Ethan irodája egészen otthonos volt. A fehér falakon könyvespolcok, és néhány általam készített fotó váltotta egymást. Rajongtam a fotózásért, minden szabadidőmben a megörökítendő pillanatokat kerestem. Ethan és Rachel nagyon szerette a műveimet, szinte mindet kiállították az ideiglenes lakhelyeinken. Egy-egy képemet Lili is elkunyerálta. Továbbvizslattam az irodát. Az ajtóval szemközti falnál egy sötétbarna, fa íróasztal állt, dugig halmozva iratokkal. A jobb oldali falon nagy ablak díszelgett, krémszínű, áttetsző függönyökkel. A szobában még egy sötétbarna bőr ülőgarnitúra volt, kiegészítve krémszínű párnákkal. Ethan leült az egyik fotelbe, és helyet mutatott nekem. Én lezserül ledobtam magam a kanapéra, és apám felé fordultam. Ő egy jegyzettömböt vett a kezébe, majd bizalmat adó arany íriszeit rám emelte.
- Ez most komoly? – nyögtem fel, és a jegyzetfüzet felé böktem. Ethan arcára egy apró mosoly kúszott.
- Sose lehet tudni. Lehet, hogy be kell utaljalak megfigyelésre…
Egy grimaszt vágtam, mire apám felnevetett. De aztán elővette azt a komoly arcát, amit csak akkor használ, ha a pácienseivel beszélget. Na ne…
- Figyelj Connor. Most nem kezdelek nyaggatni, de szeretném, ha őszinte lennél hozzám. – Előrehajolt a fotelben, és letette azt az átkozott füzetet.
- Mi történt ott az erdőben? Mindenre kíváncsi vagyok.
Sóhajtottam egy mélyet.
- Az egész még a suliban kezdődött, földrajz órán. Megismertem egy lányt. Egy vámpírt. A neve Alice Cullen…
- Cullen? – Ethan szemöldöke a homlokára kúszott. – Úgy, mint az egyik itteni sebész, Dr. Carlisle Cullen?
Bólintottam. Ethan összefonta ujjait, és a térdére könyökölt.
- Ez sok mindent megváltoztat…
Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Várakozóan néztem Ethanre, aki azonban csak idegesen felállt a fotelből.
- Tudod mit? Ezt a beszélgetést majd máskor folytatjuk. Menj haza, öltözz át, stb. Én, pedig beszélgetek Heatherrel.
- Na de… - kezdtem volna ellenkezni, de Ethan ellentmondást nem tűrő szemekkel nézett rám.
- Oké, oké… - sóhajtottam, és kiléptem az irodából, apámmal a nyomomban. Már a recepciónál jártunk, amikor váratlan dolog történt. Hirtelen valaki berontott a bejáraton, engem meg szinte kupán vágott a vér bódító illata. Éreztem, hogy nehezen tudok úrrá lenni önmagamon. Megkapaszkodtam a recepciós pult szélében, és nem vettem levegőt. Éreztem, ahogy Ethan lemerevedik mellettem. Összeszedtem minden erőmet, és a bejárat felé fordultam. A látványtól kővé dermedtem. Először az idegen karjaiban tartott, eszméletlen nőt pillantottam meg. A feje és a gyomra vérzett. Pár ápoló meg orvos azonnal odaugrott, és máris egy hordágyra pakolták. Csak ekkor pillantottam fel a nő megmentőjére. A szomjúságtól égő torkom még inkább kiszáradt. Egy vámpír állt az ajtóban. Körülbelül akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, rövid fekete haja tüskékbe formázva meredt az ég felé. Egy másodpercbe sem telt, hogy felismerjem. Ám a vér illata még mindig ott lengett az előtérben. Ethan megragadta a karom, és szelíden taszigálni kezdett a hátsó parkoló felé. Itt senki nem láthatott minket. Az eső még mindig zuhogott, bár ez nem nagyon zavart minket. Jó nagyokat szívtam a józanító friss levegőből, majd mikor kitisztult a fejem, visszafordultam a vámpírhoz. Ő is engem nézett.
- Edmund… - morgás tört fel a mellkasomból, és a következő pillanatban a bátyám elé ugorva egy hatalmas jobb horgost adtam neki. Edmund kissé megtántorodott a váratlan ütéstől, bár kétlem, hogy fájt neki.
- Hali öcskös… - nyögte.
- Hol voltál? Mégis mit képzeltél, hogy egy szó nélküli leléptél? Hogy tehetted ezt Lilivel? Van fogalmad róla, min ment keresztül? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések. Nem nagyon tudtam magam kontrollálni, iszonyú dühös voltam a fogadott bátyámra. Edmund kb. 20 éve csatlakozott a családunkhoz, még Ethan változtatta át. Edmund az iskolatársunk volt. Egyik nap az egyik alsós diák behozta az apja pisztolyát a suliba, és lövöldözni kezdett. Többeket megsebesített. Mikor Lilit vette célba, Edmund elé ugrott, hiszen nem tudhatta, hogy egyszerű golyó nem árthat nekünk. Így viszont a testével védte meg őt. Lilinek hatalmas lelkiismeret furdalása volt, ezért könyörgött Ethannek, hogy változtassa át Edmundot is. Ethan, pedig megtette. Pár hónappal Edmund átváltozása után ő és Lili már egy párt alkottak. Minden rendben volt, de aztán öt évvel ezelőtt - gondolatban gyorsan átugrottam Eva elvesztését, nem akartam újra és újra átélni azt a borzalmas éjszakát – Edmund minden magyarázat nélkül lelépett, itt hagyva minket egy árva kukk nélkül. Először meg akartuk keresni, de Ethan ellenezte. Mindig azt hangoztatta, hogy Edmundnak most időre van szüksége. Én még bele is nyugodtam úgy-ahogy, de Lili teljesen összetört. Hónapokig nem hallottam nevetni, csak ha nagyon muszáj volt, akkor szólalt meg, és vadászni is az utolsó utáni pillanatban ment el. Egyszerűen rossz volt ránézni. Igazából ez az egyetlen oka, amiért haragudtam Edmundra. Ettől eltekintve nagyon hiányzott, hiszen mi mindig nagyon jól megértettük egymást. És habár én előbb átváltoztam, biológiailag Edmund az idősebb, így ő lett az ügyeletes „nagy testvér”.
- De azért hiányoztál… - vigyorogtam, amit Edmund egy testvéri öleléssel viszonzott.
- Edmund… - Ethan hangjában nem fedeztem fel dühöt, sem csalódottságot. Érzelemmentes arccal fordult a bátyám felé, aki végtelenül szomorú szemekkel nézett rá. Nem csodálom. Ethan volt a példaképünk, aki egy második esélyt adott nekünk. Ő mindig hitt bennünk, akárhogy cselekedtünk, mindig megbocsátott. Ám fájdalmat, csalódást okozni neki… neki, aki annyi mindent tett értünk… Edmund és apánk egy darabig néma csendben álltak egymással szemben. A csendet Edmund törte meg.
- Sajnálom… - ebben az egy szóban minden benne volt. Az esdeklés a bocsánatunkért, bűntudat az átélt gyötrelmes évekért, és szégyen a tettéért. Edmund a fejét lehajtotta, nem mert Ethan szemébe nézni. Percekig kínos csend uralkodott a parkolóban, csupán egy varjú károgása zavart meg bennünket. A tekintetemet felemeltem az aszfaltról, és az előttem álló két vámpírra néztem. Bátyám a cipője orrát fikszírozta, míg apánk karjait a mellkasa előtt összefonva, mélyeket lélegezve meredt a semmibe. Kissé nevetséges volt a helyzet: a kétajtós szekrénnyi fivérem szinte eltörpült a nála kb. öt centivel alacsonyabb apánk mellett. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, főleg, mert nem tudtam, hogy Ethan hogy fog reagálni. Jó, persze sejtettem, hogy nem fogja itt, fényes nappal darabokra tépni Edmundot, de azért aggódtam. Ethan végül mélyet sóhajtott, és arcára mosoly terült. Edmundhoz lépett, és karjait széttárva ennyit suttogott:
-„Lássátok, fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült…”
Edmund hitetlenkedve tekintett fel. Megszólalni sem volt ideje, mert Ethan szorosan magához ölelte – pont, mint ahogy az apa tehette a tékozló fiúval. Majd kezeit továbbra is Edmund vállain tartva így szólt:
- Jó, hogy újra köztünk vagy. De ne hidd, hogy ennyivel megúsztad.
- Nagyon dühös vagy… - sóhajtotta bátyám.
- Én nem. De Lili nevében nem tudok nyilatkozni…
Edmund arca fájdalmas grimaszt öltött. Hirtelen elöntött a vágy, hogy megmutassam a fivéremnek, mit tett a húgunkkal, de sajnálatos módon ezt nem tehettem. Az emlékekkel való zsonglőrködés Lili terepe. De aztán Edmund felém fordult. Az arca mindent elmondott helyette is, és egy pillanatra egészen megsajnáltam. Mintha hirtelen éveket öregedett volna.
- Mondd meg, Connor… - egész közel jött hozzám, hideg lehelete szinte súrolta az arcomat.
- Meg fog tudni bocsátani?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg… - vigyorogtam, és az erdő felé toltam.
Ethan egy pillantásával nyugtázta a döntésemet, és visszasétált a kórházba, mi meg futásnak eredtünk Edmunddal. Egyetlen szót sem szóltunk a másikhoz. Mikor a házunkhoz értünk, Edmund lelassított, majd az udvarban megállt. Nem telt bele egyetlen másodperc, és az ajtó kicsapódott. Rachel szinte kirepülve rajta, teljes szívéből szorította magához Edmundot, és biztosra vehettem, hogy ha képesek lennénk rá, anyánk már rég zokogna.
- Istenem… de jó, hogy itt vagy…
- Ha így szorongatsz, már nem sokáig... - vigyorogta Edmund. Rachel leszállt a fivérem nyakából, majd az ajtó felé fordult. Követtem a pillantását, és megláttam Lilit. Vékony, törékeny alakja tökéletesen kirajzolódott a házból kiáramló fényben. Egyik kezét az ajtófélfán nyugtatta, míg a másik ökölbe szorulva feszített a teste mellett. Arcán rengeteg érzelem futott át, felsorolni is nehéz lett volna. Arany szemei Edmund íriszeibe tapadtak. A pillantásuk olyan mély, olyan személyes volt, hogy jobbnak éreztem elfordulni. Pár perces néma csend után hallottam meg Edmund hangját.
- Szia… - lehelte fivérem. Felnéztem Lilire, miközben Rachel észrevétlenül besurrant a házba. Bevallom, sok mindenre számítottam, de erre nem. Lili egyszerűen lesétált Edmund elé, majd egy akkora pofont adott neki, amibe egy ember simán belehal. Edmund el is esett az ütéstől, bár volt egy sanda gyanúm, hogy kicsit rájátszott. Ugyanis esés közben magával rántotta Lilit is, így most a vámpírlány a széles mellkasán feküdt. Edmund lefogta Lili karjait, hogy ne tudja még egyszer megütni. Lili kapálózott egy ideig, majd Edmund arcába üvöltött:
- Hogy képzelted, hogy itt hagysz? És minek jöttél vissza? Utállak, érted? Gyűlöllek! Én…
- Sssss… - Edmund Lilibe fojtotta a szót. – Dehogy utálsz…
Lili válaszképpen hevesen megcsókolta Edmundot. Elérkezett a pillanat, amikor felállt a „három már tömeg” teória, így zsebre dugott kezekkel besomfordáltam a házba. Rachel a nappaliban ült, és szórakozottan lapozgatott egy magazint. Leültem mellé, és felé fordultam. Rachel lerakta az újságot, a fejét hátradöntötte, végül a kezét az enyémre helyezve így szólt:
- Most már minden rendben lesz. Lili is végre visszakapta a párját. Most már minden tökéletes… - hirtelen, mint akit jeges vízzel öntötte le, úgy pattantam fel Rachel mellől. Nem akarta, de megbántott. Illetve nem is megbántott, csak ez így most kissé erős volt… anyám azonnal értette a dolgot, és rémülten állt fel mellém.
- Jaj, Connor, úgy sajnálom… nem akartam… Connor…
- Persze, hogy nem akartad. – csattant dühösen a hangom.- Csak úgy kicsúszott, igaz? Kösz szépen, tényleg jól esett. Bár Te nem is tudhatod, hogy mit érzek. Soha nem is érdekelt igazán. Igazad van, neked még itt van Ethan, miért is érdekelnének az én érzéseim?
Dühös voltam. Nem Rachelre, rá sosem neheztelnék. Az életre voltam dühös. Felrohantam a szobámba, bevágtam az ajtómat, és szinte azzal a lendülettel rávágtam az íróasztalomra, ami hangos reccsenéssel adta meg magát. Még jó, hogy a laptopom a heverőmön volt… Ajtócsukódást hallottam lentről. Az illatból ítélve Ethan ért haza. Hirtelen csapott meg a bűntudat, hiszen akaratomon kívül fájdalmat okoztam Rachelnek. Ráadásul igazságtalan voltam, és hülyeségeket vágtam a fejéhez. Pedig ő saját fiaként szeretett engem.
- Connor! - Ethan nem emelte fel a hangját, de éreztem a belőle áradó idegességet. Tudtam, hogy Rachel miatt haragszik. Nem válaszoltam, ezért egy másodperc múlva már hallottam is a lépteket felfelé a lépcsőn.
- Drágám, hagyd, én vagyok a hibás… - Rachel hangjában egyszerre csendült nyugtatás és kétségbeesés. Egy pillanat műve volt – az ajtóm kivágódott, én, pedig egy ütést éreztem a bal államon, amitől nekiestem az íróasztalom romjainak. Éreztem, hogy Ethan direkt nem ütött nagyot, így csak a meglepetéstől vesztettem el az egyensúlyomat.
- Ethan! – Rachel rémülten állt közénk, és lefogta apám ökölbe szorult kezét.
- Na idefigyelj, Connor! – Ethan hangja már egy cseppet sem volt nyugodt. Még életemben nem láttam dühösnek, és még sosem fordult elő, hogy kezet emelt volna bármelyikünkre. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is most először kiabáltam Rachellel, ez volt Ethan gyenge pontja. Nem viselte el, ha a felesége szomorú volt.
- Soha, soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetsz így Rachellel! Értve vagyok?!
Felnéztem rájuk. Ethan dühtől izzó szemekkel vizslatta az arcomat. Rachel ijedten nézett rám.
- Igen… - mondtam. Különös módon a hangom nyugodt és magabiztos volt, pedig borzalmasan éreztem magam. Apánk lazított a testtartásán, majd letérdelt mellém, közben én megkerestem az állkapcsomat. Nem is ütött olyan kicsit…
- Na haragudj… jól vagy? – „kissé” meglepődve pillantottam Ethanre. Pont tőlem kérdezi?
- Túlélem… - Ethan segítségével felkapartam magam a földről. Ebben a pillanatban rontott be a szobámba Lili és Edmund. A hajukból, a ruhájukból cunamiszerű vízmennyiség távozott.
- Hűha… apa újabban ketrec harcol? – poénkodott Edmund, mire Lili lendületesen tarkón vágta.
- Bocsássatok meg… - motyogtam, majd az ablakon át távoztam a szobámból. Futás közben az esőcseppek parányi tűkként szúrták az arcom. Nem tudtam… nem akartam elfelejteni Rachel arcát, ahogy ordítottam vele. Igazságtalan voltam. De ugyanakkor úgy éreztem, volt némi igazság abban, amit mondtam. Dühösen belerúgtam egy útban álló fába. Szegény szerencsétlen növény, rosszkor volt rossz helyen… Hogy juthatott egyáltalán ilyesmi az eszembe? Komolyan, néha saját magamat is nehéz követnem. Nem igazán néztem, hogy hova tartok, egészen addig, amíg valami förtelmes bűz csapta meg az orromat. Azonnal felismertem a szag eredetét, és támadóállásba görnyedtem. Nem csalódtam. A bokrok fájdalmas reccsenéssel adtak utat az érkezőnek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés