20. fejezet – Még egyszer


Ijedten kaptam fel a fejem – hogy kérhet tőlem ilyesmit? De ellenkezni már sem tettekben, sem szavakban nem tudtam, mert mire felocsúdtam döbbenetemből, a jobb kezem már ott pihent Jacob arcán; forró bőre valósággal csalogatta magához a gondolataimat.

És a folyamat beindult, olyan automatikusan, mintha semmiféle uralmam nem lenne felette. A zavaros képek összemosódva peregtek le lelki szemeim előtt, s tudtam, hogy a különleges üzenetközvetítő csatorna túloldalán Jacob is ugyanezt az értelmetlenséget látja: a formáját vesztett vörös kavargást, ami robbanásszerű hirtelenséggel rázta meg a bensőmet attól a pár csepp kiserkent vértől, amit mohón nyaltam le felsebzett bőréről.

El akartam húzni a kezem, tudván, hogy itt a mozi vége, nincs stáblista a szalag alján, vagy hozzáfűzött magyarázat, de Jacob erősen tartotta a kezemet, nem engedett elhúzódni. És csodák csodájára a film is tovább pergett. Olyan részletek bukkantak felszínre, amit a sokkszerű kábulatában nem volt alkalmam külön megfigyelni.

A korábbi vérvörös robbanás most sokkal lassabban játszódott le, önálló képkockákra bontva, mintha diavetítésen vennénk részt. Szirmait bontó rózsa, kibomló selyemszalag, szerteguruló vércseppnyi gyöngyök és a végtelenségig táguló skarlátköd kusza képei töltötték be szellemi látóteremet, mint megannyi absztrakt módon értelmezett fogalom és színesre festett spontán érzelem.

- Csupa zagyvaság…! – rántottam el nagy garral a kezem, s a vízió nyomban szertefoszlott. Lesunytam a fejem, és mereven előre szegezett tekintettel hadarni kezdtem: – Ettől sem lettünk okosabbak, sajnálom. Szerintem ne is erőltessük tovább a dolgot, úgyse lenne semmi értelme. A legokosabb, ha mindörökre berekesztjük a kísérletezést, és megpróbálunk… illetve én megpróbálok együtt élni a fogyatékosságommal. Aligha lehet más választásom, nem igaz?

Jacob olyan sokáig hagyta megválaszolatlanul a kérdést, hogy kénytelen voltam felpillantani.

- Mi van veled? – hőköltem hátra, amint megláttam pipacsvörösre színeződött fejét. – Ennyire haragszol rám?

Legnagyobb meglepetésemre Jacob dühös kirohanás helyett, hogy milyen gyáva kutya vagyok, rövid kacajra fakadt.

- Haragudni, én? – azzal hátravetette a fejét, és olyan csilingelős nevetésbe fogott, amihez hasonlót korábban csak Alice-től hallottam. De a meglepetések sora ezzel még nem ért véget, mert amint berekesztette felfoghatatlan jókedvét, előrerendült, két kezébe fogta az arcomat, és fülig érő mosollyal azt mondta: – Kis bolondom! Dehogy haragszom, arra veled kapcsolatban képtelen is lennék. Ezek után meg pláne nem. Gyere, pattanj vissza rám, és megérted te is, hogyan gondolom.

- Te… te folytatni akarod? – Leesett állam a padlót verdeste. – Azok után, hogy… hogy…

- Ó, igen – vágta félbe céltalan hebegésemet –, folytatni fogjuk bizony. Mert nagyon is jó úton haladunk, csak te még nem érted.

Na, ez végképp betette nálam a kaput.

- Már megbocsáss – húztam ki magam öntudatosan –, de ekkora ökörséget már régen hallottam! Ki értené nálam jobban, mikor az egész velem történt. Neked nincs fogalmad róla, milyen ez, te nem tudhatod, hogy a kísérletezés csak rontott a dolgon! Mert nem lett volna szabad ennyire intenzívnek lennie…

Jacob megint közbevágott: – Honnan tudod?

- Csak tudom, és kész! – vágtam rá ádázul, elborzadva a gondolattól, hogy talán el kéne mesélnem Nahuellel folytatott idevonatkozó kísérleteinket. – Egyszerűen érzem, hogy ez természetellenes, és hogy attól sem lesz jobb, ha te nagy önzetlenül hagyod kicsipkéztetni az egész nyakad!

Jacob nyilvánvaló élvezettel hallgatta gyerekes dühöngésemet: a karját keresztbe fonta a melle előtt, miközben arcán lusta mosoly nyújtózott egyre feljebb.

- Pedig így nem maradhat – bökött a parányi sebhelyre a nyakán. – Fejezd be, amit elkezdtél: igazítsd ki az aszimmetriát!

Korábbi zavaromat mostanra mindenestől elsöpörte a sértett düh (Nem és nem hajlandó komolyan venni!), így csak pallérozott jó modorom múlott, hogy ne ajánljak fel Jacobnak más szimmetriakezelő megoldásokat – például, hogy tépjük le mindenestől a fejét, az is garantáltan megoldaná a problémát!

Ám, áldás vagy átok, huzamosabb ideig soha nem tudtam haragudni Jacobra. Így történt ez most is. Mikor fél perc csendes füstölgés után azon kaptam magam, hogy az ölébe von, és precízen beállít a korábbi „harapó” pózba, még csak meg sem próbáltam ellenkezni – se erőm, se kedvem nem maradt hozzá. Hadd tanulja meg a saját kárából, gondoltam füstölögve, aztán majd önszántából hagy fel az efféle kísérletezgetéssel!

- Na, mehet a menet? – kérdezte vidoran. – Bejelöljük a célterületet egy kis x-szel, vagy inkább improvizálnál?

- Fogsz te még rimánkodni – ígértem sötéten, azzal megragadtam, és olyan lendülettel döntöttem félre a fejét, hogy egy-két csont bele is reccsent.

S habár gyakorlatilag kificamítottam a nyakát, Jacob továbbra is csillogó szemekkel bandzsított fel rám. – Most ne fogjam meg a csuklódat?

Ördögi vigyor húzta fel a szám sarkát. – Most az egyszer eltekinthetünk tőle. Hogy kiderüljön milyen nagylegény vagy!

Egy pillanatig azt hittem, a karomért nyúl fel, hogy megragadja, de Jacob csak a kibomlott tincseket igazította el az arcomból, aztán futólag végigsimított a hátamon, majd a kezét a derekamra fonva pihentette le. – Hogy könnyen fogást találjak rajtad – kacsintott. – Tudod, ha arra kerülne sor…

Volt valami a szemében, ami miatt képtelen voltam tovább viszonozni a pillantását. Gyorsan félrefordítottam a fejem, és minden figyelmemet a szaporán lüktető verőérre koncentráltam. Makacsul nem akartam tudomást venni a gyomromban kavargó forróságról, ahogy arról a nyugtalanító szorításról sem, ami a torkomat kínozta, és aminek semmi köze nem volt a vér hívogatásához.

Most nem szédültem úgy, mint első két alkalommal, a vér szava csalogatott ugyan, de nem tett minden másra süketté; ezúttal nagyon is tisztában voltam vele, mi zajlik körülöttem. Éreztem a megfeszülő testet magam alatt; éreztem, hogyan áll el benne a lélegzet, miközben finoman fészkelődve hozzá illeszkedem, hogyan fonódik szorosabbra az ölelés a derekamon, mialatt a nyaka fölé hajlok, és ujjaimmal hátrasöpröm róla a hajat.

Még akkor is józan és figyelmes maradtam, amikor az első szippantás a buja vérszagból megrohamozta az érzékeimet. Talán, mert tudtam, mi várható, vagy talán azért, mert most legalább annyira érdekelt, miként reagál közben az áldozat – ez nem volt világos –, de határozottan együtt maradtam a pillanattal, nem szűnt meg körülöttem a külvilág. A tudatosság és a nyers ösztön keverékével futattam végig ajkaimat a verőér puha bársonyán. A nyak együtt remegett a mozdulattal, de Jacob nem húzódott el, a mély belégzést magában tartva várta, hogy kijelöljem a harapás pontját.

Hosszan időztem behunyt szemmel, az állkapcsom már résnyire nyitva állt, két hegyes szemfogam felső parancsra várva nyomódott az érfal rugalmas lüktetésének – s én ismét csak egy apró bemetszést ejtettem a védtelen bőrön, hogy abban a pillanatban visszahúzódhassak, ahogy az első forró cseppek kibuggyannak.

És azok ott csorogtak rendezett egymásutánban, mint rubinszemek egy értékes nyakéken; néztem őket, hogyan siklanak le, és húznak maguk után kanyargós vonalat, ahogy a test alattuk egyre hevesebben remeg.

- Mire vársz, Kölyök? – érkezett az elkínzott torokhang, s én nem bírtam tovább türtőztetni magam. Gyomormélyről kirobbanó sóhajjal előrelendültem, arcomat a nyakív forró hajlatába temettem, és résnyire nyílt, megfeszített ajkakkal minden egyes csepp csorduló vért külön élvezettel szívtam magamba.

A hatás minden féltőn óvott józanságom ellenére is letaglózó volt. Ugyanaz a mámoros vörös öntötte el a testem belsejét, mint korábban; lángoló színek diribdarabjai robbantak bele idegvégződéseim duzzadó sejtjeibe. Égetett és kínzott ez az érzés, mégis bármit megadtam volna érte, hogy soha ne érjen véget. Összeszorított állkapoccsal és szorosra préselt szemhéjakkal kapaszkodtam reszkető támaszomba, s az hasonló hévvel szorított engem. A szívem vadul dörömbölt, szédülni kezdtem, s a bensőmet égető forróság olyan kínzó forrpontra jutott a gyomrom mélyén, hogy egyszerűen nem bírtam tovább: vagy újból harapok, vagy fejvesztve menekülök.

Hezitálás nélkül az utóbbit választottam. Minden erőmet megfeszítve lerúgtam magam a kísértést jelentő testről, és négykézláb araszolva hátráltam, amíg csak falnak ütődő hátam megállásra nem kényszerített.

Mikor kétpercnyi terápiás lassú-légzés után felnéztem, Jacob még mindig ugyanott ült, ahol hagytam. Összezilált haja kócosan keretezte az arcát, ami ezúttal határozottan vörös árnyalatú volt, és nem sápadt; a mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt, két karjával pedig egy hosszúkás alvópárnát szorított a gyomrához. Talán hasba rúgtam? – öntött el rögtön a bűntudat. Nyilván, hisz olyan elánnal menekültem a közeléből, hogy oda se figyeltem, kit vagy mit sértek meg.

- Ne haragudj – nyögtem erőtlen hangon. – Nem tudom, mi ütött belém. És sajnálom, nem lett volna szabad hagynom, hogy ezt megengedd nekem. Nagyon fáj?

- Mi? – Jacob őszinte értetlenséggel kerekítette el a szemeit. Aztán hirtelen a párnára esett a tekintete, az arca megrándult, és ő remegős nevetéssel azt mondta: – Nem, dehogy. Csak egy kis múló kellemetlenség.

- Az jó, az jó – bólogattam szórakozottan, miközben falnak támasztott háttal igyekeztem feltornázni magam a földről. Pár pillanatig még zavartan tébláboltam a szoba sarkában, két kezemmel szüntelenül dörzsölgetve a halántékomat, aztán pánikszerűen bejelentettem: – Jobb, ha én most megyek.

Mire Jacob megint csak ekképp reagált: – Mi!? – Fel akart pattanni az ágyról, de félúton mintha meggondolta volna magát, fintorogva visszaereszkedett rá. – Még nem mehetsz el, hisz épp csak belekezdtünk a kísérletezésbe. Máris fel akarod adni?

Na, erre volt egy meglehetősen határozott válaszom: – Igen.

- Hát jó. – Jacob röviden megvonta a vállát (az a gyomordolog szemlátomást súlyosabb volt, mint ahogy bevallotta). – De holnap folytathatjuk, délután szabad is leszek. Gyere, mondjuk…

A válasz most is kertelés nélkül szakadt ki belőlem: – Nem! – Hevesen csóválni kezdtem a fejem. – Nem, nem, nem. Én soha többet nem kísérletezem veled ebben a témakörben, és ne is próbálj győzködni! A te véred túl nagy kísértést jelent nekem, és ez nem normális dolog.

- Ugyan már… – Jacob a párna alá kukkantott, köszörült egyet a torkán, aztán szédítő hirtelenséggel felpattant az ágyról. – Semmi rosszat nem tettét, hidd el, Nessie. Ez…

- …természetellenes volt – fejezetben be helyette a mondatot. – Nem így kellett volna történnie.

- Kellett volna? – ismételte homlokráncolva Jacob, és vadul megrázta a fejét. – Ebben a dologban nincsenek szabályok, nincs meghatározva, mit szabad érezni és mit nem.

- Te ezt nem érted! – tört ki belőlem a panasz. – Ez vámpírdolog. Neked fogalmad sincs, mennyire… kifordulok magamból, miközben a véred az orrom előtt illatozik!

- Ennyire jó? – Jacob szinte kihívóan tette fel a kérdést, s én fel nem foghattam, hogy használhatja épp ezt a szót.

- Jó? – néztem rá megütközve. – Ez kísértés, tiltott dolog, és…

- De jólesik, igaz? – lovagolt tovább a témán Jacob. – Csak mondd ki, Nessie, jó érzés, amikor megkóstolhatod a vérem!

- Igen, a fene esne beléd, eszméletlenül jó érzés, de ez akkor sem változtat a lényegen!

Jacob furcsa kis nevetést hallatott, úgy kérdezte meg: – Miért, mi a lényeg, Nessie?

- Hogy másmilyen, mint amilyennek lennie kellene! – vágtam oda válaszul, és rettenetes zavaromban már nem érdekelt, milyen érveket sorakoztatok fel az állítás mögött. – Dél-Amerikában nem így ment a dolog. Ott teljesen természetes és normális volt. Nahuelről egyszer sem kellett erőszakkal letépnem magam!

Az utolsó mondat sokáig visszhangzott a levegőben. Jacob mozdulat közben megdermedve, félig elnyílt szájjal meredt rám; az arcán árnyalatonként suhant át a döbbenet számos fázisa.

- Te… te és az a… – elcsuklott a hangja, nem bírta befejezni. Behunyt szemmel megrázta a fejét, mint aki még mindig nem hiszi el, amit hallott. Fel sem nézett, úgy préselte ki magából: – Te és Nahuel ugyanezt csináltátok?

Csend.

- Válaszolj, Nessie! – Jacob most már minden porcikájában úgy remegett, mintha önnön parányi földrengése rázná. – Bólints, nyögj, vagy valami, de ne állj itt kukán!

- Igen – vinnyogtam; szörnyen megijesztett Jacob dühkitörése. – Nahuel is megengedte, hogy én…

Sorompóként kapta fel a kezét. – Ne!

- De mi csak…

- Elég! – dörrent erélyes hangja. – Kímélj meg a részletektől!

Egy darabig moccanni sem mertem, a jeges hangulat valósággal körém fagyott. Aztán apránként feloldódott izmaimról a görcsös merevség, s én vakon hátrálni kezdtem az ablak felé. – Akkor én most elmegyek…

Jacob rám villantotta sötét pillantását, de szólni egy szót sem szólt. Egy izom rendületlenül vibrált az állkapcsánál, mintha össze kellene szorítania a száját, nehogy olyasmit mondjon, amit később megbánna.

- Sajnálom – nyögtem ki megsemmisülten. Lesütöttem a pillantásomat, és szinte vakon másztam ki a szabadba, majd vergődtem át a kerten a kocsimig. Nem láttam és nem hallottam, csak nyugtalan szívem dörömbölt vadul. Gyorsabban, gyorsabban, el innen…! – hajszolt menekülésre az őrült ritmus, de bárhogy nyomtam a gázt, bárhogy igyekeztem távolabb kerülni megsemmisülésem színhelyétől, a fájdalom nem tágított – Jacob gyűlölködő arcának felkavaró emléke hazáig kísért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés