon. Szerelmem ezüstösen csillogó arcát pár centiméterre hajtotta le az enyémtől. Hideg leheletének illata átjárta a testem, megőrjítve hormonjaimat. Mindent elfeledtet velem ez az érzés, az elvetemült ötletet, a háborút, a döntést, mindent. Őrülten kívántam őt. Szívverésem felgyorsult, hevesebb volt, mint bármikor máskor. Most nem történhet semmi, nem akadályozhat meg minket senki. Közelebb hajoltam hozzá, s egy olyan forró csókot nyomtam ajkaira, hogy valószínűleg megégtek tőle. Edward szemeiben is láttam azt a lángolást, láttam mennyire kíván, még akkor is, ha ez nem csak a testemnek szólt, nem csak a lelkemnek, hanem az ereimben csörgedező vörös folyadéknak. Kicsit gyorsabban történtek a dolgok, mint pár nappal ezelőtt. Adoniszom gyengéden fölém emelkedett, s lehúzta rólam a mocskos pulcsimat. Hasonlóan húztam le róla pólóját. Még mindig leírhatatlan érzés volt rápillantani. Lefeküdt mellém a puha takaróra, majd magára húzott. Ráfeküdtem izmos felsőtestére. Megbabonázva csókoltam ajkait, egyre hevesebben. Megfeszültek az izmai, vigyázva rám megfogta az arcom és odébb tolta magától. Lihegett, mint egy kiéhezett oroszlán. Visszatartotta a lélegzetét.
- Minden rendben? Tudod folytatni? – eszembe jutott, hogy nem volt vadászni az elmúlt napokban, én meg olyan kísértésnek teszem ki, aminek nehéz ellenállni, nagyon nehéz. – Ha nem akarod, ne folytassuk. Várhatunk még – néztem rá bizonytalanul.
- Nem, én szeretném kicsim, nagyon is szeretném. Kívánlak, mint nőt, csak annyira csábító vagy, tudod… - erőltetett egy kis mosolyt, majd elkomorodott az tekintete. – A kérdés az, hogy te megbízol e bennem? Nem félsz, hogy elvesztem az önuralmam, akár erőben, akár másban? – kérdezte.
- Sose tudnál nekem bántani. – mondtam a legkomolyabb hangomon, ami csak létezett. Válaszul visszahúzta számat az övéhez. Lassabban folytattuk együttlétünket. Hideg testétől libabőrös lettem, de nem érdekelt. Jeges kezei végig simogatták forró testem. Csókjaimmal nyaka felé indultam, majd márvány mellkasa felé vettem az irányt. Haladtam tovább a hasa felé. A köldöke felett, a köldöke alatt, a nadrágja felett… Nem mertem tovább menni, így pár kósza csókkal visszatértem ajkaihoz. Butaság tőlem, de felötlött bennem a kérdés, hogy ilyen gyenge érintéseket egyáltalán megérez? Vajon tudja ő így élvezni azt, amit teszek? Életem leg gázabb kérdését tettem fel neki.
- Neked ez jó, szerelmem? – kérdeztem lihegő hangon, de ennél ostobábban még egy kérdésem sem hangzott el. Edward arcán megjelent csibészes mosolya.
- Tökéletes. – nyugtatott meg. Ekkor az arcomtól indulva, a vállamig végigsimította rajtam kezét, ott megfogta a melltartóm pántját s egyre lejjebb s lejjebb csúsztatta. Úgy éreztem kiugrik a szívem a helyéről.
- Jól vagy, kicsim? Valószínűleg mindenki hallja, ahogy dobog a szíved – viccelődött.
- Tényleg, mindenki hallja, amit most csinálunk? – kérdeztem aggódva, zavarba jött tekintettel. Partnerem szája még szélesebbre húzódott.
- Ne félj, elmentek vadászni. Holnapig haza sem jönnek. Alice… öhm… szóval gondolom látta előre mi fog történni és elküldött mindenkit innen, hogy kettesbe lehessünk. – Ijesztő a gondolat, hogy barátnőm megleste, ahogy szeretkezünk. Még bűntudatom is támadt, hogy miattam kellett elhagyniuk a saját házukat. Kitúrtam őket.
- Olyan privát ez a dolog, Alice-nek muszáj mindent látnia?
- Nyugodj meg. Nem hiszem, hogy részletezve lejátszódott volna ez benne – nevetett, majd szorosan magához ölelt s átforgatott, így én kerültem alulra ő felülre. Egyik kezével mindig tartotta magát, nehogy összepréseljen kőkemény testével. A másikkal megpróbálta kikapcsolni a melltartóm, de nem ment neki. Picit összezavarodott. Biztosan elszégyellte magát, hogy nem megy neki. Még se olyan tökéletes mindenben a kis vámpírom? Magamban kuncogtam egy keveset. Hátra nyúltam és segítettem neki. Tovább húzta a pántot a vállamon, míg le nem vette rólam teljesen, felfedve egész felsőtestem. Ajkai hűvös érintését éreztem magamon…

***

Az iskolában vagyok, már jártam itt mégis úgy érzem ez itt az első napom. A kezemben szorongatom az órarendem. Biológia a következő. Edward mellé ülök. A feladatot nagyon jól ismerem. Egy kísérlet, amit már kétszer is megcsináltam.
- Profázis!
Port Angels-ben vagyok. Rám akarnak támadni. Követnek. Körbe vettek. Egy ismerős autó zaját hallottam. Az ezüstszínű Volvo pár másodpercen belül megérkezett.
- Szállj be!
Egy réten vagyunk. Kettesben. Gyémántként fénylik a bőre a napsütésben, varázslatos látványt tárva elém.
- Bárány!
Egy tükörteremben találom magam. Sötétség vesz körül. Egy családi video megy a tv-ben. James megjelenik a hátam mögött. Nagyon fáj! A Cullen család véd meg. Ordítok a fájdalomtól a karomban.
- Ég a kezem! Ég! Csináljatok valamit! Lángol!
Egyedül maradtam. Fekszem az erődben. Sam talált rám. Már az egész város keresett, pedig csak egy valakire vártam, hogy rám találjon, de ő elhagyott.
- Elment!
A La Push egyik ismerős háza felé tartottam, egyenes a garázs felé. Kerestem a motort. Hallani akartam a hangot, ami csak akkor jött elő, ha veszélyben voltam.
- Jacob, hol a motorom?
Alice utasításait követtem. Végig mentem a Palazzo dei Priorin. Óriási tömeg volt. Egy árnyékos zugban megláttam Edwardot. Rohantam hozzá.
- Élek! Itt vagyok! Ez a valóság!
Egy sötét teremben találtam magam. Rengeteg vörös szempár meredt rám. Kiéhezett vámpírok tömkelege. Egy kislány alakja rajzolódott ki gonosz mosollyal az arcán. Szerelmem a földön fetrengve szenvedett.
- Hagyd abba Jane!
Egy vörös hajú nő jelent meg egy másik alakkal az erdő szélén. Engem akart. James bosszújára vágyott, nem a véremre, hanem a halálomra. Aggódtam. Féltem.
- Vigyázz! Victoria!
Egyre gyorsabban váltogatták egymást az események. Fel-felvillantak az emlékképek.
Jacob barna csillogó szemei pár centiméterre voltak tőlem. Közelebb s közelebb hajolt, míg forró leheletét meg nem éreztem a saját számban. Melegség áradt szét bennem. Egy röpke jövőkép villant át rajtam. Jacob, gyerekek, szerelem, Charlie, biztonság, nevetés, boldogság…
- Jacob!
 Az indián szenvedő szemei kitűntek az ünneplő tömegből. Fehér ruhában sétáltam apám oldalán. Edward örömben úszó arca várt rám.
- Igen, akarom!
Férjem széttépett csonkjai hevertek a réten. Egy óriási bestia állt felette. Rám nézett. Ismertem ezeket a szemeket.
- Vérfarkas!
Már csak fél másodpercek alatt pörögtek az események. Olaszországban voltam, Edward állt az oldalamon. A Volturi fenyegető hangja visszhangzott bennem.
- Egy hónap múlva, már közénk kell tartoznod!
A nászéjszakánk mámorító emléke töltötte be elmémet. Éreztem azt a feszült pillanatot, azt a gyönyört, azokat a felszabadult érzelmeket, az élvezeteket, a testem heves, izgatott mozdulatait, a jéghideg testet magamon, bennem.
- Szeretlek Edward! Szeretlek!
Majd újra régebbi képek törték meg együttlétünket. Másodpercek alatt pörgött le minden.
- Charlie! Renée! Jacob! La Push! Sam! Vérfarkasok! Legenda! Bárány! Oroszlán! Profázis! Edward! Vámpírok! Cullen! Volturi! James! Victoria! Lángol! Ég a kezem! ÉG! Csináljatok valamit! Egy hónap!”

- Bella! Bella, ébredj! – Felpattantam az ágyon, mint akit ágyúból lőttek ki. Ziháltam, mintha lesprinteltem volna 10 km-t. Pupilláim tágra nyíltak a hirtelen beáradó fénytől. Edward meggyötört, aggódó arccal nézett rám. Ahogy megláttam meztelen felsőtestét kiemelkedni a takaró alól rögtön megnyugodtam. Álmodtam. De különös volt.
- Jól vagy, kicsim? Ordítottál álmodban – nyugtalankodott, s közelebb húzott magához. Fedetlen testünket csak a takaró ölelte át. Kicsit elpirultam, amikor odabújtam fagyos izomzatához.
- Minden rendben van, csak egy rossz álom volt – mondtam, majd bátortalanul folytattam – Gyönyörű volt az éjszaka. Köszönöm – suttogtam.
- Én köszönöm, hogy megbíztál bennem. Szeretlek!
- Én is szeretlek!
- Tudom. – Így feküdtünk hosszú perceken keresztül. Mikor megremegtem, Edward közénk húzta a takarót, nehogy megfázzak, aztán újra magához ölelt. Gondoltam tiltakozok e művelet ellen, de hamar be kellett ismernem, hogy igaza van, fáztam.
- Bella? – kezdte bizonytalanul.
- Igen?
- Sok dolgot mondtál álmodban. Megtudhatnám, mit álmodtál? – kérdezte. Nem tudtam mit válaszoljak, még én se tudtam értelmezni az egészet. Átéltem a múlt bizonyos pontjait. Megjelentek a szeretteim. Ott voltak a vérfarkasok és a vámpírok. A legtöbbször mégis azt láttam és azt éreztem a legintenzívebben, ahogy James belém harapott, s lassan szétáramlott a méreg az ereimben, ahogy elkezdtem vámpírrá válni. Észre se vettem mikor kezdtem el az alkaromon lévő félhold alakú, hideg, kemény sebhelyet simogatni. Edward is felfigyelt erre. Valamit mondanom kellett.
- Nem tudom, nem emlékszem mindenre – feleltem. Ez csak részben volt hazugság, de nem győztem meg vele kedvesem.
- Először azt mondtad, „profázis” – mosolygott. – Gondolom a megismerkedésünket élted át újra. Aztán azt mondtad, „szállj be”. Mire mondtad ezt? – kíváncsiskodott.
- Port Angels-ben, amikor rám akartak támadni és te megjelentél az autóddal. – vallottam be.
- Azok a…! – sóhajtott. – Értem. A következő a „bárány” volt. Úgy sejtem a rétről álmodtál. Nyugodt voltál. Ezek után nagyon fájdalmasan felsikítottál. Azt ordítottad, „Ég a kezem! Ég! Csináljatok valamit! Lángol!”. Ezt többször is mondtad az éjszaka során. Jamesről álmodtál? Arról, hogy vámpírrá válsz? – komolyodott el. Lesütöttem a szemem.
- Igen.
- Azért kiabáltad a szeretteid nevét, mert félsz őket elhagyni, igaz? Bella, nem kell most megtennünk. Van esélyünk.
- Nem. A búcsú mindig fájdalmas. Most is az lesz, de később ugyanolyan rossz lenne. Nem éri meg ilyen kockázatoknak kitenni se a családunkat, se a La Push-ban élőket. Belegondoltál abba, hogy mi lenne, amikor visszajövünk? Mégis meddig akarnál egy helyben ott maradni? – értetlenkedtem. Szerelmem gondolkodóba esett. Kis idő múlva megtörte a csendet.
- Bella, tényleg ezt akarod? Így döntesz? – Ezek a szavak oly erővel törtek be a gondolataimba, mintha szét akarnának törni bennem mindent. Kinyitottam a szám, de csak értelmetlen nyögdécselés jött rajta. Csalódtam magamban, amikor már tudtam mit fogok mondani.
- Igen, de félek. Szeretném ha… ha lenne még időm. De a döntésem nem változott. Vámpír akarok lenni, a te oldaladon. Egyenrangú veled. Teljes értékű családtag, a feleséged – mondtam, minden egyes szót külön tagolva, s kiemelve.
- Így is teljes értékű része vagy a családnak, egy nagyon fontos része. Örülök, hogy elmondtad, s hogy így gondolod – hallgatott el, lezárva a témát. Megcsókolt, s magához ölelt.
- Lassan megérkeznek a többiek. Hallom a gondolataikat – húzta a száját.
- Mire gondolnak? – Volt pár zavarba ejtő tippem.
- Öhm… Tudod milyenek a srácok.
- Ne kímélj, mondd el mire gondolnak – nevettem.
- Emmett azon filózik, hogy vajon felfaltalak e, vagy abbahagytam, elrontottam vagy milyen egyéb cikis, vicces helyzetbe kerültem. Persze a többi perverz gondolata után. Carlisle azon tűnődik, hogy lehetséges-e ez az egész. Mármint, hogy sikerülhetett e, hiszen olyan törékeny vagy. Igaza van, nagyon kellett figyelnem, és vigyáznom, nem volt könnyű, de megérte az áldozatot. – Egy aranyos kis puszit nyomott az orrom csücskére majd mosolyogva folytatta. – Esme, nagyon boldog, hogy mi is boldogok vagyunk, és reméli, hogy minden rendben volt. Jasper reménykedik, hogy minden jól ment, hogy megnyerje a fogadást, amit Emmettel kötöttek, miszerint ha nem tudom megtenni, Jasper veszít – egy pillanatra megrendült a hangja, mintha zavarba jött volna, amitől még szélesebbre húzódott a szám. – Alice gyönyörködik a szerelmünkben. Álmodozik rólunk, mint egy mesebeli történetről s közben Jasperre gondol, hogy mennyire szerelmes belé – folytatta.
- És Rosalie? – kérdeztem, rosszat sejtve.
- Utálja a tervemet. Nem akar a korcsokkal… bocsánat, a vérfarkasokkal együtt élni. Utálja, hogy neked van választási lehetőséged, és rosszul döntesz. De természetesen, örül, hogy boldogok vagyunk, csak nem akar több veszteséget az „életben”. Hidd el, nem utál téged – nyugtatott, hiszen jól tudta, hogy mindig is féltem tőle, és attól, hogy teljes szívéből gyűlöl. – Öltözzünk fel, kicsim. A sok piszkálódás, és sokat sejtető pillantás után, egy még nehezebb feladat vár ránk, és rád is – közölte.
- Rám? Milyen nehéz feladatra gondolsz? – Nem értettem mit akar.
- Bella, tudom, hogy nehéz lesz, és ne borulj ki, könyörgöm, de muszáj lesz beszélned Jacobbel…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés