Hogy a tervemet végre tudjam hajtani gyorsan kellett cselekednem. Ha Alice megneszeli, mire készülök, ismét Emmett-tel nézhetek farkasszemet.
Így azonban – hogy alig tíz perc alatt elkészültem – nem sok esélye volt. Szabályosan kirohantam az ajtón, bevágódtam a furgonomba, és beindítottam a motort. Csak lényegesen később tudatosult bennem, hogy mindent nyitva hagytam.
Az első pár percben úgy vezettem, mint Edward. Talán még rosszabbul. A sebességmérő mutatója alig pár másodperc múlva megközelítette a százat. Aztán egy elsuhanó stoptábla ráébresztett, hogy ámokfutóként száguldozom a nem éppen kihalt úton, ráadásul meglehetősen ingatag egészségi állapotban. Arról már nem is beszélve, hogy a furgonom sem bírja ezt a fajta megerőltetést. Gyorsan feljebb engedtem a gázpedált és a saját tempómban vezettem tovább. Hiába tudtam, hogy életveszélyes, mégse voltam képes az útra koncentrálni. Ha nem ösztönösen forgattam volna a kormányt, valószínűleg valahol egész máshol lyukadtam volna ki. Mondjuk, egy árok alján, fejjel lefelé. De nem érdekelt. A gondolataim folyton visszatértek Edwardhoz. Különböző jelenetek játszódtak le a szemem előtt arról, hogy a Cullen-család hogyan fogad. Láttam, ahogy Edward a nyakamba borul és arra kér, hogy bocsássak meg neki. Ugyanakkor láttam azt is, ahogy szikrázó szemekkel elzavar és utánam kiáltja, hogy soha többet nem akar látni. Aztán a felszínre bukkant az álmom is, és könnyek gyűltek a szemembe. Pár perccel később pedig már elfehéredő ujjakkal szorítottam a kormányt, és csak arra tudtam gondolni, amit a kórházban vágott a fejemhez. Egyik végletből a másikba estem. Zaklatott voltam, mégis… valami furcsa nyugodtság szállt meg. Pont úgy, mint mikor a tisztásbeli találkozóra készültem. Tudtam, hogy valamerre mozdulni fog a kapcsolatunk. Hogy eltűnik a bizonytalanság. Így volt ez most is. Bár már nem beszélhettünk kapcsolatról, hisz Edward szakított velem, de nekem szükségem volt a bizonyosságra. Tudnom kellett, hogy Edward valóban mindent úgy gondolt, ahogy akkor mondta. Biztosnak kellett lennem abban, hogy mindez Edward megfellebbezhetetlen döntése.
Ráadásul azt sem tudtam teljesen elhinni, hogy ez az egész a közelgő házassága miatt történik. Nem értettem, miért nem tudhattam Amelie-ről. Veszélyes rám, rendben, ezt elfogadom, de ha a Cullenök meg tudtak védeni Jamestől, egy ilyen nő nem jelenthet problémát…
Idáig jutottam a gondolatmenetemben, amikor ráébredtem, hogy a Cullen-ház előtt parkolok. Nem emlékeztem rá, mikor állítottam le a motort, de még arra sem, mikor értem egyáltalán ide. És akkor a bárány beleszeretett az oroszlánba– gondoltam aprót sóhajtva.
Kiszálltam a kocsiból és felpillantottam házra. Sejtettem, hogy semmit nem látok majd Edward szobájában, mégse bírtam elszakítani a tekintetemet róla.
- Bella! – hallottam egy hirtelen kiáltást, majd valaki a karjaiba zárt.
- Szia, Alice – köszöntem és én is átöleltem. – Gondoltam, meglátogatlak titeket.
- Persze – csicseregte vidáman. – Örülök, hogy itt vagy.
Meglepődve hátráltam egy lépést. Örül nekem?
- Hogy-hogy nem küldted elém Emmett-tet, hogy megállítson? – szögeztem neki a kérdést.
Alice arca egy pillanatra elsötétült.
- Nem láttam, hogy jössz – felelte egyszerűen.
- Nem? – Összezavarodtam. Mi az, hogy nem látta?
- Nem – ingatta a fejét.
- Miért nem?
- Amelie – sziszegte halkan és én hátrébb léptem még pár lépést. Alice igazán ijesztő tudott lenni, ha akart.
- Én… én… igazából Edwardhoz jöttem – hebegtem zavartam és igyekeztem nem túl feltűnően témát váltani.
- Gondoltam – mosolygott rám újra. Azután – időt sem hagyva, hogy megemésszem a hirtelen hangulatváltozásait – belém karolt és a ház felé húzott. – Akkor talán menjünk be.
Csak bólintottam és engedelmesen tűrtem, hogy Alice betessékeljen az ajtón.
- Edward most nincs itthon. A városban van Amelie-vel. És Rosalie-val – tette hozzá rosszallóan. – Az esküvőre szereznek be néhány holmit.
Megtorpantam. Edward komolyan esküvőre készülődik? Nem, ezt nem tudom elhinni… Alice valószínűleg megérezte a rám törő érzelemhullámot, mert azonnal megpróbálta elterelni a figyelmemet.
- De talán én is elég leszek. Beszélgetünk egy kicsit. Amióta végeztünk James-szel amúgy sem volt sok lehetőségünk a kimerítő mesékre. Mondd csak, kiheverted már a balett teremben történteket?
Hihetetlenkedve meredtem rá. Ugye, nem gondolja komolyan, hogy én ezt most beveszem? Ennyivel nem fogja elaltatni a gyanakvásomat. Azért jöttem ide, hogy megtudjam, mi folyik itt. Edward nincs itthon. Nem baj. Alice is el tudja nekem mondani.
- Alice – kezdtem tétován, figyelmem kívül hagyva az iménti kérdést. – Kérlek, mondd el, mi történik itt! Miért hagyott el Edward? Amelie miatt? – elcsuklott a hangom. Azok az átkozott könnyek! Nyeltem párat, igyekeztem erősnek mutatkozni.
- Bella, tudnod kell, hogy Edward szeretett téged.
Azt hittem, megszakad a szívem, amikor meghallottam a múlt időt. Elszorult a torkom. Vagyis már nem érdeklem. Többé nem kíváncsi rám.
- Talán még mindig szeret – mondta lágyan, és mélyen a szemembe nézett.
- Hogyan? – kaptam fel a fejem. Az előbb nem azt mondta, hogy…?
- Figyelj rám. Történt pár nagyon furcsa dolog ebben a házban az elmúlt pár napban. Felbolydult nálunk mindenki.
- Mi történt?
Alice apró sóhajjal jelezte, hogy mindezt nem szabadna nekem elmondania.
- Kérlek – rimánkodtam. – Tudnom kell.
- Sejtettem, hogy idővel sor kerül erre a beszélgetésre. Megértelek. Én se bírnám ki kétségek közt – újra elhallgatott és én attól féltem, hogy talán nem mond többet.
- Amit most elmesélek – szólalt meg végül –, az csak elmélet. Az én elméletem. Nem kell komolyan venned, és semmiképp ne kezeld biztos információként. Mindezek csak teóriák.
Értetlenül néztem rá. Teóriák?
- Kezdjük az elején. Amelie érkezésével – láttam, hogy ültében is megfeszülnek az izmai és felkészültem az elhangzó szavak súlyára. Alice-t nyugodt természetűnek ismertem meg, és az, hogy csupán a név említése ilyen hatással volt rá, nem sok jóval kecsegtetett. – Nem sokkal azelőtt érkezett, hogy Edward szakított veled. Bár gondolom, erre magadtól is rájöttél. – Csak bólintottam, jelezve, hogy folytassa. – Úgy tűnt átlagos vámpírlátogatás lesz. Tudod, gyakran jönnek hozzánk vámpírok, hogy megnézzék, hogyan zajlanak nálunk a mindennapok, hogy miként tudunk életben maradni emberi vér nélkül – sajnálkozva megrázta a fejét. – És mindig ugyanúgy mennek el. Azzal a biztos tudattal, hogy ők erre nem lennének képesek. Kifejezik nekünk a csodálatukat, megígérik, hogy nem vadásznak a területünkön, aztán pedig távoznak. Még soha egyetlen vámpír sem próbálta meg követni a példánkat. Gyengék – mondják ők – elmerengett egy pillanatra. – Talán igazuk van. Talán én se lettem volna elég erős, ha nem állt volna mellettem Carlisle – Alice alig észrevehetően megrázta a fejét. – De térjünk vissza Amelie-re. Ő is követte az általános sémát: bejelentkezett, tudtuk, mikor érkezik. Azzal is tisztában voltunk, hogy Amelie „családja” Edwardot akarja Amelie leendő férjének, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak. Nem először fordult elő, hogy vámpírok csak azért látogatnak meg minket, hogy beházasodjanak a családba. És ez se sikerült még soha. Mindannyian magunk választottuk a párunkat. Persze, egy ideje már csak Edwardhoz érkeznek feleségjelöltek, de Edward sose törődött velük. Ezért aggódott Esme annyira. Rengeteg nő járt itt, voltak, akik egész messziről jöttek. De Edward rájuk se hederített. Aztán jöttél te – mosolygott rám, mire én erőtlenül visszamosolyogtam. – Megadtad neki, amire szüksége volt; társa lelt benned. Ráadásul erős, makacs jellem. Szóval nem aggódtunk. Aztán megérkezett Amelie. Nem gyakorolt különösebb hatást Edwardra, mint azt előre meg lehetett jósolni. De Amelie nem értette. Tudni akarta, miért nem hat újdonsült vőlegényjelöltjére bűvereje. Kérdezősködni kezdett és hamarosan tudomást szerzett rólad. Mániájává vált, hogy Edwardnak azért kellesz, mert ember vagy, és, sajnos, Rosalie még támogatta is ezt a nevetséges ötletet – húzta el a száját. – Amelie kutatni kezdett utánad, és nemsokára megtudta, hol laksz. Minden bizonnyal járt a házatoknál, Emmett megérezte a szagát, amikor visszatartott attól, hogy ide gyere. Nem tudjuk, hogy játszotta ki a védelmünket – éjjel-nappal vigyáz rád valaki. – Akaratlanul is összerezzentem a gondolatra, hogy huszonnégy órás felügyelet alatt van a házunk. Pont, mint mikor James engem választott következő áldozatának. És ez megint miattam történik. Talán azért mert ember vagyok! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Edward megharapott volna, akkor mikor kértem! Gondolataim kiülhettek az arcomra, mert Alice gyengéden megszorította a kezemet és csak annyit suttogott: - Nem a te hibád.
Először vitatkozni akartam, de aztán mégis csöndben maradtam. Inkább megkértem Alice-t, hogy folytassa.
- Amelie-nek is van egyfajta képessége. De az övé nem hasonlítható a miénkhez. Máshogy működik, és nagyon veszélyes. Edward talán már mesélt neked arról, hogy a képességeink kötődnek az emberi életünkhöz. Nos, Amelie örömlányként dolgozott és mindig vagyonos emberek voltak a kliensei. Vagyis kitűnően ért a manipulációhoz. A képessége is ezen alapszik. Képes belepiszkálni és befolyásolni a képességeinket. Érzelmileg, szellemileg… ki vagy szolgáltatva neki. Bármit el tud hitetni veled. Belép az álmaidba, vagy akár ébren is képes megbabonázni. S mindezt anélkül, hogy észrevennéd. Ezért nem láttam, hogy jössz. A férfiakra különösen erős hatással van – azt hiszem, nem kell megmagyarázni miért. Ezért tudta idővel Edwardot is becserkészni. Legalábbis az én elméletem szerint. De a többiek nem igazán hisznek nekem. A családtagok közti bizalom kezd kiveszni, mióta Amelie itt van. Edward ha olvas is a gondolatainkban, nagy valószínűséggel, már csak egy megszűrt verziót lát. Nem tudom, Amelie miként tartja fogva. Talán sehogy. Én sem tudom. Egyáltalán nem biztos, hogy Edward nem magától szeretett bele… - hallgatott el végül.
Én pedig csak ültem, szótlanul, próbáltam feldolgozni a rám zúdított információ-áradatot és egyre Alice utolsó mondata ismétlődött a fejemben: egyáltalán nem biztos, hogy Edward nem magától szeretett bele… Egyáltalán nem biztos, hogy Edward nem magától szeretett bele… Egyáltalán nem biztos…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés