Bella hallotta amint valaki azt mondja „Szeretlek, Bella. Mindig szeretni foglak”. Kinyitotta szemét és biztos volt benne, hogy az a fiatal fiú mondta neki ezeket a szavakat. „Csak tudnám, ki Ő. És, hogy én ki vagyok. Miért nem emlékszem semmire?” Ezt mind meg akarta kérdezni az ismeretlen fiútól, aki itt volt, de nem jött ki hang a torkán.

Ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a nyakába. Mintha lángolt volna. Úgy érezte belülről lángok nyaldosnák az ereit. És még az a fiú is kiment, magára hagyva őt az iszonyatos kínok között. Nehezen ugyan, de sikerült felállnia. A szobában lévő egyetlen ablakhoz botorkált és kinyitotta. Felmászott az alatta található asztal segítségével az ablakpárkányra, és kinézett rajta. „Nincs is olyan magasan” – gondolta, majd leugrott az alig egy emelet magasságból. Térdre esett, de az akkor érzett fájdalom szinte semmi sem volt ahhoz képest, ami már majdnem az egész testét kínozta. Felállt és a kórház mögötti erdőbe ment. Fél órája vonszolta magát a fák között, többször is elesett, mikor a távolban megpillantott egy kisebb barlangszerűséget. A fájdalom miatt nagyon lassan haladt. Még húsz percébe telt mire elérte ideiglenes menedékét.

A következő három napot pokoli kínok között töltötte el a barlang nyirkos földjén feküdve. A lángoló érzés az ereiben egyre elviselhetetlenebb volt. Mindene fájt tőle, míg el nem érte a szívét, mert ekkor elaludt. Mikor felébredt valahogy mindent másnak érzett a környéken. A folyó zúgását, mintha maga mellől hallotta volna, pedig több mérföldnyire volt tőle. A kórházat, ha nem is tisztán látta, de a körvonalaiból meg tudta állapítani, hogy az az. Nem emlékezett ugyan semmire, de azt érezte, hogy ami vele történt az nem normális. És ettől megijedt. Felállt, de olyan kecses volt a mozgása, hogy még maga is meglepődött. „Mindenki így mozog, vagy ez is egyike azoknak a furcsaságoknak, amik velem történnek?” – gondolta. El akart futni, el ezektől a rémisztő újdonságok elől. De, ami ezután következett, attól még jobban elfogta a rettegés, hogy valami tényleg nem stimmel vele. Hihetetlen sebességgel kezdett szaladni, mégis ahelyett, hogy csak homályos foltot látott volna maga mellett elsuhanni, tisztán kirajzolódott számára a mellette elterülő erdő. Rohant végig a fák között, de egyszer csak megtorpant.

Egy férfi térdelt a földön és az előtte fekvő szarvas vérét itta. Az idegen észrevette ugyan, hogy társasága akadt, de mivel illatából megállapította, hogy nem ember az illető, így nem foglalkozott vele. Mikor végzett felnézett a lányra, akinek hosszú barna haja széltől lengedezett. Szemében félelem, döbbenet és értetlenség tükröződött.
- Szia – köszönt a férfi.
- Öhm… hello – válaszolt félszegen a lány. – Mit csináltál?
- Ettem, vagyis inkább ittam. Mi vámpírok így csillapítjuk a szomjunkat. Nemsokára szerintem neked is kell majd vadásznod.
- Vámpír? Vadásznom? Szóval én is az vagyok?
- Igen.
- Honnan tudod, hogy én is olyan vagyok?
- Éreztem az illatodat. Más, mint az embereké.
- Értem. Akkor ezért tudok ilyen gyorsan futni? Meg hallottam a folyót és láttam a kórházat, de mind nagyon messze voltak – hadarta ijedten a lány. Ijedt volt ugyan, de izgatott is, hiszen most végre mindent megtudhat arról, hogy ki, vagy mi ő valójában.
- Igen, ezek a vámpírok tulajdonságai. Gyorsaság, tökéletes érzékek, hatalmas erő és halhatatlanság.
- Szóval sosem fogok meghalni? – kérdezett vissza a lány.
- Hát, ha azt vesszük, akkor már meghaltál. Amúgy a nevem John Larson. Én és a családom Alaszkában élünk. Téged, hogy hívnak?
- Nem tudom. Én nem emlékszem semmire. De szerintem Bella a nevem. Az első dolog, amit tudok az az, hogy egy kórházban feküdtem és egy fiatal fiú azt mondta, hogy „Szeretlek Bella. Mindig szeretni foglak.” Ebből gondolom, hogy így hívnak.
- Ez érdekes. Eddig csak egy valakit ismertem, aki nem tudott semmit az emberi életéről – gondolkodott el a férfi. – Nem csatlakoznál hozzánk? Gyere velem Alaszkába!
- Ha nem zavarok, akkor szívesen veled tartok. Úgysem ismerek senkit sem erre.
- Rendben. Várj meg itt, bemegyek a városba neked valami ruháért e helyett a köpeny helyett.
- Én is mehetek? – kérdezte reménykedve Bella.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Még nem tudod kontrollálni magad, és nem szeretném, ha ártatlan emberekre támadnál.
- Ja, értem. Akkor itt megvárlak.

Másnap hajnalban már Alaszkában voltak, ott is egy Port Heiden nevű városban. A főút melletti erdő szélén elterülő tisztáson állt a Larson-család háza. A ház kétemeletes volt, körben veranda vette körül, amire lépcsősor vezetett fel. Onnan nyílt az üvegből készült ajtó. John kinyitotta Bella előtt, majd beléptek. A nappali, ahova értek a bézs különböző árnyalatai voltak megfigyelhetőek. A kanapéval szemben egy hatalmas plazma tv állt, melyben most egy baseball meccs ment. A két fiú elmélyültem figyelte a műsort, míg mellettük egy Bellával egy idős lány egy fekete hajú, harmincas évei elején átváltoztatott nővel beszélgetett. A négy vámpír megérezve az idegen illatot azonnal felugrott és érdeklődve nézte a John mellett álló Bellát. Először a fiatal lány mozdult meg. Kecsesen Bella elé szökkent és megölelte.
- Szia, Kelly vagyok – köszönt neki mosolyogva.
- Sziasztok, Bellának hívnak – mondta. – Azt hiszem – tette hozzá gondolatban.
- Bella ezentúl a családhoz tartozik – kezdett bele a magyarázatba John látva felesége kérdő tekintetét. – A Forks melletti erdőben találkoztam vele. Pár napja változtatták át. Nem akartam egyedül hagyni ott, ugyanis nem ismert senkit. Nem emlékszik semmire az emberi életéből.
- Mi? – szólalt meg most először a magasabbik, szőkésbarna hajú fiú. – Eddig csak Alice nem tudott magáról semmit – mondta, miközben egyre közelebb ment Bellához. – Robert vagyok.
- Szia, a nevem Thomas, de hívj nyugodtan Tomnak – mosolygott rá az alacsonyabb, sötétbarna hajú fiú.
- Üdvözöllek a családban – ölelte meg őt az idősebb nő. – Elisabeth vagyok, de csak Lisának szoktak hívni. Te is használd ezt, kérlek.
- Rendben, és köszönöm, hogy veletek maradhatok. Egyedül nem tudom mi lenne velem. Talán még mindig abban az erdőben lennék és fogalmam sem lenne arról, hogy mi is vagyok igazából – próbálta elviccelni a dolgot Bella.
- Gyere, megmutatom neked az egyik vendégszobát, mostantól az lesz a tiéd – ugrált oda hozzá Kelly. – Persze, ha nem tetszik, akkor átalakíthatod kedved szerint – hadarta el mondandóját, majd még mindig fecsegve maga után húzta Bellát az emeletre.

***

Edward Cullen a forksi kórház folyosóján ült. Ölében kislánya békésen aludt, nem is sejtve, hogy apjában milyen érzések kavarognak. Edward ragaszkodott lányához, még a nővéreknek sem engedte, hogy bevigyék a többi csecsemő közé. Maga mellett akarta tudni, azt az embert, aki Bellából maradt neki. Az egyetlen személyt, aki miatt erős tudott lenni. Szüksége volt Isára, ahogy neki is az apjára.
„Az én hibám minden – gondolta magában. – Miattam halt meg. Nem lett volna szabad hagynom, hogy belém szeressen. Nekem sem lett volna megszeretnem. Miért nem hallgatott rám, akkor mikor azt mondtam neki, hogy mi nem lehetünk barátok? Már az elején elrontottunk mindent, azzal, hogy egyáltalán közel engedtem magamhoz. Akármit mondott én akkor is csak egy szörnyeteg, egy gyilkos voltam, vagyok és leszek. De Bella nélkül nem teljes az életem, mintha hiányozna a másik felem. Legszívesebben én is meghalnék. Ugyan mit ér az öröklét a szerelmem nélkül? Semmit, de most erősnek kell lennem. Isáért.”
Merengéséből Carlisle szakította ki. Fogadott apja futott felé ügyelve arra, hogy gyorsasága ne keltsen feltűnést. Arca zaklatottságot tükrözött.
- Mi történt? – kérdezte Edward, mikor odaért hozzá.
- Bella teste eltűnt – felelte a férfi feldúltan.
- Mi? De hát kinek kellene egy holttest – mondta ki fájdalmasan a szót Edward.
- Szerintem nem vitte el senki. Az ablak nyitva volt és vérfoltok voltak az alatta lévő asztalon. Én úgy gondolom, hogy még működött a szíve, csak a gépek nem érzékelték. És amikor megharaptad, akkor elindítottad az átváltozását.
- Most azt akarod mondani, hogy Bella vámpír lesz?
- Igen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés