Jemina kiválasztott öt a boltban vásárló hölgyet, akiknek ruhát kellett összeállítanom, úgy, ahogyan én gondoltam, hogy az nekik jól állna.

A kiválasztottak között volt egy átlagos kinézetű tizenöt év körüli lány; egy szőke hajú cicababa; egy idősebb, harminc év körüli nő, kedves arccal és mosolygó szemekkel; egy huszonéves, vöröshajú csaj; és egy törpe méretű lány, sötét, szétálló hajjal. Kicsit olyan… Manóhatású volt.

Mindenkinek megtaláltam a nagyjából hozzá illő ruhát, egyedül a plázacicánál tévedtem valamit, de én úgy éreztem, csak ki akar tolni velem, azért mondja, hogy ez nem az ő stílusa. A törpe lány meg is vette a ruhákat, amiket neki néztem ki. Mielőtt ki ment volna a boltból rám mosolygott, így jobban megnézhettem az arcát. Eddig nem is figyeltem. De belenéztem a szemeibe és láttam. Ő egy vámpír.

Kicsit megdöbbentem rajta, de Jemina somolygása elvonta a figyelmem a tényről, ami később nem is volt olyan fontos számomra. Pedig eleinte… Irtózatosan.

Óriási örömet éreztem, mikor megkaptam az állást. Holnap már kezdhetek is. Az, hogy dolgozni fogok, nem dobott fel annyira, de a tény, hogy egy ruhaboltban, némiképp javított a helyzeten.

Úgy éreztem rendbe tevődnek a dolgaink egy időre. De nem. Otthon, semmi sem volt rendben.

Mikor beléptem az ajtón, jól ismert illat csapta meg az orromat. Vér. Lucy befejezte az átváltozást.

- Mi történt? - kérdeztem elszörnyedve. Egy lány feküdt a padlónkon, miközben vonaglott a kíntól. Az a lány, akit a ruhaboltban kiszolgáltam, a tizenöt éves lány, Anita. Vele beszélgettem, ő volt nekem a legszimpatikusabb.

- Lucy… Egy sikátorban rátámadott a lányra… - felelte Hilary, akinek nagy erőfeszítésébe került lefogni megtébolyult barátnőnket. - Szívd ki a mérget, mielőtt még nem késő! - parancsolt rám. Óvatosan a lány mellé ereszkedtem. Mindenem remegett, féltem, hogy csak megölném őt. Felemeltem a csuklóját, amin egy harapásnyom éktelenkedett.

A számhoz emeltem, de nem mertem a kezébe mélyeszteni a fogaimat.

- Lucy, ne! - sikoltotta Hilary, mikor a lány kiszabadult a kezéből. Újszülöttként jóval erősebb volt nálunk. Gyorsan felálltam és védekezően a lány elő álltam, támadási pózba, hogy ha kell, rá tudjam vetni magam Lucyre.

Rámorogtam barátnőmre, akinek szemében láttam a vadságot és a… Félelmet. Félt, hogy bármi olyat tesz, amivel fájdalmat, bánatot okozhat nekünk, de nem tudta korrigálni a szomját, az ösztöneit. Veszélyes volt. És fájdalmas látni, amint a legjobb barátnőm nem tudja fegyelmezni magát és rám ugrik, hogy leszereljen és célba vehesse áldozatát.

Erős volt. Fájt. Fájdalmat okozott. A legjobb barátnőm. Nekem. Lucy. De nem szándékosan!

Hilary gyorsan reagált, lerángatta rólam Lucyt, majd a nyakánál megnyomott egy pontot, mire a lány elájult.

Anita vergődött a kíntól. Tudtuk, már túl késő. Elkéstünk…

A teste rázkódott, talán jobban, mint Lucynél. De ő nem sikított. Még tartotta magát. Még…

Hilary beszerzett jó sok altatót, és azzal tömte Lucyt, nehogy véletlenül felébredjen hétvégéig. Hiszen nekem dolgoznom kellett. Túl sok lett volna ez Hilarynek. Egy újszülött vámpír és egy félig átváltozott lány.

Csütörtökön ismét a ruhaboltban volt a manólány. Megkért, válasszak neki megint én ruhát. Megtettem, közben elbeszélgettünk.

- Hogy is hívnak? - kérdezte zavarodottan.

- Nessie. - Az amúgy sem teljesen emberi tempóban vett lélegzetei elakadtak. Talán túlságosan rászokott az emberi reakciókra. Csak azt nem értettem, hogy miért vág ilyen döbbent arcot. Nem állt neki annyira jól. - Vanessa Cotillard - mosolyogtam rá. Csalódottan nézett rám.

- Az enyém Alice. Alice Cullen - erőltetett az arcára egy újabb mosolyt. Elszontyolodott. Nem értettem az okát. Viszont a hangja hallatán mindig furcsán éreztem magam. Bizseregtem. A fejem egy elrejtett zuga, mintha jelezni akart volna valamit. Valamit, amiről én nem nagyon tudtam semmit. Csak annyit, hogy ezt a hangot már hallottam valahol. Valahol a múltamban.

- Hol laksz? - kérdeztem érdeklődve. Felkeltette a figyelmem a lány. Hozzám hasonló korú lehetett, de a szeme bölcsességről árulkodott. Biztosan már régen át lett változtatva.

- Kenorában, csak most a családommal itt vagyunk egy hetet Phoenixben. Bevásárló körútra jöttem - kacsintott. - Te?

- Én itt lakom. Most költöztem ide két barátnőmmel Stocktonból. Mikor lettél átváltoztatva? - kérdeztem nyugodt hangon a számomra átlagos kérdést. Már több vámpírral találkoztam Marionék révén.

- Mi? - döbbent meg. Az arca félelmet tükrözött.

- Mióta vagy vámpír? - halkítottam le még jobban a hangom, hogy senki se hallhassa, meg az az ember sem, aki mellett állna. Csak, hogy ő nem volt ember. Innentől kezdve hallotta a kérdésem.

- Egy ideje - felelte tétovázva. - De honnan tudod? Ennyire különcül öltözködöm? - próbálta elviccelni a dolgot, de az arca még mindig nyugtalanságot tükrözött. Bár az is lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak…

- Az illatodról, meg úgy a kisugárzásodból - feleltem. - Az én barátnőim is vámpírok - vontam meg a vállam, látszólag nyugodtan. Belül viszont fejjel mentem volna a falnak. Mi van, ha ő a vámpírmaffia tagja? Most árultam el neki, hogy hol laktam és információkat rólunk. Akkora egy hülye vagyok!

- Óóóó. Értem! - felelte szemöldök felhúzva. - És te nem? - kérdezte gyanakodva a manólány. Azt hiszem, nekem végig manólány marad.

- Nem! - feleltem tömören. Látva hirtelen jött tartózkodásom megelégedett egyelőre ennyivel. Reméltem, hogy ő nem egy közülük. Ha mégis, akkor már amúgy sem érné meg menekülni. Akkor Lucyék már lehet nem is élnének. Csak reménykedni tudtam.

- Vanessa! - kiáltott nekem Jemina. Biztosan nem volt ínyére a dolog, hogy már az első napon lazsálok. Jól van na, még sosem dolgoztam!

- Megyek! - szóltam vissza. Egy láthatatlan, gyanakvó pillantást vetettem még a manólányra, majd a kezébe nyomtam a neki kiválasztott ruhákat. - Ha majd legközelebb benézel, keress meg! - mondtam neki kimérten. Mert mi van, ha mégsem egy közülük? Akkor talán még barátok is lehetünk.

Mégsem. Elfelejtkeztem arról, hogy nekem nem lehetnek barátaim. Így is elég életet tettem tönkre. Nem kell még több.

- Szia, Nessie! - köszönt nekem, de az utolsó szót suttogta. Úgy, hogy ha ember lettem volna nem is hallom meg. A hangja kétségekkel, hitetlenkedéssel volt tele és valami mással… Mintha magán szórakozott volna, a gondolatán.

- Heló! - A manólány a kasszához, én meg Jeminához mentem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés