- Alice, figyelsz te rám egyáltalán? - Jenny hangja szakította félbe a gondolataimat, melyek természetesen Jasper Hale körül forogtak. Teljesen össze voltam zavarodva, már azt sem tudtam, mit érzek és ki vagyok.
Megráztam a fejem, s próbáltam a barátnőm hangjára koncentrálni. Ez azonban még nehezebb feladatnak bizonyult, mint a félelmemtől szabadulni. Újra meg újra eszembe jutott a fizika óra előtt lejátszódott jelenet. Az egyik pillanatban még Jasperről álmodozok, a következőben pedig már rettegek tőle. Nem értettem, mi ez a hirtelen bekövetkezett változás, melynek okát mindeddig nem sikerült megfejtenem.
- Alice!
- Figyelek, persze - biccentettem Jenny felé, miközben a szekrényemben kotorászva a kémia tankönyvem után kutattam. - Nem láttad a...?
- Nem, nem láttam, és kérlek, figyelj rám egy percre... - Jenny lehunyt szemmel nagy levegőt vett, majd egyenesen rám nézett.
- Igen? - vontam fel a szemöldököm. Próbáltam úgy tenni, mintha az ég világon semmi sem aggasztana, pedig legszívesebben elbújtam volna, hogy magamra maradva kisírhassam magam. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ekkora hatást tud gyakorolni az érzelmeimre. Valójában azt sem értettem, miért gondolom azt, hogy egy kiadós bőgéssel megoldódik a problémám. Egyáltalán mi ez a probléma? Elvégre Jasper Hale semmi rosszat nem tett ellenem, azon kívül, hogy levegőnek nézett. Keresztülnézett rajtam, elfordult, mikor ránéztem, mintha undorodna tőlem. Erre a gondolatra összeszorult a szívem, bár tulajdonképpen nem emiatt készültek kitörni a fizika óra óta gyülekező könnyeim. Egyszerűen érthetetlennek tartottam a fiú jelenlétében támadt hirtelen félelmemet. Miért félnék attól a személytől, akit mindenkinél jobban szeretek?
- Mi történt? - hangzott Jenny egyszerű kérdése.
- Semmi! - vágtam rá azonnal. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lassan végiggördül az arcomon, majd lecsöppen a pólómra. Mikor egy pimasz társa is követni próbálta, gyorsan letöröltem, mielőtt elérte volna az államat.
- Alice, te sírsz! - Jenny aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Látszott rajta, mennyire bosszantja, hogy nem tud rajtam segíteni. - Mi történt?
- Semmi! Mondom, hogy semmi! - bizonygattam, próbáltam küzdeni a könnyeim ellen; sikertelenül.
- Alice...
- Tényleg semmi!
- Alice!
- Hagyj békén! - ordítottam magamból kikelve. Heves mozdulattal becsaptam a szekrényajtót, majd a vidáman cseverésző diákokat kerülgetve végigrohantam a folyosón. Tudtam, hogy Jenny nem fog követni. Ismert már annyira, hogy tudja, ilyenkor jobb nekem egyedül, de biztos voltam benne, hogy később még kifaggat a történtekről.
Szerencsémre senki sem tartózkodott a mosdóban, de azért mégis behúzódtam az egyik fülkébe, majd a reteszt elhúzva lekuporodtam a földre. Szükségem volt egy kis magányra, hogy tiszta fejjel tudjam átgondolni a helyzetet. Hátamat az ajtónak vetettem, felhúzott lábaimat átkaroltam, s szabad utat adtam kicsorduló könnyeimnek. Még én magam sem értettem, miért sírok, hisz ez oly ritkán esett meg velem, hogy azt hittem, csak az olyan nagy problémák miatt tudok könnyeket ontani, mint édesapám elvesztése. Erre a gondolatra újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon, de nem törődtem velük. Hagytam, hogy leperegjenek, eláztatva a pólómat.
Ajtónyikorgás visszhangzott a női mosdó falai között. Visszafojtottam a lélegzetem, meg sem mertem mozdulni. Semmi szükség nem volt rá, hogy valaki felfedezzen, s sajnálkozni kezdjen, esetleg vigasztalni próbáljon. Csak abban bíztam, hogy akárki is tartózkodik a fülke ajtajának túloldalán, nem vesz észre, és elmegy. De nem így történt.
- Van itt valaki? - hallottam Alison Hale hangját.
Lassan lehunytam a szemem, s kifújtam a levegőt. Miért pont ő? Fogalmam sem volt róla, hogyan sikerült meghallania, amikor jóformán kővé dermedtem.
- Hahó - Alison hangja nyugodt volt, egyáltalán nem tűnt idegesnek.
Nem mozdultam. Levegőt venni is alig mertem, de előbb-utóbb muszáj volt. Éreztem, ahogy a lábam elzsibbad, abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna kinyújtani, de nem tehettem. Abban bíztam, hogy a lány végül feladja, rájön, hogy tévedett, hogy rosszul hallotta, akármit is hallott, és elmegy. De Alison nem sietett az órájára, s tizenöt perccel csöngetés után is a mosdóban tartózkodott.
- Alice, tudom, hogy itt vagy - hallottam a hangját, mire a szemem elkerekedett. Honnan tudja, hogy én vagyok? Honnan?
Nem tehettem mást, lassan felálltam a földről, remegő ujjakkal elhúztam a reteszt, majd kiléptem a mosdó előterébe, ahol a Hale-lány a falnak támaszkodva várt.
- Végre - mosolygott Alison. - Sírtál, ugye?
- Nem - vágtam rá rögtön.
Alison nem válaszolt. Hosszú ideig csak mozdulatlanul állt előttem a mosdó csempézett falának támaszkodva, s ezalatt az idő alatt alaposan áttanulmányozhattam az arcát. Sokkal jobban hasonlított Jasperre, mint gondoltam. Mindkettejükben megvoltak a Cullen család jellegzetes tulajdonságai, de az enyhén göndörödő, mézszőke haj csak a két Hale-t jellemezte. Ez volt a legfeltűnőbb tulajdonságuk, mely a többi Cullenben nem volt meg, s mely mindkettejüket vonzóvá tette. Ahogy ismét magam elé képzeltem Jaspert, újabb könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért változnak meg az érzéseim a közelében. Már nem is az zavart, hogy a fiú átnéz rajtam, sokkal inkább az, hogy a saját érzelmeimen is képtelen vagyok kiigazodni.
- A francba! - kiáltott fel Alison, mire én ijedten hátráltam egy lépést - Nem hiszem el! Megmondtam neki, hogy csak óvatosan!
Azzal a lány sarkon fordult, s távozott. A női mosdó nehéz faajtaja hangos csattanással csapódott be mögötte, melybe még a falak is beleremegtek. Önkéntelenül is a plafonon húzódó hosszú, mély repedésre emeltem a tekintetem, mely most mintha meghosszabbodott volna.
- Hát ez... fura volt - jegyeztem meg magamnak a homlokomat ráncolva. - Ezek a Cullenek egyre furábbak...
Sosem értettem igazán a Cullen családot. Mindig olyan zárkózottak voltak, pedig az iskola diákjainak többsége mind szívesen barátkozott volna velük. Ők azonban senkivel sem érintkeztek, csak egymással foglalkoztak, ami végül is teljesen normális egy ilyen összetartó családnál.
A mosdókagyló fölé hajoltam, s megnyitottam a csapot. Míg a vizet folyattam, hogy lehűljön, a saját tükörképemet tanulmányoztam. A szemem vörös volt, és duzzadt. A pólómon hatalmas, sötét, nedves folt éktelenkedett, ráadásul a hajamat is eláztatták a könnyeim. Egyáltalán nem festettem úgy, mint aki a fellegekben jár, amiért a fizika órát Jasper Hale mellett ülve tölthette.
Miután megmostam az arcom, lényegesen javult a helyzet, így el mertem hagyni a női mosdó biztonságot sugárzó falait. A folyosón néma csend honolt. Mindenhol tanórák folytak, tehát senki sem tartózkodott idekint. A szekrényem felé lépdelve azonban mégis megpillantottam két alakot. Mézszőke, enyhén göndörödő hajukról rögtön felismertem őket, s jobbnak láttam elbújni, mielőtt felfedeznek. Idegesen kapkodtam a fejem ide-oda, míg végül bevetettem magam a takarítószertárba, de az ajtót résnyire nyitva hagytam.
- Jasper, értsd meg, ezt nem teheted vele! - úgy tűnt, Alison egyáltalán nincs jó kedvében.
- Mit? - Jasper hangját hallva a szívem nagyot dobbant. Lassan lehunytam a szemem. Kellemes borzongás futott át rajtam, ahogy magam elé képzeltem a fiút, de mikor Alison újra megszólalt, a szemem elkerekedett. Az ajtórésen keresztül a Hale-testvérek felé pislogtam.
- Ne add az ártatlant, nagyon jól tudod, miről beszélek! Direkt megmondtam, hogy csak óvatosan! Alice nagyon érzékeny, hisz te is tudod. Neked kéne a legjobban tudnod, te...
Mikor Alison elhallgatott, már tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, s amikor mindketten felém fordultak, idegesen hátráltam egy lépést a szertárban. A mellkasomra kellett szorítanom a kezem, mert attól féltem, hogy hevesen dobogó szívem kiugrik a helyéről.
- Ezt beszéljük meg máskor, rendben? - hallottam Alison hangját, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Miért? - értetlenkedett Jasper, aki bársonyos hangjával ezúttal is megdobogtatta a szívem - Oké... értem.
Miután odakint minden elcsendesedett, még mindig maradtam pár percet a rejtekhelyem mélyén. Nem lehettem száz százalékig biztos benne, hogy a Hale-testvérek távoztak, és nem akartam lebuktatni magam.
Mikor kicsöngettek, kiléptem a szertárból, s rögtön a matekról érkező Jenny elé siettem. Most, hogy sikerült kisírnom magam, végre felszabadultan beszélgethettem a barátnőimmel. Jenny továbbra is furcsállta hirtelen és váratlan hangulatváltozásaimat, de ezúttal nem szólt semmit, amiért roppant hálás voltam neki.
- Ez a matek óra kikészített - nyögte Amy, mikor beálltunk a menzán kanyargó sor végére.
- Ha ilyen tempóban haladunk, nem tudunk megebédelni a szünet végéig... - nyafogott Jenny, miközben idegesen körülnézett az ebédlőben. Hasonlóképpen cselekedtem én is, csakhogy én a Cullen-család négy tagját kerestem a tekintetemmel. Mivel azonban nem láttam őket, Amy felé fordultam.
- Mit vettetek matekon? - kérdeztem.
- Ismételtünk... Nem maradtál le semmiről, ne aggódj - mosolygott a lány.
- Nem aggódom - vigyorodtam el.
- Amúgy hol voltál? - kérdezte Janie, aki mindeddig csak hallgatott. Megvontam a vállam. Rövid szünet után, melyet arra használtam fel, hogy átgondoljam, mit is mondjak, egy sablonos, de mégis hihető történettel álltam elő;
- Nem éreztem jól magam, úgyhogy tettem egy rövid látogatást a védőnőnél - vontam vállat.
- Igen? - kérdezte Jenny halálsápadtan - Úristen, Alice, jól érzed magad? Ugye nem leszel beteg?
- Teljesen jól van. Nekem ez a történet sántít... Először is, mert egyáltalán nem tűnsz betegnek, másodszor pedig, mert a védőnő ma délelőtt nincs is a suliban. Figyelj, Alice, ha nem akarod, nem kell elmondanod - hadarta Amy, mintha egyáltalán nem érdekelné, hol töltöttem az egész matek órát, de túl jól ismertem a lányt ahhoz, hogy tudjam, mi lesz a következő kérdése, mely ahogy megjósoltam, szinte azonnal kitört belőle - Az Istenért, Alice, hol voltál?
- Közöd? - kérdeztem unottan, miközben sorra kerülve magamhoz vettem egy tányér levest.
- Amy, hagyd! - szólt közbe Jenny. Nem mintha nem örültem volna barátnőm segítségének, de kissé furcsálltam, hogy pont ő próbálja elhallgattatni Amyt. Jenny volt az, aki rendszerint az idegeimen táncol az örökös faggatózásaival, így szinte teljesen biztos voltam benne, hogy később még kikérdez.
Épp leültünk a szokásos asztalunkhoz, mikor az ebédlő ajtaja kitárult, s négy diák lépett be rajta. Emmett Cullen felszegett fejjel vezette testvéreit az asztalukhoz, mely a többitől elkülönülve várta őket a hatalmas ablaküveg mellett. Őt követte a kócos, bronzvörös hajú Edward, akiért a gimnazista lányok annyira odavoltak, én azonban nem értettem, mit esznek rajta.
- Úristen, ott van, nézzétek! - visított fel Janie, mire Jenny meg én annyira megijedtünk, hogy mindketten ugrottunk egyet ültünkben.
- Oké, látjuk - forgatta a szemeit Amy.
Tekintetem Alison és Jasper felé siklott, akik épp ekkor foglaltak helyet a Cullen-asztalnál. Alison folyamatosan jártatta a száját, Jasper pedig csak hallgatott. Mintha valami miatt rettenetesen szégyellné magát. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, annyira aranyosnak találtam.
Ahogy Jaspert figyeltem, észrevettem, hogy a fiú a szeme sarkából felém pillant. Gyorsan elkaptam a tekintetem, s az épp mellém ülő David felé fordultam.
- Szia - üdvözöltem a fiút széles mosollyal.
- Nem láttalak matekon - mondta David kissé unottan, de láttam a szemén, hogy szörnyen kíváncsi. - Hol voltál?
- Hát... Ez hosszú történet...
- Van időm - mosolygott a fiú, de én csak a fejemet ráztam, majd újra Cullenék asztala felé fordultam. Jasper a gondolataiba merülve bámult az ablakon kifelé, Alison pedig a testvére arcát figyelte.
Mindennél jobban szerettem volna tudni, miről beszélgettek a folyosón, de nagyon úgy festett a dolog, ezt már nem fogom megtudni. Alison egy mondata azonban nem hagyott nyugodni, s ahogy a Cullen-asztal felé pislogtam, újra meg újra a fülemben csengett; Alice nagyon érzékeny, hisz te is tudod. Neked kéne a legjobban tudnod, te...
Újra átgondoltam, mit is jelenthetnek ezek a szavak. Miért kéne Jaspernek tudnia a legjobban? Fizika órán kívül nem is látjuk egymást, bár a fiú elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, még erre az egy órára sem kér a társaságomból. Egyáltalán miből gondolják, hogy érzékeny vagyok? Édesapám halála óta egyáltalán nem is sírtam. Egyszerűen nem tudtam semmiért sem könnyeket ejteni, és sohasem látszott rajtam szomorúság. Ahogy Jenny is mondani szokta, eléggé életvidám vagyok.
- Alice, figyelj már! - Amy a vállamat bökdösve próbálta magára vonni a figyelmem, mire én megráztam a fejem, s a lány felé fordultam.
- Igen? - kérdeztem.
- Nem hiszem el, hogy megint nem figyeltél!
- Megszokhattad volna - vontam vállat két kanál leves között.
- Ne legyél már ilyen... ilyen...
- Milyen?
- Hagyjuk... - sóhajtott Amy, majd egy röpke pillantást vetett a Cullen-asztal felé. Észrevétlenül követtem a tekintetét, de mikor rájöttem, kit figyel, összeszorult a szívem. A lélegzetem is elakadt, abban bíztam, hogy rosszul látok, és a lány csak elbambult. Amy azonban egyenesen Jasper Hale felé pislogott csillogó szemekkel, a szempilláit rebegtetve, én pedig fuldokolni kezdtem. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hisz Amy azelőtt folyton szidta a Hale-testvéreket. Nyilván csak elterelő hadművelet volt, hogy nekünk még véletlenül se tűnjön fel, mit érez valójában az ikrek fiú tagja iránt.
- Úristen, Alice, jól vagy? - fordult felém Jenny ijedten.
- Persze - köhögtem, majd megráztam a fejem - Csak... csak félrenyeltem... - motyogtam, miközben a hajam alól Amyre pislogtam. A lánynak fel sem tűnt, hogy majdnem megfulladtam, továbbra is a haját tekergette és le nem vette volna a szemét Jasperről. Álmodozva bámulta a fiút, ami engem kezdett idegesíteni. Nem mertem belegondolni, mit próbálnék meg elkövetni, ha Amy esetleg rámozdulna Jasperre. Ha pedig a fiú viszonozná is, abba valószínűleg belehalnék.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés