4. fejezet - Hugi

  2009.04.06. 16:46

Alice topáz szemeibe mélyedtem.

Az enyém már lehet, hogy fekete? Elég szomjasnak éreztem magam.
Lehetetlen vagyok. Hogy lehetek ennyire elővigyázatlan?
Szinte csoda, hogy Renesmee vérének illata nem hozza elő belőlem a szörnyet. Persze az ő vérét inni egyfajta kannibalizmus lenne részemről... Beleborzongtam a gondolatba.

Alice még mindig meredten korholt tekintetével.

"Nem értelek" húztam fel egyik szemöldököm.
"Nem lehetsz ennyire ostoba!" sóhajtott az ég felé emelt szemekkel. Úgy nézett ki akár egy oltárszobor. Fehér, mozdulatlan, tekintete az eget kémleli, vonásai gyönyörűek, csak a glória hiányzik.

És akkor hirtelen megcsillant a lelkem eldugott szegletében, a szívem legmélyén továbbkúszva és kitöltve egész testemet a lábujjaimtól a fejem búbjáig, a remény. A remény, hogy jól értelemezem Alice szavait. A remény, hogy jobban kedvelnek, mint azt valaha kívánhattam volna. A remény, hogy itt maradhatok.

Hallottam saját hangomat ahogy egy aprócska, boldog Ó csusszan ki az ajkaim között. éreztem ahogy szemeim elkerekednek és egy mosoly rendezi át vonásaimat.

"Itt fogsz maradni, húgocskám" mondta elbűvölően, az utolsó szót valami különleges melegséggel a hangjában.
"Most már tisztán látom. Nemcsak a te döntésedtől függött. Emmett, Renesmee és én sem engednélek el többé."
Éreztem, hogy nem hazudik, de a szívem még nem hitt neki.

"Emmett nem engedne el addig, amíg le nem győz" kuncogott, "legalább százszor. És ha már Emmett nem enged, nem enged Rosalie sem. Jasper pedig nem hagyná, hogy boldogtalan legyek azért, mert elmész. Renesmee pedig olyan különös szeretettel ragaszkodik hozzád, hogy ha akarnál se mehetnél. Bella és Edward nem engedné. Esme és Carlisle pedig mindig a legjobbat akarja nekünk..."

"Elég Alice. Elég. Ha beletudnék halni a boldogságba, ha a szívem túl tudna csordulni az örömtől... Esküszöm menten összeesnék."

Hatalmas boldog sóhaj tört fel lényem legmélyéből.

"Ó, Alice! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!" ujjongtam először Alice nyakában. Majd Rosaliet kezdtem ölelgetni, végül Esmét. Bella pedig Nessievel a kezében csendben, sokatmondóan mosolygott.

Melegség töltötte ki az egész testem. Hihetetlenül boldog voltam. Bárcsak hamarabb jöttem volna ide.

Jasper lépett a nappaliba. Fürkésző szemmel nézett rám, majd Bellára. Végül olyan kifejezés ült ki az arcára, min egy jóllakott óvodásnak. Nem értettem, de e percben nem is tudott más érdekelni, csak a saját boldogságom.

"Emmeline" hallottam a nevemet a felső szintről. Búcsúzóul az angyalarcú Rosalie-ra pillantottam, aki gyengéden végigsimított az arcomon.

A boldogságtól szinte feltáncoltam az emeletre. A hallott hang irányába tartottam, féltem, hogy eltévedek, hiszen itt még csak Alice szobájában jártam, de könnyű volt kiigazodni. Egy másodperc alatt Carlisle dolgozószobájában voltam.

Nem néztem másra, csak rá. A szoba többi részét szinte nem is láttam, elhomályosultak a vonalak, képtelen voltam fókuszálni. Ez valami boldogságköd?

"Emmeline, ha jól sejtem, maradsz."
"Ó, én nem akarok teher lenni, ha kell elmegyek" mondta a szám és súgott mást a szívem. Összeomlottam volna, ha el kell mennem.
"Ugyan. Hogy jelenthetnél terhet?" mondta elképesztően udvariasan mosolyogva.

Azon gondolkoztam, vajon bele lehet fulladni a boldogságba?

"Edward régi szobája megfelel?"
Válaszként az arcom felragyogott. Meddig lehet még ezt fokozni?
"Hónapok óta nem használja, van egy külön kis fészkük Bellával és Nessie-vel."
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment.

"Egy kicsit persze átalakítjuk majd a te ízlésedre. Esmét igazán boldoggá tennéd vele, ha megkérnéd, hogy segítsen."
"És engem is" tette hozzá bársonyosan meleg hangon.

Olvadok? Vagy csak boldogság forró lehelete hullámzik végig tagjaimon?

"Köszönöm Carlisle" suttogtam egyetlen lehelet alatt. Tudtam, ha sírni tudnék, már potyognának a könnyeim.

Súgó Még nincs hozzászólás.