Az istálló ajtajának támaszkodva figyeltem, ahogy a nap lassan előbújik a hegy mögül, s narancssárga fénybe borítja a legelőt. Melegséggel töltött el a buja zöld mezőn legelésző gyönyörű pej ló látványa. Egész nap el tudtam volna nézni, ahogy Jackson önfeledten legelészik a kora reggeli napsütésben, s időről-időre felkapja a fejét, hogy egy pillantást vessen az izzó napkorongra. Bizonyos időközönként tett egy lépést előre, az ellentétes lábára helyezte a testsúlyát, miközben a füleit hegyezte. Ha csak ránéztem, a szívem nagyot dobbant. Számomra ő volt a legcsodálatosabb ló a világon, s ezt ő is tudta, hisz minden áldott nap közlöm vele legalább egyszer, ha nem többször, de ez utóbbi gyakrabban érvényesül. Semmi és senki más nem volt fontosabb, mint az örökké makacskodó, szeretetre méltó herélt. Vagyis, egyvalaki mégis fontosabb volt.
Nem volt időm tovább elmélkedni és gyönyörködni az aranybarna lóban. Mint mindig, most is álmodozással telt a reggelem, teljesen megfeledkeztem az időről. Ez gyakran megesett velem az utóbbi időben. Éjszakánként rémálmok gyötörtek, melyekben egy bizonyos személy is jelentős szerepet kapott. Hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakám, ami azt eredményezte, hogy délelőttönként hasznavehetetlennek bizonyultam az iskolában.
Aznap is hajnali ötkor dobott ki az ágy, s első utam természetesen az istállóba vezetett. Miután a bokszában türelmetlenül toporgó lovat átvezettem hatalmas legelőjére, visszatértem a házba, hogy megreggelizzek. Nem töltöttem túl sok időt a konyhában. Míg egy sonkás szendvicset próbáltam magamba erőszakolni, belemerültem a gondolataimba. Természetesen nem az iskolai eredménytelenségem járt a fejemben, hanem valami, vagyis inkább valaki, aki sokkal fontosabb volt, mint holmi elégtelen osztályzat egy olyan tantárgyból, ami sosem ment nekem, s aminek logikáját az életben nem fogom megérteni, mellesleg teljesen fölöslegesnek tartottam. Egy olyan személy körül keringtek a gondolataim, aki számomra elérhetetlennek tűnt. Elérhetetlennek és ellenállhatatlannak. Egy fiú, akinek aranyszín szeme teljesen megbabonáz, közelsége félelemmel tölt el, mégis megnyugtatóan hat rám. Ez az, amit még nem sikerült megértenem; hogy miért kelt bennem ilyen ellentétes érzelmeket.
A reggelim végeztével visszasiettem az istállóhoz, hogy tovább gyönyörködhessek a békésen legelésző Jacksonban, de sajnos az idő olyan hamar elrepült, hogy észre se vettem. Már rég el kellett volna indulnom, biztos voltam benne, hogy aznap is el fogok késni, mint általában. A tanároknak már fel sem fog tűnni, hisz oly gyakran kések az óráikról, hogy akár sportot is űzhetnék belőle.
Ahogy a halványsárga ház felé rohantam, a nedves fű eláztatta vékony tornacipőmet, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Egy mozdulattal a vállamra vetettem a terasz alsó lépcsőfokára dobott válltáskámat, majd a kapu felé vettem az irányt. Hátra se fordultam, csak rohantam a buszmegálló felé, nehogy lekéssem az utolsó városba tartó buszt, mely épp ekkor fordult be az utcába.
- Jó reggelt! - üdvözölt a buszsofőr, mikor kifulladva felugrottam a járműre.
- Jó reggelt! - biccentettem én is, majd az ülések között húzódó hosszú folyosón elindultam a hátul ülő, vadul integető barátnőm felé. Őszintén szólva abban bíztam, hogy egyedül tölthetem a félórás utat, s elmerülhetek a gondolataimban, de úgy tűnt, aznap elkerül a szerencse, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a különösen szerencsétlen személyek közé tartoztam.
- Szia! - üdvözölt az örökké mosolygó Jenny. - Ülj már le! Mit állsz ott? - kérdezte, miközben megragadta a táskám pántját, hogy egy mozdulattal lerántson maga mellé az ülésre. - Mi a baj?
- Semmi - vontam vállat.
- Ez olyan fura semmi volt... - mondta Jenny a homlokát ráncolva.
- Mi lenne, ha témát váltanánk? - kérdeztem kissé ingerülten. Már nagyon elegem volt a lány örökös faggatózásaiból. Minden reggel eljátszottuk ugyanezt legalább egyszer, és már kezdett nagyon unalmassá válni. Semmi köze nem volt hozzá, hogy mi bajom van, főleg, hogy még magamnak sem tudtam volna megválaszolni ezt az egyszerű kérdést.
- Oké... Kész a matekleckéd?
- Nincs - mondtam, de már oda se figyeltem. Elgondolkozva bámultam ki az ablaküvegen. Nem a matekleckém készenlétének hiánya aggasztott, mert amúgy amiatt kellett volna aggódnom. Sokkal inkább az aznapi fizika órától féltem. Féltem tőle, de nem azért, mert a tanár előre figyelmeztetett, hogy számíthatok a felelésre, pedig így volt, ettől kellett volna a legjobban rettegnem.
- Hahó, Alice, figyelsz te rám egyáltalán? - Jenny hangja szakította félbe a gondolataimat, s húzott vissza a jelenbe.
- Mi az? - kérdeztem tőlem szokatlanul ingerülten, mire a lány megcsóválta a fejét.
- Komolyan mondom, nem értem, mi van veled. Mintha nem is te lennél! Hova tűnt az az örökké vidám Alice?
- Itt van, csak... - gombócot éreztem a torkomban, mely egyre csak fojtogatott, s nem tudtam tőle szabadulni - Csak...
- Csak? Csak, mi? - kérdezte Jenny. - Alice, mi történt?
- Semmi! - válaszoltam, talán kicsit elkapkodva. - Tényleg semmi... - bizonygattam.
- Miért nem tudok hinni neked? - csóválta a fejét a lány.
Szerencsére nem faggatott tovább. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, hisz még én magam sem tudtam, mitől változtam meg ennyire. Egy okot tudtam mondani, de az oly valószerűtlennek tűnt, hogy jobbnak láttam eltitkolni még saját magam elől is.
- Alice, leszállunk - bökött oldalba Jenny, mikor a busz lefékezett az iskola parkolójában. - Ne álmodozz!
Szó nélkül a vállamra vetettem a táskámat, felálltam az ülésről, majd bevetettem magam a buszról lefelé tartó diáksereg tömegébe. Amint friss levegőhöz jutottam, fellélegeztem. Félreálltam, hogy a többieknek ne legyek útban, és bevárhassam Jennyt, aki hamarosan fel is tűnt egy csapat vidáman cseverésző felsőbb éves mögött.
- Bocs, dugóba kerültem - mentegetőzött, majd megragadta a táskám pántját és az épület bejárata felé húzott. Lassan araszoltunk befelé a diákok áradatával. Mára már egész megszoktam, hogy minduntalan a lábamra taposnak vagy az oldalamba könyökölnek, így fel sem tűnt, mikor egy alsóbb éves diák a lábszáramba rúgott.
- Mi lesz az első óránk? - kérdezte Jenny, mikor az őrjöngő tömegből kiszabadulva elértük a szekrényeinket. A lány már rég a könyvei között matatott, míg én a számzárral babráltam. Valahogy sosem akart engedelmeskedni, most is eltartott pár percig, mire kinyitottam.
- Azt hiszem kémia, de mindjárt megnézem - mondtam, majd átfutottam a szekrény ajtajának belső oldalára ragasztott órarendet.
- Na?
- Tévedtem. Biológiánk lesz.
- Ó, kedvenc órám, kedvenc tanárunkkal - grimaszolt Jenny, majd elővette a biológia tankönyvét, füzetét és tolltartóját. Szorosan magához vonta a felszerelését, miközben bezárta a szekrény ajtaját.
Tekintetem végighordoztam a táblázaton. Biológia után testnevelés, majd...
- Fizika - mondtam ki hangosan, s nagyot nyeltem. A szívem hevesebben kezdett verni, ha csak erre az órára gondoltam, melytől olyannyira féltem. Rettegtem attól, hogy megint nem szól hozzám, de mégis vártam, hisz ott fog ülni mellettem egy karnyújtásnyira.
- Micsoda? Akkor most biosz vagy fizika? Mert nem mindegy...
- Biosz.
- Én már nem bízok benned...
- Pedig kéne - mondtam, s végre sikerült kicsikarnom magamból egy halvány mosolyt. A közeledő fizika óra teljesen lázba hozott, pedig alig pár perccel ezelőtt még a gondolatára is feléledtek azok a bizonyos repkedő pillangók a gyomromban. Alig vártam már, hogy kicsöngessenek tesi óráról és rohanhassak fizikára, ahol ott lesz Ő, akinek aranyszín szeme olykor a tekintetemet keresi, míg máskor kerüli. Ő, akinek feltűnése megdobogtatja a szívemet, de mégis félelemmel tölt el.
Ugrándozva haladtam a folyosón a biológia terem felé, Jenny a nyomomban lépkedett, próbált lépést tartani. Nagy valószínűséggel nem értette hirtelen támadt jókedvemet, de nem is kell, hogy megértse, elég ha én értem.
A biológia óra kellemes álmodozással telt. Negyvenöt percen keresztül másra sem tudtam gondolni, mint a közeledő fizika órára. Néha hátrapillantottam a mögöttem ülő Jennyre, aki az órát értetlen arckifejezéssel ülte végig. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy lehunyt szemmel magam elé képzeltem a mézszőke hajú, aranybarna szemű fiút. Mindennél jobban szerettem volna egy órával előrébb járni az időben, hogy végre beléphessek abba a bizonyos terembe.
- Alice, én elvesztettem a fonalat... - Jenny mozdulatlanul ült a női öltöző egyik szálkás fapadján, s maga elé meredt.
- Miről beszélsz? - kérdeztem.
Jenny felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett.
- Mi van veled mostanában? Néha úgy érzem, mindjárt leharapod a fejem, aztán a következő pillanatban már a folyosón táncolsz...
- Táncolok? - vontam fel a szemöldököm.
- Jó, nem táncolsz, de ugrálsz!
- Igen, és? - megcsóváltam a fejem. Bekötöttem a cipőfűzőmet, majd felugrottam a földről, s az ajtó felé lendültem. - Na, menjünk, mert mindjárt becsöngetnek!
- Alice! Higgadj már le, kérlek! Olyan hiperaktív vagy, hogy nem bírok lépést tartani veled!
- Lassú vagy! - vigyorodtam el, miközben a többi piros pólóba öltözött lány nyomában elindultam a tornaterem bejárata felé. Úgy döntöttem, a testnevelés órán próbálok a feladatra koncentrálni, hátha ezzel elkerülhetem Jenny faggatózásait. Semmi szükségem nem volt rá, hogy olyan kérdésekkel bombázzon, melyekre nem szeretnék, esetleg nem is tudok válaszolni.
A bemelegítő futás után párokba álltunk. Semmiképpen sem szerettem volna Jenny párja lenni, így gyorsan beálltam valaki mellé. Meg se néztem, ki az, nem is nagyon érdekelt, a lényeg, hogy nem Jenny. Tekintetemmel a barátnőmet követtem, aki céltalanul bolyongott egy röplabdával a kezében. Végül ő is talált magának párt, én pedig felsóhajtottam. Szembefordultam vakon kiválasztott társammal, akit ekkor felismertem. Alison Hale volt az, a Cullen-család egyik sarja. Lehunytam a szemem, hogy alaposan átgondoljam a helyzetet. Az évfolyam legjobb röplabdajátékosát fogtam ki, ami azt jelentette, hogy alaposan be fogom égetni magam előtte.
Cullenék alig két hónapja költöztek ide, s a puszta jelenlétükkel felbolygatták a kisváros életét. Próbáltak észrevétlenek maradni, de talán pont ezzel keltették fel a diákok figyelmét. Tisztán emlékeztem arra a napra, mikor először pillantottam meg őket. Amint beléptek az ebédlőbe, mindenki elcsendesült. Mintha levegőt is elfelejtettek volna venni, én legalábbis egészen biztosan kihagytam egy-két levegővételt. Kis csapatuk három fiúból és egyetlen lányból állt. A három fiú közül az egyik nagydarab volt, izmos, a haja sötét, s testvéreivel ellentétben rögtön az ebédlőbe lépésük után rámosolygott az ott tartózkodókra. A másik magasabb, vékonyabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A szívem rögtön vad kalapálásba kezdett, amint megpillantottam. Abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy mi olyan különlegesen vonzó benne, s ezt a kérdést a mai napig képtelen vagyok megválaszolni. A harmadik fiú vékonyabb és nyúlánkabb volt fivéreinél, kócos haja bronzvörös. Az egyetlen lány köztük elég visszahúzódónak tűnt. Mintha minden percben attól tartana, hogy a sarokból előugrik valami, ami minden figyelmeztetés nélkül rávetheti magát. A tekintetéből legalábbis ezt lehetett kiolvasni. Ahogy testvérei mögött lépdelve a többiek arcát fürkészte, látni véltem, amint halványan elmosolyodik. Legszívesebben egész nap őket bámultam volna, annyira különlegesnek tűntek. Szinte vibrált körülöttük a levegő, s arra kényszerítették az embert, hogy ne tudja róluk levenni a szemét. Később végeztem egy kisebb kutatómunkát, melynek eredményeképpen sikerült kinyomoznom egyet s mást Cullenékről. A legfontosabb talán az az információ, hogy nem vér szerinti rokonok. Mind a négy Cullent adoptálták, s apró gyermekkoruk óta nevelőszüleiknél élnek. Nyilván ezért különböznek annyira, kivéve a két szőkét, akikről kiderült, hogy valóban testvérek, sőt, ikrek.
- Figyelj már! - hallottam Alison hangját.
- Micsoda?
- Ne álmodozz!
- Sajnálom.
Alison nem szólt többet. Átrepítette a labdát az én térfelemre, nekem pedig vissza kellett volna ütnöm, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy az Alison által magasba repített labda olyan erővel készült a földhöz csapódni, hogy jobbnak láttam félreugrani az útból.
- Hé! Ez erős volt - jegyeztem meg.
Alison megvonta a vállát, s türelmesen várt, míg én az elszabadult röplabda után rohantam. Mire visszaértem, már a csapatokat választották meg, ami azt jelentette, hogy a gyakorlásból kimaradtam.
A meccset természetesen a másik csapat nyerte, ahol Alison többet ért labdába, mint a csapattársai együttvéve. Valahányszor csak a lányra néztem, elakadt a lélegzetem, s képtelen voltam koncentrálni. Egyszerűen nem tudtam nem a testvérére gondolni, akivel olyannyira hasonlítottak egymásra. Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz az enyhén göndörödő, mézszőke haj. Továbbá mindkettejüket jellemezte a Cullenek egyedi tulajdonsága; az aranybarna szemek alatt húzódó véraláfutásnak tűnő sötét, lilás karikák.
Az óra nagy részében Alison mosolygott, ami már csak azért is volt meglepő, mert ez volt az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem jellemezte a Hale-testvéreket. Ezzel még nem is volt baj, hisz miért ne mosolyoghatna az ember, ha egyszer jókedve van egy győzelem miatt, de szinte biztosra vettem, hogy a lány rajtam mosolyog, engem nevet ki.
Amint kicsöngettek, a szívem ismét hevesebben kezdett verni. A többiekkel együtt vonultam az öltözőbe, akik dőltek a fáradtságtól. Ledobták magukat egy-egy padra, s maguk elé meredtek. Én azonban egyáltalán nem fáradtam ki, hisz még csak nem is volt megerőltető a tesi óra. Bizonyára azért éreztem így, mert a meccs nagy részét álldogálással és álmodozással töltöttem, míg a többiek össze-vissza ugrándoztak, ordítoztak egymással.
- Ez a tesi óra kikészített - nyöszörgött egyikük.
Oda se figyeltem, kapkodva magamra rángattam a nadrágomat, átvettem a pólómat, majd a tükör előtt megpróbáltam valami formát varázsolni a hajamnak. Nem akartam rendezetlenül megjelenni fizikán.
- Fú, Alice, milyen órád lesz? - kérdezte Jenny vigyorogva.
- Fizika. Azt hiszem... - mondtam egy sóhajtást színlelve.
- Igen?
- Igen, de nem biztos. Miért?
- Mindegy, nem fontos - legyintett a lány, miközben elkezdte lehámozni magáról átizzadt tréningnadrágját. - Azt hittem, valami fiú... de mindegy.
- Fizika? - kérdezte Alison, aki hozzám hasonlóan egyáltalán nem tűnt fáradtnak, bár ő mindegyikünknél aktívabb volt.
- Aha - bólintottam. Elpirultam, mikor a lány erre elvigyorodott. Volt egy olyan érzésem, hogy tudja mit érzek az öccse - vagy inkább bátyja - iránt. Teljesen váratlanul felnevetett, majd fogta a tornazsákját és távozott.
- Hát, ez fura volt - jegyezte meg Jenny.
- Na jó, akkor én megyek is - biccentettem a többiek felé, majd a tornazsákomat a vállamra vetve elindultam az öltöző kijárata felé. Jóformán végigtáncoltam a folyosón a szekrényekig, ahol ismét megküzdöttem a számzárral. Magamban eldöntöttem, hogy kulcsos zárra fogom cseréltetni, amelynek használata egyszerűbb és stresszmentes.
Előhalásztam a fizika tankönyvemet, majd a szekrényajtót bezárva elindultam a terem felé. A szívem egyre hevesebben vert, s biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb kiugrik a helyéről. A kezemet a mellkasomra szorítottam, szememet lehunyva próbáltam másra terelni a gondolataimat, ami nem volt egyszerű feladat.
Mikor megpillantottam a fizika terem nyitott ajtaját, megtorpantam. A szívem a torkomban dobogott, miközben tettem egy lépést előre. Mély lélegzetet vettem, s újabb lépésre szántam el magam. Egyre közelebb és közelebb kerültem a bejárathoz, majd végre bekukkanthattam a terembe. Néhányan már a helyükön ültek, mind beszélgetésbe merültek. Elcsíptem néhány szót, de egyik sem foglalkoztatott különösebben. Mindenki a házi feladatról, délutáni elfoglaltságokról és az őszi szünet rohamos közeledéséről cseverészett. A tekintetem az ablak felőli padsor negyedik padja felé siklott, ahol már ott ült Jasper Hale.
Nem mozdultam az ajtóból, egyszerűen képtelen voltam egy lépést is tenni. Alaposan végigjárattam a tekintetem Jasper egész lényén. A cipője talpától kezdve mézszőke hajának utolsó száláig áttanulmányoztam rajta mindent, amit csak lehetett. Egész nap el tudtam volna álldogálni az ajtóban, hiszen ha leülök mellé, már nem fordulhatok felé. Így tehát csak tovább ácsorogtam, nem törődve a többiek értetlenkedő arckifejezéseivel. Ekkor Jasper hirtelen felkapta a fejét, s felém fordult. Éreztem, hogy elvörösödök, mikor a fiú tekintete összeakadt az enyémmel. Mintha tetten értek volna, lehajtott fejjel indultam el a pad felé.
Szó nélkül helyet foglaltam, mire a fiú távolabb húzta tőlem a székét. Óvatosan felé fordultam, hogy egy pillantást vethessek rá. Jasper az ablakon bámult kifelé, mintha roppantul érdekelné a fáról lehulló falevelek barnászöld árnyalatainak különbözősége. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, ahogy a fiút fürkésztem. A szemem sarkából láttam, hogy a keze ökölbe szorul, s azon kaptam magam, hogy hevesen dobogó szívem kezd csillapodni. Már nem éreztem azt a különleges vonzalmat a fiú iránt, mint két perccel ezelőtt. Valami megváltozott odabent, amit nem én idéztem elő. Valami megváltoztatta az érzelmeimet. Gyomromban feléledtek a pillangók, vad szárnycsapásokkal repkedtek ide-oda, s én már teljesen össze voltam zavarodva. Pár perccel ezelőtt még bármit megtettem volna, csak itt ülhessek mellette, most viszont legszívesebben elmenekülnék előle. Küzdeni próbáltam hirtelen támadt érzelmem ellen, de esélytelennek bizonyultam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés