Erőszakosan közelítettem felé, és neki ugrottam, hogy elérjem a nyaki ütőerét. Onnan már nincs messze, hogy érezzem a vért, ami Jacobé, és számomra a legédesebb.
Jacob felordított…
Hirtelen erős karok szorítottak gúzsba, és nem tudtam kiszabadulni. Lassan visszajött a józan eszem, de a vér utáni vágy nem tűnt el belőlem.
Mikor először eltűnt a szemem elől a vörös köd Jacob kétségbeesett arcát láttam magam előtt. A szája mozgott, a mozdulataiból arra következtettem, hogy üvöltött, de még nem hallottam a hangját.
Aztán a képekkel együtt lassan visszatértek a hangok is. A szobában hatalmas hangzavar uralkodott, többnyire hozzám intéztek lenyugtató szavakat.
- Nagyon erős, Carlisle! – hallottam Edward hangját, ő szorította hátra a kezeim, de néha én kerekedtem felül.
Mikor tudatosult bennem, hogy rátámadtam arra a férfire, akit szeretek, megdermedtem, majd elhagyott a hirtelen feltámadt erőm. Nem tudtam megtartani a testem, és összeestem.
Edward ijedten kapott utánam.
Remegtem, de a könnyeim elfogytak, sírni nem tudtam. Meguntam a könnyeim, nem jutok velük semmire, és már túl sokat hagytam elfolyni belőle. Talán meg kéne próbálnom erősebbnek lennem.
Erősebbnek?
Éppen most tapasztaltam meg, hogy milyen erős tudok is lenni valójában…
- Relie, jól vagy? – kérdezte Edward aggódva, Jacob nem mert megszólalni, szerintem sokkot kapott.
- Nem – nyögtem remegve. – Mi van velem? – kérdeztem kétségbeesve, mindenki hallgatott, majd Carlisle szólalt meg.
- Nyugodj meg, kitaláljuk. Ha nem tudnám, hogy nem volt rá időd, akkor azt hinném, hogy újszülött vámpír vagy – mondta Carlisle lassú, nyugodt hangon, de néha a hangja megakadt, így észrevettük, hogy nem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát.
- Tessék? – fortyant fel Jacob.
- Nem értem, hogy mi folyik itt, de jobb lenne megnyugodni. Relie lehetetlen, hogy vámpír, hiszen nem harapták meg, igaz?
- Igen – feleltem határozottan. Arra emlékeznék…
- Akkor biztosan másról van szó…
- Carlisle! Rátámadt Jacobra, hogy kiszívja a vérét! Erős volt, alig bírtam lefogni! Mi ez, ha nem vámpír tulajdonságok?
- Igazad van, Edward. Csak egy lehetőség maradt, de az lehetetlen, fizikai képtelenség. Ellent mondani minden természeti törvénynek!
- Mi?
- Relie félig vámpír.
- Tessék? – kiáltottunk fel hárman egyszerre. Hogyan lennék félig vámpír? Mi lennék akkor… egy mutáns? Vagy mi a fene?
- Az az egyetlen lehetőség, hogy vagy az apád vagy az anyád vámpír… - mondta nyugodtan, de Edward dühös arccal felugrott. Még soha nem láttam ilyennek azelőtt…
- EGY VÁMPÍRNAK NEM LEHET GYEREKE, CARLISLE! Te mondtad! TE MONDTAD! – üvöltötte dühösen, és majdnem az apjának ugrott. – EZÉRT HAGYTAM OTT BELLÁT! Mert azt hittem, hogy nem lehet tőlem terhes!!! Most meg kiderül, hogy akár mégis lehetett volna enyém az a gyerek?! NE SZÓRAKOZZ VELEM, CARLISLE!
- Edward, nyugalom! Akkor még valóban úgy tudtam! És nem én mondtam neked, hogy Bella megcsalt! Továbbra is lehetetlennek gondolom, hogy egy vámpír nemzőképes legyen, de nincs más lehetőség! Relie egyik felmenője a fajunk tagja… - mondta, de aztán a mondata félbe szakadt, és falfehéren nézett rám. A szemében hitetlenkedés ült, és abban a pillanatban lehullt róla a nyugalom és a higgadtság álarca. – Relie árva… Csak az apja lehet vámpír, mivel szülni végképp nem tudnak a vámpírok… - suttogta, nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. – Felfogtad, amit mondok, Edward? – kérdezte hirtelen.
- Ugye… nem azt akarod mondani, hogy… Nem! Az lehetetlen! A gyermekünk mellett ott van Bella!
- És ha történt vele valami? Ha például nem élte túl a szülést? Hasonlít rá, Edward…
- Nem… de… de… hogyan? – suttogta és ezúttal rám nézett. A szemeiben ezer érzés kavargott, én egyiket sem értettem. – Mi a teljes keresztneved? – kérdezte megrendülten.
- Ez most, hogy jön ide? Nem értem…
- Válaszolj… Relie, kérlek!
- Renesmee Carlie.
- Szent ég! – kiáltott fel Edward döbbenten, és meglepően szeretetteljes tekintettel nézett rám. Nem értettem semmit.
Edward hirtelen elindult felém és szorosan a karjába zárt, Jacob tátott szájjal meredt a jelenetre.
Hirtelen nedvességet éreztem a vállamon, Edward szeméből könnyek folytak. Egy vámpír tud sírni?
De miért ölel meg? Ugye, nem azt akarja mondani, hogy… Azta kurva! Nem lehet igaz…
- Te vagy a lányom – suttogta Edward. – Te vagy a lányom… Kislányom… - suttogta és zokogni kezdett, mint egy kisgyerek.
Mikor felfogtam a szavai jelentését, teljesen megdöbbenten, de az érzelmeim kijátszottak ismét. A könnyeim bebizonyították, hogy kifogyhatatlanok, és ismét folyni kezdtek, de most inkább a boldogságtól.
„Mire vagy ennyire nagyra magaddal? Egy senki vagy! Az anyád elhagyott, azt se tudni, hogy ki az apád, akkora ringyó volt! Aki feltételezhetőleg az apád biológiailag, az azért hagyott ott titeket, mert azt hitte, hogy nem az ő lánya vagy!” – jutottak eszembe Jessica feldúlt szavai. Edwardra és Bellára tökéletesen illett a helyzet, de én Jessicával ellentétben tudom, hogy a szüleim jó emberek, és szerették egymást.
Furcsa volt arra gondolni, hogy az apám tart a karjaiban, és folynak a könnyei a boldogságtól, bár tudom, hogy a bánattól is. Sejtem, hogy mi játszódik le benne, végleg bele kell törődnie, hogy az anyám valószínűleg halott.
Az is természetellenes volt, hogy az apám testileg egyidős volt velem, bár tudom, hogy szellemileg az ükapám is lehetne.
- Oh, Relie – suttogta.
- Apa – suttogtam, mire mindkettőnk szíve melegséggel telt meg. Itt végleg elszakadt bennem egy gát és zokogni kezdtem, úgy ahogy még soha. De ezúttal nem a bánat vagy a fájdalom miatt, hanem a boldogság miatt.
Nem vagyok árva, nem vagyok egyedül a világban! Én is tartozom végre valahova…
- Relie, Bella lánya? – kérdezte Jacob döbbenten.
- Úgy néz ki – válaszolta Carlisle, de a hangja tele volt érzelmekkel. Talán örült, hogy Edward legalább a lányát visszakapta, ha a szerelmét nem is.
- Honnan tudod, hogy az apám vagy? – kérdeztem halkan.
- Bella sokszor álmodozott egy gyerekről, és mindig egy újabb névvel jött. Egy nap kitalálta, hogyha egyszer nekünk gyerekünk lesz – hiába mondtam, hogy ez lehetetlen – akkor a nevét a szüleink neveinek a keresztezéséből alkotja meg. Így lett a Renee-ből és az Esméből Renesmee és a Charlie-ből és a Carlisle-ből Carlie. Renesmee Carlie Cullen.
- De…
- Relie… nem is tudod, hogy mennyire vágytam egy gyerekre, főleg mikor Bella még mellettem volt, de nem mertem neki említeni, mert akkor ő is többet gondolt volna az ötletre. Ha te is akarod, akkor a nevemre veszlek…
- Jaj, de jó!
- Eddig mi volt a vezetékneved?
- Newton.
- Micsoda?! – kiáltott fel Edward és Jacob.
- Mike és Jessica Newton voltak a nevelőszüleim.
- Ugye, csak viccelsz? – hűlt el teljesen Edward… azaz apa arca.
- Nem.
- Ők neveltek?
- Aha.
- Átjössz hozzánk? Elég sok megbeszélni való akad, Jacob, jössz?
- Én? Hozzátok? A vámpírok közé?
- Igen, meghívtalak. Neked köszönhetem a lányomat.
- Nem érted tettem – felelte mogorvaságot tetetve Jacob, de láttam rajta, hogy már korántsem gyűlöli annyira őt, mint annak előtte.
- Tudom, akkor is köszönöm.
- Menjünk – mondtam mosolyogva, és elindultunk. Talán egy szebb és boldogabb jövő felé, ahol nem vagyok árva, és nem vagyok egyedül.
Már csak egy kérdés maradt. Mi történt az anyámmal, Bellával?
A következő azaz a 11. fejezettől Bella szemszöge következik! :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés