Vér. Mennyire fontos ez a folyékony kötőszövet az életben maradáshoz. …s mennyire hívogató az illata! Az ízét leírni nem is lehet. A túrám kicsit hosszúra sikeredett. Úgy terveztem, hogy Alaszkába megyek egy jó pár hónapra, hogy megtanuljam kontrollálni a függőségemet a vérrel kapcsolatban. Ráébredtem, mekkora szörnyeteg vagyok, de nem volt elég akaraterőm, hogy abbahagyjam az öldöklést. Minden csepp vér, akár a legédesebb méz. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kevés az önuralmam, hogy pár napig sem bírom ki e nélkül a csemege nélkül. Azon túl, hogy a belsőm szörnyű, a külsőm sem épp a legmegnyerőbb, bár átlagos vámpírnak számítok, semmivel sem tűnök ki a többiek közül. A hajam szőkés barna, enyhén hullámos, nincs vele sok gondom. A bőröm krétafehér, ha azt vesszük, próbál igazodni a hajam színéhez. A szemeim viszont nagyon elütnek arcom többi részétől. Függőségem miatt, már az első nap után a szivárványhártyám sötétvörös, és a pupillám feketesége szinte el is veszik a körülötte lévő vad színek árnyalatában. A szemhéjamon jól láthatóan csipkéznek a véraláfutások, a szemem alatt mély karikák húzódnak, vörös, lila és fekete színek keverékeképpen. Azt átlagos vámpírarcomhoz járul egy szintén átlagos alacsony, aránylag vékony test.
Nem is tudom, hogyan keveredtem ebbe a kisvárosba, ami nekem éppen megfelelő, sosem süt a nap, és áldozatból sincs éppen kevés. Idefelé jövet, az erdőben majdnem szétmarcangoltak azok az undorító vérfarkasok. Amikorra már végre sikerült leráznom őket – nem volt könnyű -, már egy gyönyörű ház kertjében találtam magam, messze a civilizációtól. A kert határait öreg fák határolták, és szinte az egész területet kifogástalan gyep terítette, mindenféle gaz nélkül, egypár rózsabokorral az ajtó előtt. Első pillantásra, csak egy emberi háznak látszott, és szörnyen tévedtem, amikor kiderült, hogy a vámpírtársaim laknak itt. Csalódtam magamban, az elmém primitívségén, hogy nem ismertem fel egy vámpírlaktanyát. …s ami még nagyobb szégyen, ismertem egyet az itt élők közül.
Amiért az ő területükön voltam, jobbnak láttam bejelenteni érkezésem és üdvözölni őket, nehogy ellenségnek véljenek és megtámadjanak. Próbáltam természetemhez képest udvariasan megjelenni, mindenekelőtt kopogtam, és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Tíz másodperc sem telt bele, és máris nyílott az ajtó. Velem szemben egy kedves mosolyú, derűs lány állt. Egy kicsit meglepődtem, milyen nyugodt és karamella színű a szeme. Amikor egymás szemébe néztünk, és egy kicsit sem ijedt meg, inkább kitárta az ajtót és betessékelt. Közben hátra-hátrapillantott, és valakit keresett a szemével. Lehuppantam egy kanapéra, ő velem szemben egy fotelbe. Csak meredtünk egymásra, és hirtelen belekezdett:
- Alice-nek hívnak, mindjárt jönnek a többiek is, csak egyelőre még a dolgaikat intézik. Mi a neved? – a hangszíne gyönyörűen trillázott.
- A nevem Megan. Csak azért jöttem, hogy nem lenne-e nagy probléma, ha a területeteken maradnék pár napig.
- Semmi akadálya, hacsak nem ölsz embereket - szája lefelé konyult, arra számított talán, hogy az első adandó alkalommal kioltok egy életet.
- Nem fogom kifosztani a vadászterületeteket! - mondtam kissé gúnyosan, de a reakciója mindinkább meglepő volt számomra. Ajkait összeszorította, szemeiből düh pattant ki.
- Mi nem vadászunk emberi lényekre, pusztán erdei állatokra! …s szeretnénk, ha nem kerülnénk a gyanúsítások középpontjába! – ingerülten felállt, és kitárta a bejárati ajtót. Azt hittem, hogy így próbál utamra engedni, de abban a pillanatban megjött a család többi része. Öten jöttek be, három férfi és két nő. Alice kedvesen bemutatott minket egymásnak, mindegyikőjük arcára kiült a szeretet, és egyben a düh is. Utána még külön-külön is odajöttek, hogy megmondják a nevüket, kezet nyújtottak, és gyorsan felmentek az emeletre. Néztem őket, ahogy felfelé lépkednek a lépcsőn, miközben megakadt a tekintetem egy képen. Ezen a bizonyos képen nem hatan voltak, hanem nyolcan. Akiket épp most ismertem meg: Alice, Emett, Rosalie, Jasper, Carlisle és Esme is a képen voltak, rajtuk kívül még Edward is, akit régebbről ismertem, de az utolsó személyt még soha nem is láttam, de más volt, mint a többiek. Mire feleszméltem a vizsgálódásból, már a szoba kiürült, és csak Esme maradt ott velem. Leült mellém, és kérdezgetni kezdett. Először persze ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint az előbb Alice. Aztán folytatta:
- Milyen volt az utad idefelé? – érdeklődve nézett, és az ő szemében nem is lehetett megtalálni az ellenségességet.
- Elég sokfelé jártam már a világban, de ilyen szívós vérfarkascsordával még életemben nem találkoztam! – mosolyogtam. Ő is visszamosolygott, ámbár közel sem volt olyan derűs a mosolya, mint amire számítottam tőle. A szemei szomorúan és kérlelően néztek rám. A következő kérdésre egyáltalán nem számítottam:
- Ugye Te vagy az, aki Edwarddal volt addig, amíg ő is emberekre vadászott? – egy pillanatra megbénultam, mintha a múlt szelleme kísértett volna.
- Azt hittem, nem fogja megemlíteni senkinek sem – Gyorsan lehajtottam a fejem mire a kérdés végéhez ért, a padlót fixíroztam, és nagyon szégyelltem magam előtte. Közben csodálkoztam is, hogy ugyan még sosem látott, ámbár meg tudta mondani, hogy egy ideig együtt vadásztam a fiával.
- Az Anyja vagyok. Majdnem mindent tudok róla – újra mosolygott, mint ahogy személyiségéhez is illett, szeretetteljesen, mintha a gyermekére nézne. Rosszul éreztem magam ebben a pillanatnyi csöndben, ami ránk nehezedett, ezért egy gyors, könnyed kérdéssel próbáltam oldani a hangulatot.
- Hogy tudtok életben maradni emberi vér nélkül? – a szemei felcsillantak, biztos abban reménykedett, hogy én is át akarok térni egy másik módszerre. Ha azt vesszük, részben igaza volt. Egyrészt azért jöttem ide, hogy a bennem rejlő szörnyeteget kiűzzem, másrészt viszont Edwardot akartam látni, hisz már oly régen találkoztunk, és nem volt épp zökkenőmentes az elválásunk. (Az utóbbi indok jobban dominált.)
- Igazán egyszerű, csak az első években nehéz, de ha elég erős vagy, kibírod, és utána minél régebb óta érezted az ízét utoljára, annál jobban tompul majd a vágyad. Emlékszem az első időszakomra vér nélkül. Lehetetlenül viselkedtem, ingerült voltam, akárki került az utamba, úgy éreztem, kiolthatatlan vágyat érzek vére kiontására. Még most is rosszul érzem magam, ha visszagondolok – egy pillanatnyi szünetet tartott - Egyébként mi állati vérrel táplálkozunk, főleg őz, szarvas és medve vérrel. Az íze nem hasonlítható az emberihez, de legalább életben tart – ismét mosolygott, elnézett a távolba és azt hiszem egy kicsit elmerengett a múltján. Közben én is ugyanezt tettem: visszagondoltam az Edwarddal töltött időszakra, ez mindig kellemes érzésekkel töltött meg mindaddig, amíg nem jutottam el az elválás pillanatáig. Egy hirtelen mondat szakította meg régi emlékeim áradatát, amik szinte a tudatomat is elhomályosították.
- Ha szeretnél leszokni az emberi vérről, inkább Carlisle-hez fordulj! Ő nap, mint nap súlyos balesetek sérültjeit látja el, anélkül, hogy egy kicsit is megkívánná. Tudja, hogy nem helyes dolog, és ez ad neki erőt. Ezen kívül még az is, hogy így talán jóvá tudja tenni a hibáit, és segíteni tud az embereknek – Amikor a férjéről beszélt, teljes szeretettel, odaadással és tisztelettel tette. Gyorsan lesütötte a szemeit, egy ideig megint elgondolkodott, talán a múltjáról, talán a jövőről, nem tudhatom.
A csöndet most ő törte meg, és újra felcsillant a szeme, amikor el szeretett volna téríteni az emberi vértől.
- Szeretnéd tudni, mi hogyan szoktunk vadászni?
- Szívesen megtanulnám a módját! – Válaszoltam lelkesedve.
- Először is, keresünk egy megfelelő egészségi állapotnak örvendő állatot, ezt főleg szarvasokra értem. Utána, ha többen vagyunk, terelni kezdjük. Ha nem akkor csak üldözzük, míg el nem fárad, vagy mi nem kerülünk olyan helyzetbe, ahol könnyen elejthetjük. Általában a nyaki ütőerére szoktunk összpontosítani – Ismét szünetet tartott, hogy végiggondoljam, és mindent rögzítsek a tudatomban. – De ezt jobb inkább megtapasztalnod. Úgy az egész móka sokkal érdekesebb. Rám villantotta gyönyörű hófehér fogait, és egy ideig csak ültünk és a szemeink egymáséba fúródtak.
Eltelt néhány perc, aztán hirtelen felkapta a fejét, a távolba nézett és fülelt. Bennem is tudatosult, hogy jön valaki, de egy rozoga, öreg kocsi nem nagyon keltette fel a figyelmemet.
- Bocsáss meg, de most el kell menned! – a szemei sürgetően hatottak rám, és bár nem érettem miért, de gyorsan kiosontam a házból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés